Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-04-24 / 17. szám

17. szám. 1909. április 24.

'5. oldal.

„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“

Az egyházi birtokjog kérdéséhez.

Irta: Harsányi Sándor, homesteadi és vid. ref. lelkész.

II.

Fejtegetései során Kalassai kollegám egy sánta hasonlatot, egy sophista okoskodást is használ, midőn felhozza, hogy csodálatosnak tartanók, ha valamely bank, csupán azon a cimen, mivel valamikor kölcsönt nyújtott valamely egyháznak, még a kölcsön lefizetése után is jogot formálna az illető egyházközség birtokára. Ez mindenesetre csodálatos, sőt egyenesen jogtalan ésnevetséges jogigény volna az illető bank részéről és legyünk nyugodtak, ily vakmerő dologra egyetlen bank sem vetemedne.

Ámde két különböző dolog az, midőn egy bank ad és amikor egy egyetemes egyház ad segélyt valamely egyháznak. Az egyetemes eg) ház mintegy hitbizományt kezeli a missiói alapokat, melyekből kölcsönt, vagy segélyt ad olyan missiói egyházaknak, melyek vele hitelvi és szereteti közösségben vannak, mig egy bank, ha kölcsönt nyújt, hit, vallás és lelki érdekek által nincsen vezérelve.

De tegyük fel azt a lehetetlen helyzetet, hogy magyar református gyülekezeteinknek a Ref. Church-chel való szervezkedése, korábbi összeköttetése semmi tekintetben lekötelezettséget nem foglal magában arra nézve, hogy velük a viszonyt fentartsuk.

Kalassai és a csatlakozottak és utánok, a viszonyokat még kevésbé ismerő Convent azt a jelszót hozták forgalomba, hogy egy, bármely időben összehivott rendes egyházi közgyűlésen megjelent tagok többsége véglegesen eldöntheti azt a kérdést, hogy jövőben melyik denominatióhoz tartozzék egy gyülekezet és illetőleg annak temploma.

Eltekintve az álláspont jogi absurdumától, fel tehetjük azt az érdekes kérdést, hogy ha Kalassai kollegám és többek véleménye szerint elegendő egy közönséges egyházi gyűlésnek többségi megnyilatkozása, elhatározása arra nézve, hogy egy gyülekezet addigi fentartó testületétől, pláne annak megkérdezése nélkül is, kiváljon — vájjon elfogadják-e ezen elvnek alkalmazását az úgynevezett csatlakozott egyházak esetleges jövendő magatartására nézve is? Váljon ezen elv konsequentiáit levonják és alkalmazzák-e majd olyan esetekben is, midőn valamely csatlakozott gyülekezet kebelében támad olyan áramlat, mely megelégelvén a hazulról való kormányzatot, egy közgyűlésen az egyháztagok többségének határozatával a visszacsatlakozást mondja ki és magával kivánja hozni mindazt a berendezkedést, egyházi vagyont stb. mi a hazai egyház áldozatával létesittetett ? Mert meg kell gondolnunk, hogy a mi az egyiknek jogos, igazságos a másiknek is analog esetekben.

Senki nem tagadhatja, hogy ilyen eshetőség bármely pillanatban bekövetkezhetik, ha ilyen megtévesztő jelszó fundamentumára épitjük fel a csatlakozási mozgalom jövőjét, vagyis ha abban a jóhiszemű illusióban tartjuk a Conventet, hogy az egyházak csatlakoztatására nézve tökéletesen elegendő volt egy egyházi közgyűlésünk megjelent tagok többségének határozata és állásfoglalása.

Már most nézzünk csak a jövőbe, csak oly messzire, a mit mi is még Isten kegyelméből megérhetünk. Gyülekezeti tagjaink nagy részét ma még az úgynevezett frissen bevándorolt, conserva- tiv elem alkotja. De a gyermekeink nőnek és maholnap más generáció lép az apák örökébe. Egy, vagy talán legfeljebb két évtized múltán az Amerikában felnövekedett generáció jut túlsúlyra a társadalmi és az egyházi élet ügyeinek irányításánál. Kétségtelen dolog az, hogy legyünk csatlakozott, vagy nem csatlakozott lelkészek, mindenesetre megtesszük a tőlünk telhető hazafias kötelességünket abban az irányban, hogy ezt a második generatiót is izzó hazafias érzületben megtartsuk, de kérdem, megakadályozhatjuk-e azt, hogy ezek az amerikai ref. egyházzal keressék majdan az összeköttetést ? Hiszen mindnyájunk tapasztalata az, hogy egyes esetekben kénytelenek voltunk angol nyelven tanitani már most is a katekizmust, mert az ifjú amerikai generaratió nem minden

tagja bírja annyira a magyar nyelvet, hogy magyar nyelvünkön taníthatnék meg nekik a kathekizmust. Már most nem természetes és megakadályozhatlan jelenség lesz-e az, hogy ezen félig magyar nemzedék egy napon csak közgyűlést tartson és kimondja a visszacsatlakozást, mert hisz a mai felfogás szerint, egy ilyen fontos irányváltoztatás eszközléséhez elegendő egy közgyűlési határozat.

Ismételteken kérdem, vatjon jól fog-e esni a hazai egyháznak ha az, ilyen statáriális utón megfosztatik minden gyümölcsétől a befektetett áldozatkészségnek ? Vájjon nem nevezné-e méltán a hazai egyház egyszerűen keresztyéntelen, tiszstességtelen dolognak azt, ha az egyházaknak ilyen modorú áthozatala az amerikai Ref. Church befolyásával, vagy suggerálására, vagy hozzájárulásával történne meg, a mi különben ki van zárva, hogy a Ref. Church ilyen módon végezzen egyházi munkát a magyarok között.

Ha maliciózus akarnék lenni és ha nem csupán aggódó lelkem érzése késztetne ezen cikk megírására, közvetlen példával mutatnék rá az ilyen áramlatnak nem csupán lehetőségére, hanem tényleges léteiére is. És a mi ezen tárgygyal kapcsolatban támadó aggodalmaink alaposságát és az előbbi feltevés kérlelhetlen bekövetkezését bizonyossá teszi, az az a körülmény, hogy ime még nem is csupán a legfjabb generáció, hanem maguk az úgynevezett régebbi amerikások is opportunosabbnak tartják az amerikai viszonyok közé való beilleszkedést, mint a hazai egyház kormányzata alá való állását. Magáról ezen elvi kérdésről egyébként lehet vitatkozni, pro és kontra lehet súlyos érveket felhozni, de a tény, a mivel számot vetnünk kell, az, hogy nincs Magyarországnak annyi milliója és annyi lelkipásztora, a mik és a kik ellensúlyozni tudnák az amerikai szellem hóditó munkásságát a második generáció lelkében. Természetes, ez nem jelenti azt, hogy most már ezek szerint reménytelenül adjunk fel minden hazafias szellemű egyházi munkát, hanem jelenti igenis azt, hogy számoljuk okosan az adott helyzettel és ne vállalkozzunk lehetetlenségre, ne áltassuk magunkat és másokat abban a tévhitben, hogy a hazai egyház szolgálatában álló lelkipásztorok és a hazai egyház segélyét elfogadó, élve, ző egyházak méltók csupán a magyar és református névre, a többiek pedig méltók arra, hogy mint haza és vallásárulók kötél általi halállal végeztessenek ki. (Lásd a Heti Szemle két héttel ezelőtti számát.)

Az előbb elmondottakból következik az, hogy a csatlakozott egyházak és illetve a Konvent biztos talajon az ingatlanok birtok jogát illetőleg csak ott áll, s állanak, a hol az eredeti charter a convent által lett kivéve és az egyház is a Konvent által organisáltatott. Ezt az igazságot és tényt lehet ha tetszik ferde világításba helyezni a közvélemény és a csatlakozási mozgalmat otthonról irányitó egyházpolitikus vezető emberek szemei előtt, de a tény elvitathat- lan tény marad akkor is.

De menjünk tovább a helyzet és a jövő képének vizsgálatánál. Feltéve, de meg nem engedve azon elv érvényesülhetését, hogy egy egyszerű közgyűlési határozat elegendő lenne ahoz, hogy valamely egyházat, gyülekezetei minden vagyonával átvigyen egy más egyház hatóság kormányzata alá, váljon nem lesz-e minden gyülekezetben ellenzék is, mely az ily irányú határozatot kész leend perrel megtámadni ? Vájjon kivánatos-e az, hogy megismétlődjék bárhol is a trentoni per, melyre hazai egyházunk már eddigelé is ezer dollárt költött el és melyet még se nyerhet meg soha ? Vájjon hiszi-e azt valaki, hogy azokban a régi gyülekezetekben, miket oly erőszakosan szakítottak ki az amerikai ref. egyház kebeléből, nem volna egyetlen lélek sem, ki zavart támasz, tani nem tudna, ha arra kerülne a sor? Nem azért mondom ezt- mintha ördögöt akarnék a falra festeni, sem nem azért, mintha elvi ellensége volnék annak a nemzeti és felekezeti akciónak, melv mint mondják, az amerikai magyar reformátusság megmentésére kezdeményeztetett a Konvent által otthonról, hanem csupán azért, hogy láthassák a beálló complicációkat azok, kik lelkiisme- retükün hordozzák a Convent informálását.