Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-09 / 2. szám
2. szám. 1 909 január 9. “Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 3. oldal. cA “Góbé”. Irta: KOVÁCS ENDRE daytoni ref. lelkész. II. Hogy pedig nines lehetetlenség, mert még a góbét is be lehet csapni, azt a következő megtörtént eset bizonyítja. M arczi Áron bátyánknak nem volt párja az egész Firtos hegy környékén, mert olyan jó szén nem volt senki szekerén, ha árulni mentek, mint Marczi Áron bátyánknak, aki Agyha községben lakott. Az ő szene könnyen gyűlt, jobban égett, tovább tartott, mint a másé. Ennyi jósága mellett nem csoda, ha Marczi Áron bátyánk bátyánk hamarább túl adott portékáján, mint valamennyi czim- borája. Ismerték öt Agyha községtől egész Segesvárig, Gyulafehérvárig, meg Marosvásárhelyig, s azt tartották a kacskaringós góbéról, hogy bizonyosan valami boszorkányság van a dologban, mert hiszen a szén mind egy helyről való. Pedig a dolog nyitja nagyon egyszerű volt. Marczi Áron bátyánk ugyanis minden zsák szén árából visszaadott a vásárló cselédnek nehány fillért s azoknak ez a szokása annyira tetszett, hogy szivesen elnézték, ha a zsák kisebb volt is. Ész kell hozzá csak és nem boszorkányság. Egyszer a többek közt, egy ily szerencsés vásár után Maros- vásárhelyről hazafelé tartott Marczi Áron bátyánk s Vajában egy örmény korcsmájába benézett. Alig múlt el még délelőtt kilencz óra, a mikor virágos jókedvében iszogatni kezdett. Majdnem naplementéig lopta ott az időt. Már az örmény is kezdte sokallani a dolgot s. megszólitá a góbét: — Talán már nem lenne korán hazafelé indulni is!?... — Ej-haj, nem volt már régen ily virágos kedvem. „Nem megyek én reggelig, Jól kél a szén, kitelik. “ — Adjon még egy decit! Az örmény, igaz, hogy adott, de mogorván távozott az ivóból övéihez. — Nem tudom, mi lesz azzal a góbéval, meg a lovaival; az állatot nagyon sajnálom —• kezdé panaszolni katonáéktól csak nem rég szabadult fiának; -— már ideje volna neki haza indulni, de hiába küldöm.-— Hát ha én megpróbálnám? — Akkor még ugv sem megyen. — Én fogadom, hogy hazaküldöm. — Ha csak ki nem kergeted. — Dehogy, szép szóval! — A góbét ismerni kell, fiam. — Csak túl kell járni az eszén, apám. — No, lásd. Itt a baj. Mert hogy te túl járj ennek az eszén, bajosan hinném. — Hát majd meglátjuk. Engem nem ismer. — Annál rosszabb. — Annál jobb. Csak én és apa értsünk egyet. Én be fogok menni az utcza felől az ivóba, s mint valami idegentől, kit soh’ se látott apa, kérdezze meg tőlem, hogy mi járatban vagyok. — Nos, mit akarsz ezzel elérni? — Csak nem mondom meg előre! A sikerben én bizom. Tessék, apa, kimenni az ivóba, mert én is azonnal bemegyek. — Jó, jó! Majd meglátjuk — mondogatá magában az öreg örmény, derék fián végig nézve és ezzel kifelé indult az ivóba a góbéhoz. Az ifjú ember egy felső kabátot vett magára, a kezébe meg egy esernyőt vett, a kabát külső zsebébe pedig egy csomó Írást s az udvar felé kijött az utczára s onnan úgy ment az ivó ajtaja felé. Kopogtatott, mint egy idegen. — Jó estét kivánok! — Adjon Isten! — Ugyan,^kérerri, kaphatnék én itt egy kis enni-inni valót? — kérdé az apától; — igen fáradt és éhes vagyok. — Szolgálhatok. Hordós káposzta oldalassal, hor s ha úgy tetszik, ebbe egy kis papramorgó. — Köszönöm. Nagyon fáradt, törődött vagyok, előbb egy kis papramorgót kérek. — Tessék helyet foglalni, ide eh ez a kis asztalkához, — szíveskedett az öreg, mialatt előhozta a papramorgós üveget egy kis pohárral. Tessék tölteni magának, ha úgy jobban esik. Ugyan, kérem, ha meg nem sérteném, mi járatban van erre felé az ur? — Oh, ne is kérdezze, uram. Szomorúság, nagy szomorúság. — No, az nem jó. Talán valami haláleset? — kérdé az apa, — kezdvén magát beletalálni a szerepébe. — Hisz’ ha csak az volna! De több: nagyobb. — Ugyan!?... — Én az Első .Magyar Általános Biztositó Társaság ügynöke vagyok es épen ma vettem fel egy nagy tiiz kárt, mely százezrekre rúg. Itt vannak róla az Írások. De a mi a legszomorubb, a fele sem volt biztosifva a megégetteknek. — Borzasztó! És hol történt a tűzvész? — szörnyüködött az örmény, forgatva az iratokat, mialatt a figyelmes vizsgáló észrevehette volna, hogy elmosolyodott, mert az iratok az ő saját kontójegyzékei voltak. — Nem is olyan messze innét, egy hegyen épült község az, hogy is hívják csak? — no, alig jut eszembe a neve a porrá égett falunak... És ha még otthon lettek volna a népek, de többnyire szénnel kereskednek a vidéken. — Nem Agyha? — kérdi az öreg örmény.-— De igen! az, az; leégett az egész falu. — Hol volt, instálom? — kérdé odafigyelve Marczi Áron bátyánk. — Ott abban a faluban, mely a hegyen fekszik, Agyhában. — Nagyon sajnálni valók szegények, mondá az ál-biztositó ügynök, — mert igy maradtak, mint az ujjam. — Hogy hol is volt, instálom? — kérdé a góbé másodszor is, nem hívén, hogy jól hallotta. — Agyhában, ott a hegyen fekvő faluban. — Nem tréfálkozik az Ür, instálom. — Már hogy tréfálnék; itt vannak az Írások! Máskülönben én nem akarok erről vitatkozni magával, — se szavak után az öreg örményhez fordult: — Kaphatok egy szobát éjszakára, vendéglős ur? Ezeket az Írásokat pedig jól el kell tennünk. Hallja az ur, teins uram, hát igazán Agyhában volt az a nagy tűz? — kérdé még egyszer a megszeppent góbé. — Itt vannak az írások, ebből is látszik. A góbé csak nézte, nézte egy ideig a két embert, de azok a legkomolyabb arczot vágták a tréfához, aztán fizetett s kisietett. — Jó éjszakát adjon az Isten! — kiáltott vissza az ajtóból, de akkor már szaladt a szekere felé s a lovakat gyorsan hámba fogva, vágtatva indult Agyha felé. A sebes hajtás miatt, az etédi pataknál kidőltek a vágtatás- hoz nem szokott lovak s nem mozdultak tovább egy lépést sem. Marczi Áron bátyánk szomorúan nézte őket egy kis ideig. Ott hagyta őket végre is és gyalogszerrel neki iramodott az útnak s becsületére legyen mondva, három negyed óra múlva Agyhába érkezett. Szép holdvilágos este volt s igy tisztán láthatta, hogy nincs Agyhában egy zsindely kár sem. De azért az esetét nem merte elmondani még az élete párjának sem. r— Hát kied hol jár? — kérdi a felesége. — Az egyik lónak baja történt, azért hát egy orvosságért szaladtam haza. Visszatérve, csakugyan ott találta a lovakat, a hol hagyta és egyéb baj nem is történt semmi, csupán az egyik meg vala dögölve. .. Pár hét múlva ismét belátogatott Marczi Áron bátyánk, a jó vásár után, az örmény korcsmájába. — Jó napot, teins uram! — Hozta Isten, atyafi! — fogadta nagy komolyan az örmény. — Ugyan nem találkozhatnám-e itt valamikor azzal a biztositó ügynök úrral?-— Miért ? — Szeretnék neki valamit mondani! Hogy mit akart mondani a góbé az örmény fiának, azt én nem tudom, mert a fiú nem volt otthon, nem találkozhatott vele.
