Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-12 / 24. szám
2. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 24. szám. 1909 junius 12. A keresztyén egyház története. Irta: farkas József. 1. Az első pünköst ünnepétől Nagy Konstantin császárig (30—324. Krisztus szül. után.) 2. A keresztyénség terjedése a II. és III-ik századokban. V. < f A pogány császár persze ezen véletlenül érkezett égi segélyt Jupiternek köszönte s annak tiszteletére állíttatott Rómában pompás szobrot. Ugyanezen időtől Írja Tertullián püspök, hogy a várak, a légiók és táborok telve vannak keresztyénekkel; valamint más adatokból is az tűnik ki, hogy a Duna és Szajna partjain, Németország déli és nyugati részein, mint p. o. Bázelben, Strassburgban, Mainzban, Kölnben már a Il-ik s III-ik században kisebb-nagyobb keresztyén gyülekezetek voltak. E felől tesz tanúságot a tudós Iréneus is, a ki 180 körül így ir: sok barbár nép tinta és papiros nélkül, a Szentlélek által beírta szivébe az üdvöt; ugyancsak Iréneus tanúságot tesz a felől is, hogy a németországi gyülekezetek is ugyanazt hiszik és tanítják, a mit a keleti keresztyének. A mai Franeziaországbau a keiesztyénség első századaiban kelták vagy gallusok laktak; ezek papjai, uz úgynevezett Druidák korlátlan befolyást gyakoroltak a népre; és bár az ő vallásos tanaik nem voltak oly képtelenek, mint más pogány néjjekéi, mert hisz ők hitték a túlvilág! életet s isteneiket képek nélkül tisztelték és bár egyébként is sok szép ismeretük volt, de e mellett vad, embertelen szokások uralkodtak közöttük. így p. o. óriási csűröket megtöltötték foglyokkal s a csűröket felgyújtották s istentiszteletükön gyakorta előfordultak önkénytes emberáldozatok is. A rómaiak elborzadtak ezen vad szokásoktól, kiirtották a bálvány ok berkeit s a papi rendet feloszlatták; nem sokkal későbben pedig a keresztyénség áldásaiban találtak a gallusok lerontott bálványaikért kárpótlást. Már 150 körül virágzó gyülekezetek voltak Lionban, Viennében, ArleSben, Autunban s egyebütt, áthozván Kis-Azsiából a keresztyénség első magvait, részint kereskedők, részint egyes evangélisták; igy az első püspökei is a galliai gyülekezeteknek, mint Niketius, Bothinus és Ireneus kis-ázsiai származásúak voltak. Igaz, hogy az üldözések lángjai csakhamar összecsapott ezen gyülekezetek felett, de az üldözések itt is inkább növelték, hogysem apasztották volna a keresztyének számát. Gallia egyéb részeibe a III-ik században hét téritő ment Olaszországból s ezek egyike, Dienes, alapította a párisi gyülekezetei, később pedig a ti ieri népes gyülekezet lett az e vidéken elterjedt keresztyénség központja, Spanyolországba Rómából és Karthágóból jó korán átültették a keresztyénség csiráit, s 250 körül már nem csekély volt az itteni keresztyének száma. Británia (a mai Anglia) lakosai közé kis-ázsiai kereskedők vitték be a Il-ik század elején Krisztns evangéliumát. Itt volt a druida papság főszékhelye. Klaudius császár, ki ezen szigetet először hatalma alá hajtotta (61-ben Kr. u.), az itt talált összes berkeit a bálványoknak feldulatta, de azért a keresztyénség lassan haladt hódításában s erősebb gyökeret csakis hl. Konstantin császár uralkodása alatt verhetett. Afrika északi partjain, különösen Karthago és Róma között sűrű volt az érintkezés s erős a kereskedelmi összeköttetés. E- zen a réven jutott el ide Rómából a keresztyénség, melyről az első értesítést az első latin egyházi atyától, Tertulliántól, kartha- gói presbitertől kapjuk, kinek idejében (190—220) az egyház ezen vidéken már annyira , piegerősödött, hogy az itt kormányzó római helytartóhoz igy Írhatott: „Ha továbbra is folytatni akarod az Afrikában levő keresztyének üldözését, mit szándékozol tenni azon különböző rangú, korú és nemű ezer meg ezer kereszt) énnel, kik önkényt fognak előtted, mint keresztyének jelentkezni? Lesz-e elég máglyád és kardod, hogy mindezeknek életét kioltsad? Magából Kathagóból a lakosság tized részét vérpadra kell hurczoltatnod és az áldozatok között saját rokonaid s barátaid, a főváros legkiválóbb férliai és asszonyai közül is többeket találandasz. Ha nem akarsz minket sajnálni, sajnáld legalább magadat, sajnáld Karthágót és sajnáld a tartományt, melynek kormányzatával téged bíztak meg.“ H valóban igazat mondott Tertullián, mert csak a püspökök száma ezen tartomány ban a III-ik század közepén 87-re, azon czázad végén pedig már több, mint 4b0-ra rúgott. A birodalom határtartományaiból annak központjába, Rómába, ha ismét visszatérünk, azt látjuk, hogy bár ezen világváros az erkölcsi romlottság fertőjében hova-tovább mélyebbre sü- lyedt, hogy bár az üldözések tüze többnyire itt tört ki először, s itt lángolt legerősebben: mégis a keresztyének száma egyre növekedett, az egyház itt a császárok szeme eh Itt annyira megerősödött, hogy az ennek megsemmisítését ezélzó összes törekvések eredmény nélkül maradiak, Istentiszteletüknél a görög nyelvet használták. A római gyülekezet vezetésével 250 körül egy püspök, 46 presbiter, hűt diakónus, ug\anannyi al-diákonus foglalkozott s 1500 szegény egyháztagnak osztott alamizsnát. A keresztyének számának szaporodása felöl ékes tanúságot, tesznek Tertulliánnak a császárhoz s a tanácshoz intézett következő szavai: mi keresztyének — úgyszólván — még csak tegnapiak vagyunk és már is a ti összes, birtokaitokat, városaitokat, szigeteiteket, városi tanácsaitokat, hadseregeiteket, palotáitokat, sőt se- nátustokat és törvényszékeiteket eltöltöttük s csak a templomaikat hagyjuk meg a pogányoknak. Ha a szenvedeti méltatlanságokat meg akarnék bosszulni, elég erősek lennénk fegyverrel kezünkben jogainkat érvényesíteni; mert nekünk barátaink nemcsak egyik vagy másik tartományban vannak, hanem a világ minden részében. Higyjétek meg, ha mi közösen összebeszélnénk a római terület elhagyására, kipótolhatlan veszteséget szenvedne a kormány. A világ bámulna a nyomunkban támadt pusztaság felett s kihaltnak tűnnék fel a város, a melyben ti most kormányoztok! 3. Az üldözések. A Il-ik század kezdetével szomorú s véres napok kezdődtek újra a keresztyénségre nézve a pogány ok részéről, ügy a nép, mint a íensőbb hatóságok a keresztyének kiirtását sürgették és meg is kiserlették 200 éven keresztül számos ízben. Feltűnő, hogy a római pogányság, mely a különböző vallásokkal szemben annyira türelmes volt, hogy az általa meghódított népek bálványait saját főtemplomába, a római istenek bálvány-szobrai közé bevitette, épen a szeretet vallása ellen tanúsított oly nag) szere, tétlenséget, hogy a mely polgárság annyira meg volt hasonulva önmagában, teljes egyetértésre jutott, lia Krisztus híveit kellett üldözni. De hát mindennek meg volt az oka. A császárok és hatóságok előtt elég oknak látszott az üldözésre az, hogy a keresztyének a pogány istenek oltárai előtt nem áldoztak, a császárok szobrai előtt nem tömjéneztek, sem községi, sem állami hizata- lokat nem viseltek. Továbbá veszélyesnek tűnt fel a császárok elölt a keresztyének vallásos szilárdsága, testvéries összetartása, hisz a zsarnokok hatalma a népek szolgaias érzületében s egymással való torzsalkodásában gyökeredzik. A népet felizgatták az olyanok, kiknek a kereszténység a- nyagilag kárt tett, p. o. a pogány papok, kik eddig a pogány istenek oltárairól éltek, vagy az istenek bálványkepeit készítő és áruló ötvösök, szobrászok. *" (Folyt, köv.)
