Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-08-07 / 32. szám
„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 5. oldal. 32. szám 1909. aug. 7. Tudakozzátok az írásokat. \ asárnap, aug. 8. ,,Meglássátok, hogy senki gonoszai ne legyen senkinek a gonoszért, hanem a jótéteményt kövessétek mindenkor.“ (Pál I. levele a Thessalonika-beliekhez, V. rész, 15. vers.) Kevés olvan ember él e földön, a ki el tudná feledni, vagy megbocsátaná a gonoszát, a melylyel illette öt embertársa. A legtöbb ember boszu- állásra gondol és el nem mulaszt semmit, mivel visz- sza fizetheti a gonoszát. Pedig a boszuállás bűn, mert az Isten parancsolja, hogy ne legyünk gonosszal a gonoszért, hanem jóval fizessünk annak, a ki megbántott. Ha azért mi hallgatni akarunk Isten szavára, mely a mi javunkat munkálja, értsük meg, hogy magunk ellen is vétünk, ha boszuállás kerget embertársaink ellen. Értsük meg, hogy csak a szeretet törvényének betöltése által járunk Isten akaratán és ezzel cselekszünk jót magunkkal is. [ót tegyünk hát ellenségeinkkel is, áldjuk azokat is, a kik minket üldöznek és soha gonosszal ne fizessünk a gonoszért. Hétfő, aug. 9. „Mint az arany alma az ezüst rostélyokban, olyan az alkalmatosán mondott ige.“ (Példabeszédek XXV. rész, II. vers.) Azt hiszik a balga emberek, hogy csak arannyal és ezüsttel tehetünk valamit embertársainkért; azt gondolják, hogy az alkalmatos időben mondott ige, a szeretetteljes beszéd, a jó tanács, a vigasztalás értéktelen. Pedig tapasztalásból tudhatjuk, hogy sokszor a szeretetteljes beszéd, a jó tanács és vigasztalás többet érnek aranynál, ezüstnél. Imé, a bűnbe merült emberrel jól teszünk, ha jó tanácsot adunk neki; a szegén}' szenvedőnek aranynál többet ér a részvét vigasztalása. Az éhezőnek is jobban esik a kenyér, ha a mellett szeretetteljes szóval bátorítjuk az élet harcára. Adjunk az éhezőnek kenyeret s pótoljuk azt jó szóval; adjunk a bűnbe merült embernek jó tanácsot és segedelmet, hogy jó utratérjen és részt vevő szóval vigasztaljuk s erősítsük a szenvedőt fájdalmaiban. Kedd, aug. 10. „Felemelém az én szemeimet a hegyekre, honnét jöne nekem segítségem.“ (Zsoltárok CXX1. rész, 1 vers) Felfelé tekintsünk, Istenre nézzenek a mi szemeink, oda, a honnan egyedül jöhet segítség! A bűnös ember gondolataival és czéljaival csak a földön jár, mert nem ismer mást, mi örömet adhatna neki, csak az ő testének érdekét. Úgy él azért, mintha sohasem lenne vége életének, vagy mintha élete csak e földi léteire volna szoritva. Nem gondol semmivel és semmire azon kívül, mint a mi testének vágyait kielégítheti. Pedig nem csak testből ál' az ember és nemcsak e földön él; lelkünk értékesebb a te-tnél és örökéletnek ad idvességet. Azért Ugv éljünk e földön, hogy mindig felfelé, Istenre nézve, az O segedelme által lelkünk javát is munkáljuk, hogy testünk halála után az örök élet idvességét nyerjük meg. Szerda, aug. 11. ,,Imé az ajtó előtt állók és zörgetek; valaki hallandja az én szómat és megnyitja az ajtót, bémegvek ahhoz-“ (Jelenések könyve III. rész, 20. vers.) Jézus az ajtó előtt áll és zörget; miért nem bocsátjuk be szivünk ajtaján, miért nem hallgatjuk az ő szavát és miért nem követjük Ót, a ki nekünk idvességet hoz? Azért, mert nem szeretjük Ót, tanítását nem becsüljük. Pedig ugyan beláthatnék, hogy Jézus a mijegjobb barátunk, akiben soha nem csalódik az, ki rá hallgat és Ót követi. Imé az emberek hizelgéssel befészkelik magukat szivünkbe és a legelső jó alkalommal, mikor hasznot remélnek abból, megcsalnak és elárulnak. Kiben bizzunk hát, ha boldogtalan az, a ki bízik az emberekben és azoknak fiaiban? Bizzunk egyedül a Jézusban, a mi Üdvözítőnkben, egyetlen igaz barátunkban; hívjuk Ót magunkhoz, zárjuk Ót szivünkbe s csak Ó utánna menjünk: meglássuk,^ Vele öröm és békesség költözik szivünkbe és életünkbe. És Ó elvezet az örök élet id- vességére. Csütörtök, aug- i2- „Mlndenik az ő jutalmát veszi az ő munkája szerint.“ (Pál I. levele a Korinthus-beliekhez, 111. rész, 8. vers.) Azt megértjük, hogy itt e földön a mi munkánk szerint nyerünk az emberektől jutalmat; de azt nem akarjuk megérteni, hogy az Isten is a mi munkánk szerint jutalmaz. Ha dolgoztunk hűségesen az embereknek, megköveteljük illő jutalmukat; de ha hütlenül kezeltük azokat a kincseket, melylyekkel Isten megáldott, nem akarunk arra gondolni, hogy hiitlénségünk nem jutalmat, hanem büntetést érdemel. Imé az emberek gyakran roszul fizetik meg a mi nehéz munkánkat: imé az Istennek áldásai még a bűnös embertől sem maradnak el. Isten esőt ad mind a jóknak, mind a gonoszoknak földére és felhozza az Ő napját mind a jókra mind a gonoszokra. Miért biznak hát az emberekben és miért nem ragaszkodunk jobban az Istenhez? Ne feledjük el, hogy eljön egykor mindnyájunkra az Ítélet napja s ha hosszutürő és kegyelmes volt az Isten mi hozzánk, az Ítéletben igazságos lesz és mindenkinek megfizet akkor az ö munkája szerint. Pelltek, aug. 13. „Bocsásd meg a mi bűneinket-“ (Lukács ev. XI. rész, 4. vers.) Vájjon imádkozunk-e mindennap a mi bűneink bocsánatáért s nem feledjük-e, hogy csak ugv számíthatunk Isten bocsánatára, ha mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétettek. Miért erről sokszor elfeledkezünk és úgy élünk, mintha Isten bocsánatára szükségünk sem lenne. Gvülölséggel és bosziiállással har- czolunk azok ellen, a kik megbántottak s mégis, ha imára nyitjuk szánkat, Isten bocsánatát kérjük, mondván: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk az ellenünk vétők nek.“ Magunkat csaljuk és az Istent is meg akarnók csalni, pedig tudhatnék, hogy Isten jól ismeri szivünk minden gondolatát, életünk minden cselekedetét. Ugyan térjünk meg a képmutatás útjáról- Béküljünk meg előbb a mi atyánkfiával s úgy menjünk Isten elébe, kérvén, hogy bocsássa meg a. mi bűneinket. Szombat, aug. 14. „Megelégiti a szomjuhozó lelkeket és az éhező lelket betölti jóval- (Zsoltárok CVII. rész, g. vers.) Istentől, a mi mennyei édes Atyánktól száll alá minden j.í adomány és tökéletes ajándék; Isten táplál a mi testünkben és lelkűnkben egyaránt. Méltó azért, hogy hálaadással magasztaljuk az ő nagy nevét. Méltó módon magasztalja az Istent az, a ki az Ő adományait hálás szívvel fogadja, azokat a maga és embertársai javára használja. De hát hányán vannak ilyenek? Nem ugv van-e, hogy a legtöbben úgy veszik Isten áldását, mintha az az ő munkájuk természetes és illő jutalmazása volna? Pedig ha Isten a szerint áldana meg, hogy milyen hűségesek vagyunk a ránk bízott szolgálatban, hogy mennyit dolgoztunk a munkában: bizony el vesznénk, mert igen keveset dolgozunk és hütelenek vagyunk a ránk bízottakban. Alázzuk meg azért magunkat, adjunk hálát Istennek áldásaiért és legyünk hivek Ó hozzá minden munkánkban. Youngstown, O. * Haiikó M. Ilyula. ref. lelkész.
