Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1908-02-08 / 6. szám

2.

AMERIKAI-MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA.

6. szám, 1908. február 8.

A vasárnap legyen meg szentelve*

Régen múlt idők, hová tüntetek ?

Ősök erényi mivé lettetek ?

A. korcs maradék bitorlója csak Az ősi névnek s jó szokásoknak.

Hajdan a család tűzhelye felett Örül állottak: béke, szeretet...

Szentély volt a ház s benne a papnő Az édes anya s a szerető nő.

Mig az apa künn munkált, fáradott,

A nő ajkáról mint méz áradott Az üdv tana: az imádság, ének,

Hü oktatója volt gyermekének.

Erőért esdve fogtak munkához:

S hálát küldének az ég urához Ha szorgalmuk gyümölcsét élvezek,

S áldó kegyelmét folyvást érezék.

Szegény ha jött, vagy kit bu üldözött,

Önzés kövébe meg nem ütközött;

Isten áldását megoszták vele;

Részvét hangoktól üdült kebele.

Az özvegy, árva, nem volt elhagyott,

Tettek követték a gondolatot.

Oltárain a hon s az egyháznak Szent ügyéért híven áldozának.

A hét munkára rendelt napjait

Nem tölték henyén, terhét, gondjait Hivatásuknak tűrve hordozák,

S éltöket is csak ennek áldozák.

Az Urnák szentelt hetedik napon, Buzgó kegyesség ült minden arcon.

A fiú apját, a leány anyját Követé s ment imádni az Atyát !

Az oltár körül forgolódó pap,

Fénylett közöttük, mint égen a nap. Ájtatos arcát, kezét emelve,

Az Ur kegyelmét hőn esdekelve: Megáldá nyáját, oktatá okét,

Miként végezzék földi éltöket.

Minden szava szívből jött, szivhe1 szólt Pásztor és a nyáj boldog, nyugodt volt.

Ma már mindez csupán emlékben él Róluk csak a történelem beszél.

Ünnep napot kevesen tartanak,

Imát csak az Ínségben mondanak.

Az ősök által emelt templomok,

Oly csendesek mint néma sírboltok. Itt-ott látni csak egy imádkozót,

Annál többet a bűnnek áldozót.

Az általános romlottság felett Buzgó Áronok ejtnek könnyeket, Hívogatva a bűn ösvényéről;

De a tévelygők kemény szivéről Visszapattan az atyai intés,

S napról-napra nő a bu, szenvedés.

Az oltártüz halványan világit,

A földi Mammon mosolygva csábit.

Nehezednek az idők felettünk.

Jó szerencse, ha tengve élhetünk. Évenként sujtol csapással az ég,

Itt tűz, ott viz, majd pusztító éhség. Mégis javulás nem észlelhető,

Igaz bűnbánó alig lelhető.

Csoda, hogy az Ur kegyelmessége S türelmének immár nincsen vége !

Imádság helyt az ajk káromlást szól;

Az Ur nevével ember csak játszol.

Igazság helyett önzés kenyered,

Elárulod, el saját véredet,

Erény, becsület, mind avult szavak, Lekötve tartják a földi javak.

Az égi hon, a léleknek üdve.

Csak pénzt mutass: mind dobra lesz ütve.

Óh emberek, tévelygő emberek !

Mig nem késő, jobb útra térjetek. Szenteljetek az Urnák ünnepet,

Vessétek meg a földi kincseket. Lelketeknek égi üdvét, javát Megnyeritek, tisztelve az Atyát. Dolgotokat hat napon végezve,

A Vasárnap legyen megszentelve !

Filep Endre.

T Á R C Z A

Holt-levelek*

Irta; VARADI ANTAL.

(Folytatás.)

Tavasz volt. Az éjjeli Budapest utcáin langy szellő lebegtette a gázlángokat, melyek mozgó árnyékokat vetettek a járó-kelökkel az utcát szegélyező házak cifra falaira. A gyalogjáró egy kissé síkos az esteli párától vagy a felöntözéstöl. A kocsik gyérebben robogtak az utcákon s csak néha- néha, szinte elvétve világit egy-egy robogva siető lóvasúti kocsi vörös lámpása a csendesülö éjszakába.

Este tiz óra. A kapuk dörrenve, vagy nesztelenül kezdenek becsapódni, belülről zárcsikordulás, kulcszőrgés, csoszogó lépések hangja jelenti, hogy a házi cerberus biztonságba helyezte a házat, el- oltogatta a lépcsők lámpáit s azután csak öt krajcár sallárium mellett bocsát be — nagy várakozásra.

Csak a kávéházak és vendéglők ablakai, Uveg- ajtai ragyognak hivogatólag az éjszakában. Csaknem mindrgyikböl zene hangzik. Az ember szinte csudálkozik, hogy nappal hova bujhatik az a rengeteg sok zenész, a ki éjszakán át a város minden utcájában, minden kávéházában és korcsmájában pöngeti a hurt kivilágos kivirradtig? Ejfélfelé aztán lassankint elcsitulnak ezek is, csak az éjjeli Budapest mulatóhelyei vannak még ébren s za- jongnak, mint a nyüzsgő darázsfészek.

Az éjjeli Budapest!

Csudálatos, más világ ez, mint a nappali. Azok a vendéglők és kávéházak, melyekben nappal alig ödöng egy-két szál vendég, a melyet rossz kávéja, exorbitans árai miatt messze kerül a normális publikum: azok éjjel a leghangosabbak, a legtömöttebbek, a legfenyesebbek.

Nappal, egy pár álmos pincéren, vén kasszírnőn, savanyu szagon és legyeken kivül alig találsz benne mást. Este — mikor a záróra közeleg s a szolid üzletek sorra homályosodnax el — mintegy varázsütésre ragyog föl ben nők a villanyos fény, elevenülnek meg az asztalok, harsány kiabálással rendelnek a bankárarcu kellnerek s a szikrázó szinü liköiös üvegekkel körülragott kassza belsejében hófehérre puderezve, szép rózsaszínre lehelve, legszebb mosolyával tűnik föl a darázsfészek éjjeli királynéja.

Azután szállingózik az éjjeli publikum ; a vén roué, a hazulról pénzmagot kapott jogászgyerek, a boulevard-lovag, egy csomó iró, viálisabb képviselő, katonatiszt, hivatalnok, egy pár milliomosnak, nagykereskedőnek tejfölös szájú, pénzszóró ivadéka, aztán nép-ég, közvitézek, hivatalnokok, jockey-k, bookmakerek, totalizatör-vitézek, facér kellnerek s itt-ott egy-egy szivarozó kisasszony.

Nem vezetnünk be olvasóinkat e »zsengö éjjeli berekbe«, ha az egyik sarokban, a kis fehér márványasztal mellett ott nem ülne a mi két régi ismerősünk, a halotthalvány Károly, meg a komor arcú Gyula.

Hova tűnt arcaikról az ifjú vidámság ? a szerb-utcai kis hónapos szoba csendes nyugalma, idilli derűje, édes egyszerűsége? A kis tea-forraló .. a halovánv lámpa.. a magokkal hozott kis vacsora... Hja! most a »Ballerinához« címzett éjjeli kávéházban ülünk, halotthalványan, de ragyogó villamos lámpák szikrázó fénye mellett.

Véletlenül találkoztak. Károly az utcán akarta elfogni Gyulát s rákényszeritette, hogy töltse vele az estét. Gyula szomorúan állott rá, hogy egy pár órát bizalmasan elbeszélgessen régi barátjának — romjaival. Mert Károly az volt. így tértek be az éjjeli kávéházba.

Sokáig némán ültek a sarok-asztal mellett, valami sorbet-félét szürcsölve, melyet frakkos, angolszakállas pincér tolt zajtalanul eléjök. Károly azonban nemsokára félretolta a félig fagyott cukros vizet, cognacot rendelt. Két-három pohárkával hajtott fel, lázas-gyorsan egymásután, mire fakó arcának színe elevenülni, szeme csillogni kezdett s ajka, hosszú hallgatás után, szóra nyílt.

— Hát megsirattál-e már, Gyulám?

Gyula kérdő tekintettel nézett rá.

— Igen, igen! Megsirattál-e már, mint a halottat szokás? Mert en már meghaltam.

Azzal egy újabb pohár cognacot hajtva föl, pirulni kezdő homlokát kezére támasztotta és közel hajolva Gyulához, meggyónta neki hathónapi élete sorát töredelmesen.

. .A sólyom-utcai zártkapus ház... a gazdag úrasszony... a hulló hópelyhek... a zsarnóaljai kis kunyhó emléke, melynek lakói fáznak...

Mindez borús kaleidoszkóp gyanánt forgott előtte. Leírta az óra borzalmait, a melyben elhatározta magát arra, hogy rabszolgává lesz s egy zsarnok asszony hálójába veti magát.... mert elég gyönge volt megriadni a hulló hópelyhektöl.

Pedig a lehulló hópelyhek elolvadnak........a

téli mezzel borított föld újra kitavaszodik, ki- zöldül; minden fagy, a télnek minden szomorúsága nyom nélkül fog elenyészni, újra bársonyos zöld, újra virágos lesz a mező..

Csak az ö lelkében nem tavaszodik ki soha, soha többé.