Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-02-08 / 6. szám
4. oldal. rúenkai magyar reformátusok lapja.« 6, szám. 1908. február 8.Vannak-e még vademberek ? Irta : Biró Lajos.*) (Folytatás). Én a magam részéről hajlandó voltam egyáltalában tagadni azt, hogy a bismarckszigetségi benszülöttek emberevök volnának, ha olyan hite- es tanú nem állitaná, mint Dr Finsch Ottó, a ki az Írja, hogy egy ilyen lakomának szemtanúja volt Nusa szigetén 1881-ben. A kannibálizmusnak ezeknél a népeknél tökéletesen az a szerepe van, sőt inditó oka is az, mint az európai társadalom egyik szégyenfoltjának a vérboszunak. Őseink dicséretére legyen mondva, a magyar történelem a vérbosszúra csak egyetlen esetet ismer, a Zách Klára esetét, melyet egy olaszosan gondolkodó uralkodó rendezett. Zách rokonsága addig a rokonsági fokig esett áldozatul, a melyikig olasz felfogás szerint a vérbosszú kötelező a rokonokra, az óvatos vérbosszú már előre kiakarta irtani azokat, a kiknek megtorló bosszújától félhetett. Szerencsére, azóta ez ismeretlen hazánkban és az európai országok legtöbbjében, de ha európai társadalomról szólok akkor a fehér emberek összességét együtt veszem, és utalok arra, hogy a balkánfélszigeti népek né- hányáhál s egyebütt is Déleurópában, minden törvény ellenére is, szokásban van. A vérbosszú ott bizonyos becsületügyi eljárás színében jár s nemzedékekre kőtelezőnek tartják. Nem szólok a párbajról, mely szintén kannibáli vonás, és csak Károly sokáig, sokáig nézett utána. Olyasvalamit érzett, mintha ennek az embernek a barátságáért érdemes volna szerencsétlenné lenni. Aztán halban megfordult s ment, folytatni áz éjszakázást, a mámort, a feledést, ment az orfeum felé ! VIII. Az orfeum ! Van, a ki felkacag e név hallatára, van olyan is, a ki vállat von, sokan keresztet vetnek, sokan hami-ikásan mosolyognak, némelyek elrémülnek, de senki sem marad indifferens. A nagymező-utcai dalcsarnokban tiz óra után kezdődik az igazi élet. Már kilenc után kezdenek a tiakkerek arra robogni s tizenegy óra 'tájban egész equipage-sor áll és sütkérezik a nagy kapu felett ragyogó villanyos nap kékes-fehér sugaraiban. Almos kocsisok, bukótokat hozott, válaszra váró hordárok áesorognak a kapu körül, a melynek bejárása, hosszú kapualjával, valóságos sóhajok hídja, melyen át egy más világba ér az ember. Belülről harsogó zene, rikoltó ének hangzik; valamelyik »chanteuse« vagy »excentrique« produkálja magát. így nevezik a hangnélküli, nem éneklő, csak rikácsoló, térdig érő szoknyában, kerék- nagyságú kalappal parádézó »énekesnőket«. Károly fásultan ment végig a hosszú »kapu- alján«, jegyet váltva s blazirt lépésekkel, komor arccal ballagott a hajlongó s öt mecenási borravalóiról ismerő kellnerek hada között, páholyáig. A helyiség zsúfolva volt. A »régi« orfeumot, a fővárosnak ezt a jelenben már eltűnt »emlékét« talán mindenki ismeri. Cseppet sem érdemli ugyan ez a német fészek, hogy emlékezetben maradjon, hanem a történeti azért maradhatott meg, mert a becsület köntösével fedezi magát. Az emberevésben a bismarckszigetségbeliek sajátságos észjárá-a nyilatkozik meg. Bosszút akar állani, lehető legnagyobb boszut, mely ellenségének minden rokonságát erkölcsileg is a legmélyebben sújtja: hogy ne lehessen annak embert megillető tisztességes temetése, Mert náluk a becsületben töltött élet legfényesebb jutalma a bizonyos ünnepélyes formák közt lefolyó eltemettetés, nem rögtön a halál után, hanem sokszor egy-két év múlva, mikor már csak csontjait ássák ki az elhunytnak s a lefolyt idő alatt a család összegyűjti a tisztességes halotti torra való költséget, illetőleg az élelmiszereket. Az ellenség megalázott családjának becsületét csak az állíthatja helyre, ha visszaadja a kölcsönt s természetesen a legtöbször ártatlan asszony vagy gyermek esik áldozatul az éhes bosszúnak. A bosszuállásnak ezt a formáját csak a legnagyobb elkeseredés hozza létre s maguk a benszülöttek is ritkán alkal nazzák, mert ezután nincs többé kiengesztel ödés, a boszu erkölcsi kö- te'ezettsége nemzedékekre xihat, s ha megkezdték, csak az ellenfél teljes pusztulásával érhet véget; e miatt a törzsek legnagyobb részében nem zedékek hosszú sora alatt sem fordul elő az emberevés: Európai embert meg sohasem ettek meg, ö kívül áll a hagyományos szokásokon, mert bevándorlása legújabb keletű. Az ilyen ellenség testét szétdarabolják, különféle helyeken eldobják vagy elássák, mindig azzal a célzattal, hogy hűség kedvéért vetjük ide a vázlatát, úgy, a mint lebontatása előtt állott. Hosszú, nagy, granáriumszerü, térés helyiség, melynek végében a szinpad van felállítva. A tetőzet nyáron szélnyitható, a mikor is nagy tömegekben száll föl belőle a gőz, meg a szivarfüst, ez az orrcsavaró áldozat füstje a rövidszoknyás múzsának - - föl, a csillagos ég felé, a melyhez ugyan kevés köze van annak a művészetnek, a melyet itt gyakorolnak. A szinpad alatt »orchestrum« van. A »karmester« ur zongorája benyulik a szinpad alá, melynek deszkalapjai háromnegyed részben eltakarják a kupléktól agyonvert alkotmányt, csak a klaviatúrája áll ki,’ melyen a fennhordott fejű »regens chori« néha brillians futamokat csal ki s a hiányzó összhangot adja meg a maga fogyatékos zenekarának. A zenekar mögött a szűk, deszkából összetákolt »páholyok« disztelenkednek, négy-öt személyre szánva, a kik a szűk helyen annál ke- vésbbé mozdulhatnak, mert a »páholynak« csúfolt szűk deszkaketrecbe még egy-egy négyszögletű asztalt is erőszakoltak, hogy az úri vendégek fogyaszthassák valahol a jeles sört vagy bort, a melyet nem valami botrányos olcsón mérnek a »mü- vészcsarnok« unott képű pincérei. Hátrább, korláttal elválasztva a páholyoktól, az ugvnevezett »első helyek« vannak, szűk térre összezsúfolt asztalok, székek, a melyek köré mindig több embert erőltettek, mint a mennyi fér, mert a hely drága s a művészetet csengő pénzzel kell fizetni. (Folyt, köv.) igy neki se lehessen tisztességes temetése. Különben az emberevés gondolatát jóformán az európaiak terjesztik mindenfelé, Kíváncsian tudakoljuk miudenütt, hogy mely törzsek ember evők ? Természetesen mindenütt az a válasz, hogy ök embert sohasem esznek, de ne merjünk menni a szomszéd néphez, mert azok már emberevök ! A jámborok ugyanis azt hiszik, hogy mi féltünkben puhatolódzunk és elakarjuk ijeszteni, hogy a nekik becses tárgyakat: a dohányt, kést gyalu- vasat és baltát, csak náluk cseréljük be, hogy azután ök kereskedhessenek vele tovább. Másrészt pedig ök tartanak bennünket em- berevöknek, mint ök maguk, mert azt hiszik, hogy az európaiak a betegségtől m< gtámadott emberi testrészekre áhítoznak. Bizonyítékot abból merítenek, hogy a főtelepen levő kórházban boncolások és amputációk történtek, a mi náluk szokatlan lévén, azt a magyarázatot találták ki, hogy az európaiak igy jutnak csemegéhez, íme tehát tévedéseikben is ugyanazt az észjárást követik, a mit mi; mi őket tartjuk ember- evőknek, ök pedig bennünket, s mind a két fél a maga módja szerint igyekszik felfogásához bizonyítékokat szerezni. Más világ van ott az egyenlítő alatt, mint minálunk ! Másképpen süt le a nap, más csillagok ragyognak ott felettük ! Nincs ott egy fa, nincs egy fűszál, még egy kis bogárka se, a mi ugyanaz volna, mint minálunk. S ez anyaföld, me'yböl az ember vétetek, ugyanazt az emberfajt szülte s ha a környezet, a különböző természeti viszonyok színét, haját, arcvonásait különbözővé tették is, lelke és erkölcsi érzéke most is ugyanaz; műveltsége, társadalma lehet fokozatokra osztható, de szellemi és erkölcsi élete felett ugyanazon természeti törvények uralkodnak Az ember mindenütt ember, az általánosan emberi mindenütt egyformán nyilatkozik meg szellemi és erkölcsi életében, És a tudományos szellemtől vezérelt, keresztény társadalomnak nem fog szégyenére válni, ha ezekben a szegény pápuákban és csendestengeri szigetlakókban nem lát vad embert, hanem észreveszi, hogy erényei és hibái, másforma nyil- vánulásukban is, ugyanazok, mint az övéi, a kiket nem szabad lenézni, hanem úgy kell tekinteni, mint az emberi fejlődés őskorának csodálatosképpen példának fennmaradt társadalmát. Éppen ezért nem kell lenézni őket, hanem tanulni kell tőlük. En hiszem, hogy úgy lesz ! DAL. Tóparton állok, nézdelem Az apró hullámgyürüket, A mint inognak nesztelen, Egy könnyű akáczlevelen Próbálgatják erejüket. Egy lepkeszárny érinti csak, S tükrén az is nyomot hagyott. Szélvész, vihar se költi fel Almos, megdermedt fektiböl, Ha tükre egyszer — megfagyott. £683
