Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-09 / 2. szám
2. oldal. “Amerikai Magyar Reformátusok Lapja” 2. szám. 1909 január 9. AZ ÖREG A TELHEZ. Kiss Áron elhunyt püspök utolsó költeménye. cAz ember teremtése. (Vége.) Hívatlanul megjött, de várva érkezett Tél, öreg barátom, fogjunk együtt kezet. Fejér a te tetőd, fejér az én fejem; Te egy nagy sirt takarsz, én majd belefekszem... Homályos látkörök, sűrű ködök járnak, Szomorú képe van az egész határnak: E szemek is, miken lelkem vigyázna ki, Olyanok, mint a ház dérlepett ablaki. Néma sivatagod csak a szél hasgatja, Elpusztult a világ kelleme, illatja: Elhagyott engem is a kedv, öröm, a dal, Tagjaimon át csak a fájdalom nyilall. Mint fogolynak börtön örök éjszakája, Oly tűrhetien hosszú éjednek homálya. Hát öreg fejemnek, kit az álom kerül, Egy fél öröklét lesz minden éjeledbiil. Csak temetsz, de rajtad senki mit sem arat, Mindössze jéghiddal kötsz át vizet, sarat: Lelkem is, mióta egemen nem süt nyár, Folyvást csak áthidalt emléki felett jár. Ezek az 'emlékek: szerelem, barátság, Hazám szeretete, első kis imádság, Melyet anyám térdén ülve tanultam rég, De még ma is hiszem, hogy meghallgat az Ég: „Isten légy irgalmas nékem bűnösnek!“ Oh! Künn egy didergő áll, nyitva már az ajtó, Tudom ő hibás, de ne fagyjon meg éhen, Segíteni vágyom, mint engem az Isten. i De jő a kikelet s fagyos lepled alul A nap felé ezer élő csira tolul, Zöld pázsitszőnyeggel ékíti a tavaszt, Zöld hant alatt a sir, az is megérzi azt. Es dicsőült lelkem a rög alól kikéi, Az örök tavaszra, kit nem vált többé tél, Ott tartják fel létem titkát a szent kezek, Meglátom az Istent, neki zengedezek. A Sátán nagyon jól ismerte az emberi természet gyengeségeit már az első’ emberpárnál is, mikor ezt a legérzékenyebb pontot, — a tudás hatalmát — kereste ki a kisértés, a megejtés alapjául. Még a teljesen ártatlan, a bűntől ment emberi szívre is nagy hatással volt az a csábitó beszéd, hogy ha a tiltott fának gyümölcséből esznek, olyanokká lesznek, mint az Isten, azaz mindent tudók. Hozzájárult mindenesetre az is az elcsábításhoz, hogy a Sátánnak sikerült bizalmatlanságot csepegtetni a romlatlan lelkű és hiszékeny emberpár szivébe, midőn úgy tüntette fel előttük a tudás fájának gyümölcsétől való eltiltatást, mint a Teremtőnek irigységét, aki nem akarja azt, hogy az ember a jónak és gonosznak egyaránt tudója legyen. Én már nagyon sokszor gondolkodtam efelett és minden napon, mely közelebb visz a koporsóhoz, igaznak tapasztalom, hogy a tudás lehet hatalom, lehet szép, lehet hasznos, de lelki értelemben az emberiségnek javára nem volt s ezidőszerint sincs. Ha megnézzük azokat a népeket, kiket mi, kulturnépek, egész sajnálkozással emlegetünk, mennyivel boldogabbak, mint mi. Közéjük a tudomány világa még be nem hatolt s élnek a maguk ős természeti egyszerűségűkben, de a nyugalom és benső béke tekintetében mily magas fokon állanak felettünk. Ok nem ismerik a mai úgynevezett tudományos társadalom önző érdekharcainak ezer és ezer bűnös fegyvereit s ha lelkünk az eredendő bűnnel megfertőzve nem lenne, igazán paradicsomi állapotnak volna életük tekinthető. Mikor gyermekkoromban Tompa Mihálynak „Fiamhoz“ cimü költeményét tanultam, nagy szeget ütött fejembe e két sor, melyben a költő fiának e tanácsot adja: A tudás nem áldás; Szánts, vess, fákat növelj! Most deresedé’ fejjel értem osak meg, mily nagy igazságot rejt magában ez atyai tanács. Oh! hányszor kívánom vissza magamnak a paradicsomi tudatlanságot és a Teremtőmmel való közvetlen összeköttetést. De ez mind lehetetlen mármost, élnünk kell a tudománynyal, melyet oly drágán fizettünk meg. Az isteni kegyelem azonban az elbukás dacára is talált módot részünkre, hogy vele érintkezhessünk. Készített utat számunkra magához s ez út az Ur Jézus Krisztus. Ez útra lépve már nem a rettegett, az Éden-kertből kiűző Jehovát, hanem kegyelmébe visszafogadó édes Atyát szemlélhetjük Őbenne. Kérdem, kedves olvasótestvérem, hogy te reáléptél-e már erre az útra? A te füledbe a kitiltó átok kemény szava hang- zik-e még, avagy ama lágy zengésű zene: „Ez az én szerelmes fiam, kiben én megengeszteltettem.” Ha meg nem léptél erre az útra, ne késsél egy pillanatot sem, mert nem tudod, mikor jő el amaz óra, mikor már minden késő lesz. Keresd üdvödet, mely sokkal közelebb van hozzád, mintsem gondolnád. Három lépés az egész. Az első lépés kilépned önmagadból, a második lépés belépni az Ur Jézus Krisztusba, a harmadik lépés, belépni az örök dicsőségbe. Ha megszívlelted és meg is cselekedted ezt, az lett reád nézve az igazi lelki karácson és új év, a te újjászületésednek igaz örömünnepe, amikor már nem te élsz többé, hanem él benned az Ur Jézus Krisztus. Cleveland, 0. Simon M. Károly.
