Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-17 / 29. szám
29. szám 1909. július 17. 5; oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ Tudakozzátok az írásokat. Vasárnap, julius 18. ,,Az én szivemben rejtettem a Te beszéde 1 ;t“ (Zoltárok CXIX rész, 11. vers.) Aki csak szájjal szólja az Istennek beszédeit, cselekedeteivel pedig meg- tapodja azokat, képmutató és méltó az Ítéletre; csak a ki szivébe rejti és életének zsinór-mérté kéül tartja Isten beszédeit, melyeket szólott a próféták s az idők teljességében a Jézus által, az tölti be a parancsolatokat, az keresi és találja meg üdvösségét. Hányán vannak pedig, akik képmu- mutató farizeusok, akiknek ajkairól istenes beszéd és mézédes szó folyik, de akiknek szive távol van Istentől! Vakok és siketek ezek, mert nem látják, merre mennek, nem hallják Istennek üdvösségre hivó szavát. Mi legyünk ne csak hallói, ne is csak ballói, hanem egyben cselekcdői is Isten beszédének; zárjuk azért azt a mi szivünkbe s mindenkor arra hallgassunk! Hétfő, julius 19. „Én a szomjuhozóknak adok az élő víznek forrásából ingyen“ (János Jelenések könyve, XXI. rész, 6. vers.) Életünk olyan, mint egy vándorlás. Vándorlásunkban sokszor megéhezik és megszomjuzik nemcsak testünk, hanem a mi lelkünk is. Testünk éhségét és szomjúságát megolthatjuk azok által, melyekkel megáldott Isten a testben. Lelkünk éhségét és szomjúságát is csak Isten áldásával, az O Szent Fiának, az Ur Jézus Krisztusnak evangéliumával elégíthetjük meg. Hogyan van, hogy amig testének szükségleteit minden ember kielégíti, lelkét pedig sok minden táplálék nélkül hagyja? Hogyan van, hogy testével minden ember törődik, leikével pedig olyan keveset gondol ? Ha eszemmel meggondolom, hogy a lélek drágább a testnél, nem értem, miért élnek az emberek csak testüknek, lelkűket pedig elhanyagolják. Isten ingyen adja áldásait a testnek és léleknek egyaránt, ne csak testünket, hanem lelkünket is tápláljuk amaz élő víznek forrásával. Kedd, julius 20. „Jobb adni másnak, hogynem venni attól“ (Cselekedetek könyve, XX. rész, 35. vers.) „Jobb adni, mint kapni“, régi közmondás és igazsága örökké tartó. Ha meggondoljuk ennek értelmét, könnyen meg is értjük azt. Annak adunk valamit, aki a nélkül szűkölködik. Adunk az éhezőnek kenyeret, a mezítelennek ruhát, a szomorúságban levőnek vigasztalást. Bizony az éhezőnek, a mezítelennek, a szomorúságban levőnek helyzete nem irigylésre méltó és senki nem kívánja közülünk, hogy ilyen legyen s hogy az emberek adományaira szoruljon. Ha az éhezőnek kenyeret, a mezítelennek ruhát, a szomorúságban levőnek vigasztalást adunk, jót tettünk azzal s jutalmát szivünk öröme adja meg. Miért nem keressük hát ezt az örömet, miért zárjuk be kezünket és ajtónkat azok előtt, kiknek adnunk kellene? Miért van fösvény és fukar az emberek között? Szerda, julius 21. „Miért vagytok szomorúak?“ (1. Mózes, XL. rész, 7. vers.) Nincs senki az emberek között, ki elkerülhetné az élet szenvedéseit; a szegény és gazdag, az erős és erőtlen egyaránt alá van vetve a fájdalmaknak és annak, ami az emberek előtt a legfélem- letesebb, a halálnak. Ha közülünk valakit fájdalom ér, vagy valamelyikünk immár a halálnak völgyében jár: szomorú és könnyeit hullatja. De meddig tartson a szomorúság? A kétségbeesés sötét hullámaiba vessük magunkat? Semmiképen nem! Az Isten bocsátja ránk a szenvedéseket, az 0 akaratából kell szomorkodnunk. És ha e hittel szenvedünk, akkor szomorúságunk hamar megenyhül, meggyógyít az, aki megsebesített. A szomorúságban a kétségbeesés ellen az imádság a legjobb fegyver. „Szenved-e valaki közületek? Imádkozzék!“ (Jakab levele, V. rész, 13. vers.) Csütörtök, julius 22. „A mélységből kiáltok Hozzád, óh Uram! Uram, hallgasd meg az én szómat!“ (Zsoltárok, CXXX. rész, 1., 2. vers.) Dávidot Saul király halálra üldözte, de Dávid az Istenben bízva, sohasem félt a királytól. A legnagyobb veszedelemben is Istentől kérte Dávid a szabadulást — és Isten őt mindig megőrizte. Hát mi hogyan viselkedünk a veszedelmekben ? Bizony mi az Isten szentséges nevét káromoljuk gyakran és segedelmet nem nyervén sehonnan, a kétségbeesésbe kergetjük magunkat. Pedig ha Istenhez fohászhoiWánk,' buzgó szívvel az (3 segedelmét kérnők, bizony meghallgatná O a mélységből kiáltó szavunkat. De nekünk nem kell az Isten segedelme, mi magunkban bízva akarunk boldogulni: megérdemeljük hát, ha elbukunk. , Hivj segítségül engemet a te nyomorúságodnak idején, én megszabaditlak tégedet“, ezt mondja az Ur. (Zsoltárok, L. rész, 15. vers.) Péntek, julius 23. „Alázzátok meg magatokat az Istennek hatalmas keze alatt“ (1. Péter, V. rész, 6. vers.) Aki egy fejjel magasabb, mint a másik, már lenézi az ő embertársát; a gazdag a szegényt, az erős az erőtel ént kisebbnek tartja magánál és megveti; pedig Isten egyenlőknek teremtette az O gyermekeit, az embereket. Miért teszünk hát mi annyi különbséget az emberek között? És az ember, ha valamit szorgalmas munkája árán elért, gyakran elfeledi, hogy Isten adott neki erőt a munkára és adta a munka jutalmát is: a maga erejével dicsekedik és felhánytorgatja az ő dicsőségét. Nincs alázatosság az emberben sem Istennel, sem embertársaival szemben! Pedig az alázatosság szép erény és mindig igaz marad, mit Jézus mondott: „Aki magát megalázza, felmagasztal- tatik; aki magát felmagasztalja, megaláztatik“ (Máté ev. XXIII. rész, 12. vers.) Szombat, julius 24. „Uram! mit akarsz, hogy cselekedjem?“ < Cselekedetek könyve, IX. rész, 6. vers.) Jó volna, ha mielőtt valamit cselekednénk, mindig megkér- denők Istennek szivünkbe írott s a Jézus által hirdetett akaratát. Ha igy Cselekednénk, magunkat a bűntől s annak következményétől, a büntetéstől megmenthetnők. Hanem a makacs ember a maga akaratán jár s a maga akara- ratánál feljebb valót nem akar elismerni. A maga akaratán jár a bűnös ember, lépten-nyomon megbotlik és elesik; de még sem tanul. Ismerjük meg Isten akaratát, lássuk be, hogy Isten akarata a mi üdvösségünket munkálja és járjunk Isten akaratán, ha még olyan nehéz is az. Youngstown, O. Hankö M, Gyula. ref. lelkész.
