Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-03 / 14. szám
6. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 14. szám 1909. április 3. A terminusi vita jelentősége. Irta: Porzsolt Ernő, ref. lelkész. Az emberi szellem fejlődés képessége sehol és semmi téren nem nyilatkozik meg oly kézzelfoghatólag, mint éppen a vallás- erkölcsi igazságok kutatása és megállapítása terén. A kutatásnak és vizsgálódásnak éppen ily nemben való nyilvánulásai azonban a fejlődés mellett nem jelentenek egyszersmind haladást is. A dolgok természete s az elvek lényege s igy ezeknek okszerű összefüggésbe hozatala dönti el mindig szellemi munkásságunk értékét, még az annyira subjectiv jellegű hitélet terén is. A kereszténység kezdete óta ezen fordult meg úgyszólván vallásunk jelentősége. Eltekintve a tridenti zsinat, illetve a reformatiót megelőző korszakoknak dogmatörténeti mozzanaitól, el kell ismernünk hogy mig a reformatio korában közvetlenül, a hitéletszerü tényezők felől alkotott vélemények a fejlődésben egyúttal haladást is jelentettek, addig a refoimatió korát követő távolabbi években (17. sz.) felmerült jelenségek — bár a fejlődés látszatával bírnak — nem haladást, de határozott visszaesést mutatnak. Ennek látjuk egyik példáját a 17-ik század végső éveiben kifejezésre is jutott ama dogmatörténeti mozzanatban, melynek terminusi vita (lis terministiea) a neve. * * * Maga a kérdés szorosan theologiai jellegű, a mennyiben az egész vita a megtérés bizonyos határidejének elővégzésszerü felvételén alapul. A soteriologiai rész: a megtérés, mint másodrendű jön számításba, mivel nem maga a megtérés, mint az üdvrendi életfolyam (ordo, oeconomia salutis) mozzanata, de az időpont kérdésének felszínre jutása eredményezte a vitát. A német lutheránus egyházban lappangó s később egész szenvedélyességgel előtörő pietizmus volt barátja a „terminus perem- toi'ius“-nak. A theologosok részéről kérdésbe tett amaz érdeklődésre, hogy szabott-e Isten az embernek az ő halála előtt a megtérésre nézve valamely határpontot, melynek eltelése után a meg- jobbulás s részesülés a kegyelemben a bűnösre nézve lehetetlenné lesz, vagy pedig csak a halál után lesz-e a megjobbulás lehetetlenné: a pietismus hívei adták meg rá a feleletet. (Keresztyén hit- tudomány. Somosy János. 1838. II. K. 254. 1.) E kérdésben Bőse soraui diakónus, a Spener buzgó követője 1698-ban megjelent Terminus peremptorius salutis humanae c. müvében nyilatkozott, állitván, hogy az ember számára halála e- lőtt szabott az Isten bizonyos határidőt a megtérésre nézve, a mely határidőn belül megtérve üdvözölhet, de annak eltelése után semmi esetre se. Azonban nem késett a válasz, mert Neumann wittenbergi e- gyetemi tanár a protestantismusnak minden separatism ustól ment álláspontján nyilatkoztatta ki, hogy az az idő, melyen belül az Isten kegyelmét a bűnös elnyerheti, csak a halál pillanatában ér véget. Természetes, hogy Neumannak e nyilatkozata nem egészen tiszta protestáns alapon álló, de azért a Bőse által előterjesztett felfogáshoz viszonyítva, teljesen kielégítő. Sem Bőse, sem Neumann nem állottak egyedül felfogásukkal, mivel Böse mellett Hechenberg a Spener veje, Neumann mellett pedig Ittig lipcsei egyetemi tanár foglalt állást, így ért aztán véget a terminusi vita minden eredmény nélkül. Feladatunk lévén a terminusi vita jelentőségéről értekezni: figyelmünkre kell méltatnunk azon dogmatörténeti mozzanatokat, melyek az üdvrendi életfolyamban hathatós tényezőkként szerepeltek és szerepelnek még ma is. Ezek szem előtt tartása és tárgyilagos vizsgálata fog útbaigazítást adni nekünk arra nézve, hogy a terminusi vitának jelentőségét megállapíthassuk. Az üdvrendi életfolyam egyes mozzanatainak, mint hitéletszerü tényezőknek megállapítása, a lehető legnagyobb eltérést és ingadozást mutat a protestáns theológusok felfogásában. Isten kegyelméből a Krisztus érdemében vetett hit általi megigazulás nem egy és ugyanazon a lutheri és kálvini theologusra, éppen magának az elővégzési tannak különböző felfogásából kifolyólag. Bár a hit Istennek kegyelmi ajándéka, a lutheránus hivő tulajdonképpen eltekint a kegyelmi jellegtől, mikor a hitet úgy fogja fel, mint a mely egyedüli kiinduló pont az üdvfeltételek teljesítésére s igy magára az elválasztásban jelentkező üdvre jutásra. Ezzel szemben a kálvinista hivő álláspontján a hit mellett fontos a kegyelem hangsúlyozása, mivel maga az üdvre való elválasztás tisztán kegyelmi tény lévén: a hit csak annyiban jön számításba, amennyiben az, mint erős bizodalem, de nem mint bizonyosság szerepel az elő végzés szerint meghatározott elválasztásra nézve. Innen van, hogy a lutheránus, vagy mint Zeller mondja, az evangélikus ,,a hit által szerezhető üdvbizonyosságot cél gyanánt tekinti, ennek elérésére törekszik egyedül, ezt elérve teljesen nyugodt, mivel tudója istenneli titkos egyesülésének (unió mystica), (Keresztyén vallástudomány. Szereinlei Gábor. 1839.342. 1.) A református felfogás épp ezzel ellenkező, vagyis a ,, hit általi boldogság bizonyossága nem cél, nem olymi, mire hitélete törekvésben van, hanem nélkülözhetetlen kezdet s előfeltétel. “ A református hívőnek boldogság bizonyossága egy oly nyilatkozó tény, melynek alapja a vallássos érzület, isteni kegyhatás által létrejött az a dolog, melynek nem saját tevékenységben, nem is az objectiv kegyelmi eszközökben van kielégítő oka, de a közvetlen isteni üdvakaratban és elővégzetben rejlik. (I. m. 343. 1.) így tehát a teljesen tiszta és egészséges protestáns, illetve református álláspontról tekintve a terminusi vitát, az nemcsak hogy jogosulatlan, de az előfeltételeknek legelemibb kellékével sem bir. A lutheránizmusban jelentkező pietista Separatismus nyomán, mely túlzásaival a hitet mintegy jó cselekedetekké sülyesztette a megigazulás dolgában — igazolást nyer némileg a terminusi vita. A lutheránus üdvrendi eletfolyam mozzanatai között, a,,meg- térés1, (conversio) az, mely felé a hivő figyelme fordul, mint vallásos élete lüktetésének olyan jelenségére, melyből önmagán tapasztalja, a bűnös állapotból a kegyelem állapotába való jutást. Ez üdvrendi tényező ugyanis luth. felfogás szerint belső töpren- kedési állapot, melyben a bünbánat, mint a hitnek törzsgyökere szerepel, ellentétben a ref. felfogással, hol a bünbánat a hit körén kivid esik s mint ilyen nem bir üdvözítő actus jelleggel. A megtérésnek ez egyoldalú hangoztatásában a pietismus hívei méltán gondolhattak egy bizonyos határidőre, mivel a hívőnek saját lelkiállapotával való tépelődéze: boldogsága, lelki megnyugvása érdekében előbb vagy utóbb — tapasztalás szerint — úgy is véget ér. Hogy a valláserkölcsi élet terén vannak pillanatok, idő. pontok, a mikor az ember a Szent Lélek munkájának kegyelmi hatását érzi, lelke a Mindenhatóval való egységben összeolvad: tagadhatatlan; de az ember vallásos lelkületében végbemenő folyamatot úgy venni föl, hogy annak számára Isten egy határpontot szabott, melyen túl minden üdvrendi tényezőnek megnyilatkozása hiábavaló és semmis: tarthatatlan. Ellenkezik ez nemcsak az ember lelki életének természetével, de zavarólag hat arra a vallási viszonyra is, mely maga az Isten és az ember között létezik. A pietisták mindezek mellett is, nagy súlyt fektettek a terminus sa- lutisra. ez által akarván hatni vallásosságuknak gyakorlati megvalósítására. E tan azonban már létrejöttével magában rejtette a megsemmisülés csiráját. Annak a hangoztatása ugyanis, hogy a megtérés s igy az Isten kegyelme a bűnben megkeményedett, megátalkodott emberre nézve már az ő halála előtt is lehetetlenné lehet: hívta fel a figyelmet különösebben e tannak meg- és elitélésére. Vagyis ebben egyúttal az is foglaltatik, hogy ha az Isten által a megtérésre kiszabott határidő az egyénre nézve elmúlik: úgy azontúl az ember tehetetlen és el van veszve örökre. (Folj'tatása köv.)
