Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-12-05 / 49. szám
4!?. szám. "1908 deczember 5. »Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.« 3. oldal. után annyira hatottak rájuk, hogy az egész munkát rábízták. És a zeleméri fegyverkovács remek eziistveretii egy pár pisztolyt készített, mely nemcsak cifraság volt, hanem veszedelmes fegyver is. Golyója harminc lépésről a deszkát keresztül verte. Akkor történt, hogy a debreceni tanács meghívta Fekete Pétert, hogy telepedjék a városba. A mester szépen megköszönte a meghívást, melyet nagyba vett, mert látta belőle, hogy megbecsülték, de nem fogadta el. Azt felelte : — Nem az a nagy ur, a ki sok embernek parancsol, hanem az, a kinek senki se parancsol. A városnak meg vannak a maga törvényei, a miket nekem meg kéne tanulni és azokhoz alkalmazkodni. Itt meg nincs semmiféle törvény és úgy élek, a hogy nekem tetszik. Van házam, van korcsmám, van műhelyem, van földem, ez mind együttvéve megadja a mindennapi kenyeremet, magamnak, családomnak, cselédeimnek. A városban gazdagabb hatalmasabb embereket látnék. Talán irigység, elégedetlenség fogna el, a mi megzavarná az én életemet. Lehetnének, a kik rám irigy- kedrvek és fenekednek. Ez is baj volna. Már ,én csak itt maradok, élek és halok. Bölcs ember volt Fekete Péter uram, nagy igazságokat mondott ki az ő szája, mikor a debreceni tanács meghivását vissza utasította. S vigan kovácsolta tovább legényeivel a munkához tartozó szerszámokat és a hadakozáshoz szükséges fegyvereket. Munkája akadhböven, olyan nép között élt, mely a munkát is szeret'e, de a fegyvert is büszkén viselte. S mindig készen állott arra, hogy a verejtékével megtermékenyitett földet hulló vérével megvédelmezze és -még termékenyebbé tegye, A legények a nótákhoz gyönyörűen verték vasakkal a műhelyben a taktust. Sok nótát hoztak oda a könnyüvérü katonák, vidámat is szomorút is. J6 szóért, uj nótáért elvégezték a munkát, a szegény katonától pénzt se kívántak* érte. A katona a megállást a műhelyben kezdte, de a korcsmában végezte. Annyija a legszegényebb katonának is volt, hogy egy kis áldomást nyújtott a kovácslegényeknek. És mégis megtörtént, hogy egyszer csak vége szakadt ennek a vidátn életnek. — Nem cifrázom, úgy mondom el, a hogy hallottam... Nagy csörtetve török katonák érkeztek Zelemérre és tábort ütöttek Fekete Péter földjén, közel a kúthoz, a hársfák alatt. Egy kövér bég vezette őket, a ki felütötte hófehér sátrát, szőnyeget terített léléje, leült, falatozott s miután száját, kezét gondosan megmosta^ szerecsen csatlósát elküldte Fekete Péterhez azzal az üzenettel, hogy jelenjék meg úri színe előtt. Fekete Péter akkor már tudta ott ténfergő török vitézektől, hogy a bég Nagyváradról jön, foglyokat visz s fegyvereit itt óhajtja reparáltatni, mert hírét hallotta Fekete Péter ügyességének. Fekete Péter a maga módja szerint büszke ember volt, de nem bolond. Már pedig csak bolond ember köt ki a hatalmasabbakkal. Azért hát a goromba üzenet ellenére csak úgy kormosán, börkötényesen, meztelen karral megjelent a vezér előtt. —* Kutya, nem tudsz megmosakodni, mikor nagy ur elé kerülsz ? — Nem piszok ez, nagyhatalmú bég, a munka fogott engem be feketére, az pedig nem szégyen. Csak este szoktam megmosakodni, mikor a dolgomat elvégezem. — Ne ugass, hanem mondd meg, hogy te vagy-e az a hires fegyverkovács ? — Fegyverkovácsnak fegyverkovács vagyok, ha híremet hallottad, híres is vagyok. Ha munkád van számomra, mondd el, de ne tartóztass, mert a fecsegésből nem élek meg. — Majd kapsz mindjárt ötven botot a talpadra, hirtelen gyaur kutya. — Azt te nem fogod megcselekedni, nagyhatalmú bég, mert a vitéz katona nem szokta a gyöngéket bántalmazni. A bégnek tetszett a felelet, nem is kiabált többet, hanem előadta a rozsdás pisztolyait, csorba kardjait a kovácsnak, hogy javítson rajtuk. Fekete Péter uram összeszedte a holmit és eltávozott velük, E közben kiderült, hogy a táborban magyar foglyok vannak. Kiderült pedig abból, hogy az őrséggel összeverekedtak és két szpáhit agyonütöttek. A keletkezett kaszabolásban öt magyart összevagdaltak. Nagy sikoltozás, kiabálás, lövöldözés keletkezett, a foglyok közül egy akovácsmühelv felé menekülte a törökök ott, Fekete Péter előtt ütötték, le szegényt. Szép fiatal ember volt, ruhája tépett, arca csupa vér. Lehanyatlott és jajszó nélkül meghalt. Fekete Péter odalép stt hozzá s azt mondta a martalóc törököknek, a kik kergették : — Hagyjátok, hiszen már halott. Azzal bevitette az udvarára, hogy majd eltemeti A bégnek azonban nem tetszett a zendülés. Belátta, hogy igy bajosan jut el foglyaival Budára. Összeült a tisztjeivel tanácskozni, a minek az lett a vége, hogy újra maga elé hivatta Fekete Pétert. — Készen vagy a fegyvereimmel? — Reggelre meg lesz minden. — Egyéb munkád is lesz, de azzal is készen légy reggelre. — Micsoda ? — Száz rabot viszek Budára, bilincset versz reájuk. Fekete Péterben nagyot hördült a lélek. —- Nem értek én ahhoz, uram. Csak fegyvereket szoktam én kovácsolni, nem rabláncot. Vitéz ember örömére szoktam én dolgozni, nem rabok szomorúságára. A bég hidegen végignézett rajta. — Ugy-e, van feleséged, meg gyermeked ?...... — Van, uram, — Szereted is őket, ugy-e ? Fekete Péter lehorgasztotta a fejét. — Meg a szab..dságod_a is szereted, ugy-e ? — Meg jobb szeretnél, ugy-e, itt a lány; dón maradni, mint a basák hajóját huzni Belgrádtól Budáig. Fekete Péter melle zihált, de hang nem tört ki belőle. — Látom, kutya, hogy magadban igazat adsz nekem. A mi láncom van, mind megkapod, a rabokat kettesével kovácsolod egymáshoz, de reggelre készen légy, mert tovább kell mennem. Takarodjál ! Mikor besötétedett, megkezdődött a keserves munka. A mar- talócok kettesével hajtották a rabokat Fekete Péter műhelye elé. A lobogó vörös fény messze kisütött a pusztaságba és a vörös fénybe egymásután felvonullak a szenvedő rab magyarok, erdélyi katonák, a kik vitéz küzdelemben foglyul estek s a kikre talán a messze Ázsiában örökös rabság vár. A kalapácsok csikorogva csattogtak a vason, az egyik ember imádkozott, a másik káromkodott és lehajtott fejjel, könnyben úszó szemekkel, háromszáz török katona villogó fegyvere között csak dolgoztak, egyre dolgozlak a néma kovácsok. Mert tudnotok kell, hogy mióta a zeleméri fegyver- kovács műhelye fönnáll, most először történt, hogy nem hangzott föl munka közbe a nóta. Az utolsó rab egy öreg ember volt, a ki szeme közé nézett Fekete Péternek és igy szólt : — Száradjon el a keze annak a magyarnak, a ki a magyarra rabláncot ver.* Fekete Péter összerezzent, elhajította a kalapácsát, inge ujját végighuzta verejtékes homlokánjás igy felelt: — Száradjon el a kezem, ha még egyszer kovácsszerszámhoz nyúlok. Megutálta a mesterségét, megbec3telenitettnek érezte magát és szétrugta a műhelyét. Leforrázta a tüzét, bemeszelte kormos falait. Mikor harmadnapra lovasvitézek állottak meg háza előtt és tudakozódtak a fegyverkovács után, azt felelte nekik : — Meghalt. Se pénzért, se jó szóért többé nem kovácsolt.
