Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-02 / 1. szám
1. szám. 1909 január 2. “Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 5. oldal. TARCA. cA “Góbé". Irta: KOVÁCS ENDRE daytoni ref. lelkész. Egykor, pataki diákkoromban, a Székelyföldön barangoltam, a “góbé”-k hazájában. Eredeti észjárású, kedves nép az. A sok jóizü történetből, melynek fül- vagy szemtanúja voltam, elmondok itt egypárt, amelyben a “góbé” játsza a főszerepet. Nem sok ember lehet, aki nem tudná, hogy a székelyt nevezik “góbé”-nak. Valóban furcsa, de úgy van, hogy egyik székely sem akarja elismerni magáról, hogy ő a “góbé”. A marosszéki székely ember az udvarhelyszékit mondja “góbé”-nak, az udvarhelyszéki a csikszékit, a csikszéki az aranyosszékit, az aranyosszéki a háromszékit és a háromsztki — valamennyit! De magamagát egyik sem ! Pedig tessék elhinni, hogy “góbé” az valamennyi. (Már itt csak ki merem mondani, pedig, tudom Istenem, hogy betörnék árva fejemet mind az öt “szék”-ben, ha véletlenül nem volnék tőlök ilyen messze!) És hogy mit jelent a “góhé” elnevezés? Azt most nem akarom hosszasan magyarázni, hanem egy egyszerű örmény ember szavait idézem felvilágosításul : — Az Isten titkát, meg a székely góbé eszejárását nem lehet kitalálni. így tehát valamennyi furfangos eszü székely mind “góbé”. De hát melyik nem furfangos?! . . . Bizonyságul álljon itt egy tőről metszett székely góbéság még pedig arról a vidékről, ahol leginkább tagadják a “góbé” elnevezés jogát. Erdővidéken történt meg ez a kis mulatságos história. A térképen hiába kutatnák, mert nincs kiírva, de azért hires hely Erdővidék a Székelyföldön, nemcsak Háromszéken. Főleg azért hires, mert ott mindenki megharagszik a “góbé” elnevezésért. Pedig ! . . . I. Mózes Están bá’nak nagyon bosszús napja volt a múlt ősz szent András napján, mert Amerikából tömött erszénynyel hazakerült fiának nem tudott olcsón földet venni, és pedig azért, mert az oláh pap elütötte a kezéről, elrontván a kedvező vásárt Mózes bá’ akkor három napon keresztül sem nem evett; sem nem ivott tehetetlen haragjában, de a negyedik napon fo • gadást tett, hogy visszafizeti a kölcsönt a pópának. Eljött a tél . . . meg el is múlt. A kellemes tavasz kezdé kiteregetni himes szőnyegeit, de ez idő alatt Mózes bá’nak sehogy se tudott összeakadni a szekere rudja az oláh pappal. De a székely nem azért “góbé”, hogy ne tudjon magán segíteni. Mózes Están bá’ is addig okoskodott, tervezgetett magában, mig kieszelt valamit. Haragosát nem akarta megverni; mással elpáholtatni még úgy sem! Hanem kinevettetni! Ez pompás gondolat, ezt ókumlálta ki a parádés első házban (ez székely szójárás első szoba helyett). Egy délután Están bá’ lefeküdt aludni. És aludt egy egész nap. Aludt két nap. A harmadik nap már csodájára jártak az emberek az alvó Mózes Estánnak. És pedig nemcsak a helybeli népség jött el, de jöttek még a szomszéd falvakból is. Felesege, a Débora néni, sírt-rítt, költögette s kanállal hol édes tejet, hol pálinkát töltött a szájába. Mind hasztalan volt. Még azt is megtette a hű élettárs, hogy éjszakára rázárta az ajtót, mint mondá, azért, hogy a rósz lelkek ne tudják valahogy megközelíteni. Negyedik nap már papokat hivatott, hogy imádkozzanak, könyörögjenek Istenhez a nagy betegért. Napközben százával jártak a bámulok megnézni, hogy Mózes Están bá’ miként alszik. Ötödik napon a csodát nézők nagy bámészkodva látják, hogy Débora néni az oláh pappal jött be alvó férjéhez. Ez eljárás magyarázata az, hogy a falubeli népek csak ezt a pópát tartották az egyedüli szent embernek a vidéken. És valóban, a szent pópa előszedte minden tudományát. Csinált hókusz-pókuszt bőven, sebes gyorsasággal járt a szája hangtalanul, vetett keresztet megolvashatatlan mennyiségben, amikre aztán Están bá’ csakugyan fölébredt! . . . Mikor széttekintett, a pópát látta meg legelőbb, fekhelyéhez legközelebb. — Kied mit keres itt, tisztelendő ur ? — De mi történt veled, ember ? — A pokolban jártam, tisztelendő ur. — Isten és dicsőséges szentjei őriztek tégedet, — mondá a pópa kenetteljes, nyújtott hangon és keresztet vetett magára. — A biz’ a, — felelt Eslán bá’, nem a szentek őriztek, hanem az ördögök kergettek ki onnan. Ha meghallgatjátok, elmondom, ahogy történt. Az épen bent lévő népség mohó kíváncsisággal leste szavait. Hogy mindenki megértette szavait, a magyar beszédet, nem lehet csodálni azért, mert habár pópa is van a faluban, az erdővidéki oláhoknak csak a vallása oláh, a beszédjük nem. Están bá’ ekép kezdé beszélni az ő borzalmas történetét: Négy napig voltam a pokolban, ahol a legfárasztóbb munkákat kellett végeznem, olyakat, amelyektől egy igavonó jószág is elfáradt volna. Én éjszaka egy széken pihentem meg, aho mert nem ült senki, azt hittem, hogy az én helyem. Az ötödik napon jött Lucifer, az ördögök fejedelme, hogy megvizsgálja az elkárhozott bűnösöket. Amikor én hozzám jutott Lucifer, nyakon csípve felrántott ülőhelyemről: — Takarodj ki a más helyéről! — Ez az én helyem! — mondám neki. — Nem a tied ! — ordított reám. — Hát kié ? — kérdém én. Itt elhallgatott Están bá’, de csak azért, hogy a körülötte levők annál kiváncsiabbak legyenek s nem is állhatták, hogy meg ne kérdezzék: — Ugyan hát kié volt az a hely? — Lucifer, az ördögök fejedelme, azt felelte, hogy ezé az oláh pópáé, s engem kirúgtak a pokolból. Falrengető hahota, nevetés követte a csoda alvó Están bá’ szavait, mire a pópa elszelelt mellőle s átkozta azt a percet, amelyben felébresztette. (Fölébredt volna Están bá’ nála nélkül is, de erre nem is gondolt az oláh pap.) A pópa az Están bá’ házából szaladt, futott, de hiába. Megtudta Székelyországnak mind az öt széke, hogy Mózes Están bá’t az oláh pópa helyéről kergettek ki az ördögök a pokolból! S ez a história Erdővidéken történt, ahol égre-földre tagadják a “góbé”-ságot. Pedig! . . . De én már csak kimondom, még ha a fejemet betörnék is, hogy ők az igazi “góbék”. (Vége következik.)
