Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-08-14 / 33. szám
S3, szám. 1909 aug. 14. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 3. oldal. ( í cA hét alvó. Irta: JULES LEMAITRE. Fordította: (Md.) Valának ők heten, efezusikeresztyének: Maximiánus, Malkus, Marciánus, Dénes, János, Szérapion és Konstantinus. Elevenen falazták vala be őket, Décius császár idején, Célion hegyének egy barlangjába s ott, a Mindenható irgalmas akaratából, elalu- vának. Történt, hogy Teodózius uralkodásának harminczadik esztendejében, kőfejtő kőmivesek véletlenül kibontották a barlang bejárását — és fölébredtek a hét alvók, gondolván, nem is aludtak, csak egyetlen éjszakát. Azután tudták csak meg, hogy kétszáz évig aludtak és mig ők aludtak, a pogány istenségek imádását fölváltotta az egész birodalomban a keresztyén vallás. ... A fölébredt hét alvóért processió ment ki a barlangba hogy bevonuljanak vél ük Efezusba. Kétszázados alvás után ugyancsak ki voltak pihenve s arczuk üde volt, mint a rózsa. Lelkűk is olyan fiatalosan üde volt. Lefelé ballagva a hegyi ösvényen, iparkodtak elképzelni, hogy mit látnak majd. Az ő idejükben kicsinyke volt még az Egyház és üldözött, de a legszentebb erényekben töndöklő. A keresztyénség, akkoriban, hi ven gyakorolta az igazságot, élt szegénységben és alázatosságban, irgalomban és magamegtartóztatásban. Most, hogy ime diadalmaskodott az Egyház s a császár maga is csak első a hívek sorában, nyilván az egész világ amaz erényekben él! Mely gyönyörűséges látvány lészen ez! Elképzelték, hogy egymást szerető, egymáson segítő testvér mindenki, közös a vagyon, józan, szelíd és tiszta, ártatlau örömben él, aki csak él; árnyas kertekben a hajlékot és zsoltárokat zen- gedeznek reggeltől estvélig; hadsereg nincsen többé, elüljáróságnak, rendőrségnek nyoma se. Szóval: Isten országa földre szállott. A főkapun vonultak be Efezusba. A kapun a kereszt, — latrok vesztőfájából az üdvösség jel - vénye lett Gyönyörűséggel tölté el szivüket a harangzúgás; megelégedéssel szemlélték a sok pompás templomot, a kalmárüzleteket, ahol feszületet és szentképeket árultak; meghatottan olvasták a középületek áhitatos felírásait. Mindez annak az uj vallásnak biztosított uralmát igazolta, amelyért ők szenvedtek két századdal ezelőtt. Eleinte — elvakitva az ünnep pompájától s az ünnepléstől ká- bultan — nem is vették észre, hogy mig a palotás erkélyekről gazdagon öltözött hölgyek szórják a virágot, a rendőrség kíméletlenül szorítja vissza az apróbb népséget, akik boldogok lettek volna, ha a hét alvó köntösének szegélyét érinthetik. És bevezetek őket Efezus legdusabban ékesített templomába. Az oltár mellé ültették őket, aranyozott karosszékbe. Az érsek, aranytól s drágakövektől ragyogó palástban ünnepelte szentséges voltukat. Prédikácziót tartott, hogy ime Isten kezében eszközei ők egy nagy szándéknak, — mert aligmént szakadárok támadnának, akik tagadják a halottak föltámadását: az Ur most föltámasztván hét vértanúját, megszégyeníti az eretnekeket. A templom! . . . Mozaik, márvány és becses érez borította az egész templomot. Ók pedig, kétszázados gyapjuköntösükben, a mit talán áhitatos tiszteletből hagytak rajtuk, vagy talán mert igy még érdekesebbek — és köröttük előkelő dámák és nagy hivatalok viselői, akik kíváncsian vizsgálták a hét alvó redőtlen, üde arczát. Az apró népséget a templomhajó hátsó részébe szorították a templom alabárdos tisztjei. És a hét alvó megemlékezett a katabombák mezítelenségéről és az első testvérek egyenlőségeiről. Azután divatban voltak. Tiszteletükre nagy lakomát rendezett egy patrícius. Ok maguk annyira el voltak ámulva a saját esetüktől vagy meglehet, úgy elszoktak a szótól, hogy alig tudtak megmukkanni. Osdias kiejtésük mosolyt keltett. Tudakolták tőlük, mit tapasztaltak kétszázados alvásuk folyamán; azt felelték, hogy semmit sem tapasztaltak. Kérdezgették őket Décius császár korának erkölcseiről, szokásairól, az akkori eseményekről, — de hát ők csak olyan egyszerű emberek voltak s nem valami nagy megfigyelők: nem sokat ért, amit mondani tudtak. Végül is nyugton hagyták őket és beszélgetett a társaság egyébről. Meglepetéssel látták, hogy a lakomán résztvevő hölgyek, úgy öltözésükben, mint beszédjükben, mily keveset törődnek a keresztyén szerénységgel- Az egyik hölgy, úgy megnézte és minduntalan úgy nézte az egyik vértanút, a legfiatalabbikat, hogy az végre is lesütötte szemét. A borok kiválóak voltak, az étel pazar és válogatott és nagyon is alkalmas, hogy a vendégség ereiben megbizgesse a vér s a hús ádáz vágyait. A szó mind féktelenebdül szárnyalt. A hét alvó igy értesült, a lakoma során, hogy vaunak hívők és hivőnők, akik rendszeresen vétenek az erkölcs törvényei ellen; hogy vannak számosán a megkeresztelt emberek között fukarok, gazok, hazudók, igazságtalanok és szemérmetlenek; hogy vannak bizony még mindig vannak nemcsak szegények és gazdagok, de elnyomók és elnyomottak — és tömérdek keresztyén él egészen úgy, miként a hamis istenek imádói éltének. És tapasztalták azt is, hogy vannak még rabszolgák mindig, sőt ugyancsak kurtára fogják őket. A barátok kolostorában, ahol elhelyezést nyertek, megtudták a hitvitázások során, hogy az Egyház tanításában számtalan olyan finomkodó értelmezés vert burjánt, amiről az első híveknek sejtelmük sem volt s amit a hét alvó meg sem tudott érteni. Pedig hát éppen őket választották birákul. Szerényen bevallották, hogy ők ilyesmihez nem értenek — s ezzel is csökkent tekintélyük. Azt azonban kénytelenek voltak észrevenni, hogy a tudós szerzetesek, akik annyira értettek a dogmatikus szőrszál hasogatás- hoz, bezzeg feledték a legelemibb evangéliumi erények gyakorlását és kövéren éldegéltek a császár „ajándékozta“ uradalmak jövedelméből, tehát a szegények munkájából. Járván-kelvén a város utczáin, lépten-nyomon megbotránko- zott a hét alvó. Rosszéletü fehérnépek csábították pokoli kelep- ezébe a járókelőket. Színház mindenfelé, ahol szüntelen szenvedett a szeméren. Egy látványosság-mutogató a hét alvót is kecsegtette, hogy szegődnének csapatába, hogy mesélnék el történüket a közönségnek és hogy vennének majd részt néhány „katakombái jelenet1“ ábrázolásában. Még ő ámult a hét alvó méltatlankodásán. Jártak a nyomorgók negyedében. És ott, keresve keresvén, ott leltek egy-két igaz felebarátjukra — de ott még kevésbbé tudták megérteni, hogy egy Államban, a hol minden polgár és maga az uralkodó is az evangéliom hitét vallja, mint lehet ennyi szenvedés, amin senki ne segítsen. Tanakodtak: hát mit cselekszik a császár? (Folyt, köv.)
