Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-08-07 / 32. szám
3-2. szám. 1909 aug. 7. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 3. oldal. ( í Tigris-kaland. Irta: Albrecht Kálmán. II. Lovainkat egyik szolgám őrizete alatt hátrahagyva, magunk alkalmas hely keresésire indultunk. Bízva fegyveremben és jó lövöképességenihen, most már nem féltem a szörnyű vendég megjelenésétől. Fegyvereinket lövésre készen tartva, a tőlünk nagyon jól ismert ut etry kissé kiszélesedő része felé iparkodtunk, minden lehető zaj elkerülésével. Alig lehettünk valami ötven-liatvan méterre a megjelölt helytől, a halálos csendben, a távolból jól kivehető zajt hallottunk. Féltérdre ereszkedtünk tehát s igy vártuk a közeledő veszedelmet. Fuánt hátam mögé állitoltam. Megparancsoltam neki, hogy fegyverét csak arra az esetre használja, ha netalán czélt tévesztenék, de ezt is csuk akkor, ha nekem már nem lenne időm a fegyvercserére. Ismertem a derék kínai hűségét és hidegvérét, megbíztam benne és ezek után vártuk nagy izgatottság közepette a fejlődő eseményeket. Örökkévalóságnak tetsző perczek múltak igy el. A zaj folyton közelebbről hallatszott s egyenesen felénk tartott, nagy robajjal. Végre egy ötven-hatvau méternyire megmozdult a vadon s nagy csörtetéssel előbukkant két igen jól kifejlett — szarvas. Amint megpillantottak bennünket, hirtelen megállották s mintha gondoskodnának, hogy melyik útirány a biztosabb, okos fejükkel ránk és hátra néztek. Én abban a hitben voltam, hogy az oly nagy reménynyel ■vért tigris helyett szaivassal kell megelégednünk s igy a szállások közül a kifejlettebbet czélba vettem, de Fű in hátulról a fülembe sugla. hogy ne lőjjek, mivel a tigais okvet'-tbuiiil a szarvasokat, üldözi és mindjárt a nyomukban lesz. Fegyveremet leeresztettem, a szarvasok pedig hatalmas ugrással elrohantak mellettünk, engem és Fuánt feldöntve nagy- rémületünkben. Semmi sem bizonyíthatja jobban, hogy hátuk inogott, valami szörnyű borzalmat tudnak, mint ez a roham, melyet inkább meg- koczkáztattak, semhogy visszaforduljanak. Egy perez sem múlhatott még el a vártlan megjelenés és menekülés után, mikor egyszerre rettenetes orditas reszkettette meg a levegőt, s ott, a hol előbb a szarvasok jelentek meg, előbukkant a már tőlem nem is remélt, félelmetes ellenség hatalmas szép alakja. Hasztalan réi i vadász az ember. Hasztalan készül el a vad fogadására. Mikor egyszerre szembe került velem a fejedelmi állat, mi tűrés, tagadás, megfagyott a vér az ereimben s úgy éreztem magamat, mint akinek a testét váratlanul hideg vízzel öntik le. Ez azonban csak egy pillanat érzése volt. A másik percz- ben már fegyveremmel czélba vettem a tigris hatalmas homlokát, a két szeme közölt. Azt hiszem, hogy a tigris nem várta ezt a fogadást. Meghökkent és megállt, de csak egy pillanatra. A másik szemvillanásra száját hatalmasan kitatva, s nyelvével felső ajkait nyalogatva, szemét ránk meresztette, hatalmas, vontatott orditássai készült a támadásra. Nem lőttem tüstént. Az állat messzebb volt még, hogysen biztosan czélba vehettem volna. Vártam közeledését. Ö szintén nem bízott a nagy távolságban. Hatalmas, szép fejét előre nyújtva, lassú, elfojtott morgással, macska módjára, egyenesei nekem tartott. Erősen, szinte minden energiámat szemembe gyűjtve, fi gyeltem az állat minden mozdulatára. Tudtam, hogy szememtő és kezemtől függ életem. A tigris pedig közeledett-. De mintha kitalálta volna a gondolataimat, óvatos volt. Hol teljesen í földre lapult s csak fejét emelte fel, hol pedig teljes nagyságéi ban felemelkedve sompolygott, de úgy, hogy folytonosan mozgásban volt. Végre elérkezett a nagy pillanat. A távolság már csak húsz huszonöt méter lehetett közöttünk. Összeszedtem minden lelki erőmet. Erősen a tigris szem« közé czéloztam s elsütöttem fegyveremet. Hallottam a durranást és utána olyan ordítást, mely meg- reszkettette a levegőt. Azt hittem, hogy a távoli hegyek if reszketnek tőle, sőt hogy a folyó is remeg bele. De vájjon mii jelent ez az orditás? Eletet vagy halált ? Láttam, hogy a nagy test hanyattvágódik, láttam vérbei ázó fejét — tehát a golyóm czélt ért. Már szinte diadalmasan fölsóhajtottam, mint a ki eletvesze- delmes árkon ugrik át és megfeszített idegeim megernyedtek Azt hittem, végeztem. De mi történt ? Megborzadva látom, hogv a tigris isméi talpon áll cs úgy készül ugrásra, mintha semmi baja sem lenne, En pedig szinte kábultau meredek rája. Annyi időm sincs, liugy átvegyem Fuántól a fegyvert. Szerencsére Fuán nem várt erre. A válságos perezben eldördült kezében a puska. A fenevad hatalmas félkört ii va le, lábunk előtt ket-hároir méterre tehetetlenül a földre zuhant. Fuán tehát jól lőtt. D« milyen volt halála. Tehetetlen haragjában, dühtől tajtékozva, idegrázóan, fájdalmas hörgéssel hánykolódott a földön, s haláltusája alatt légéi zol t és össze-vissza zúzott vagyr tiz négyszögméternyi területet. Long, harmadik szolgám, attól tartott, hogy a tigris bőre megsérül s alkalmas pillanatban lándzsáját, a fenevad kitútotl száján keresztül, a torkába döfte. De még ezután is negyedóráig vergődött, mig kiadta páráját. Kimúlása után megvizsgáltam a lövésék hatását. Az els< lövés a j"bb szemen hatolt be, megsértette az agy velőt és a jobb fül hátulján jött ki. Ez a lövés halálos lehetett, de csak leheteti volna, mert azt his/em, hogy az agyrvelőt csak érintette a golyó. A második lövés már sokkal halálosabb természetű volt. A homlokon hatolt be, ö<szeroncsolta az agyvelőt s a nyakcsigolya má- bodik gyűrűjén akadt fenn. Diadalmi mámorban fogtunk hozzá a helyezinén az állat le- nyuzásához, amihez kínai szolgáim nagy készséggel láttak s mindenféle rosszabbnál rossz szidalommal illették a tehetetlen állatot. Remek példánya volt ez a fene vad a macskafajnak. Bőre három méter és liusz centiméter hosszú volt. Három óra múlva a rettegett Oug-Kau bőre összecsomr- golva, Fuán szolgám lován, zöld gályákkal felezifrázva, nya '■galt hazaié’é. Ezt a bőrt ereklyeképen őrzöm. Kínai szolgáim nagy vigassággal ülték meg ezt a napot, égtek az örömtüzek és a lampionok, folyt a rizspálinka és szólt hozzá az egyliuros hegedű. (Vég£.)