Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1908-09-05 / 36. szám

3. oldal.

36. szám. 1908 szeptember 5. »Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.«

— Szívből sajnállak, szegény ember — mentegetőzött az áldozó pap — de a törvény nem engedi, hogy hibás állatot áldozzunk. Kérésedet épp oly lehetetlen teljesíteni, a milyen lehetetlen a paradicsom hidján átkelni.

A kis fiú ott a közelben ülve, mindezt hallotta. S mindjárt arra gondolt, milyen kár volna, ha senki se tudna ezen a hidon átkelni. Hátha életben maradna a szegény ember fia, ha a bárányt megáldoznák.

Az öreg ember búnak eresztette a fejét s eltávozott a templomudvarból. A kis fiú erre ültéből talpra ugrott. A rozoga hidnak váltott s rálépett. Szeretett volna átkelni rajta, nem azért, hogy a paradicsomba jusson. Nem. A szegény embert körül járták a gondolatai: vajha segithetne rajta.

De csakhamar visszalépett. Látta, hogy lehetetlen átkelni a hidon. Igen öreg és rozsdás, meg se bírná.

És még egyszer elszálltak a gondolatai a szegény emberhez, a kinek a fia halálán volt. S megint csak rálépett az aczélpengére. Ekkor úgy tetszett neki, mintha nem inogna többé s kiszélesednék és megszilárdulna a lába alatt. S mint még egyet lépett rajla> mintha csak a levegő támogatta volna jobbról is, balról ie hogy le ne éssék. Úgy emelte, akár a repülő madarat. S a kifeszitett penge, a hogy áthaladt rajta, kellemes hangot adott. A hang hallatára az udvaron ácsorgók közt egy ember sarkon fordult és elsikitotta magát. Erre a többiek is mind a hid felé néztek és megpillantották a kis fiút, a mint az aczélpengén átkelve közeledett feléjük.

Az egész sokaság megdöbbent. A papok tértek magukhoz először. Nyomban követet küldtek a szegény emberért. Mikor ez visszatért, e szavakkal fogadták:

— Az Isten csodát tett, annak bizonyságául, hogy az ajándékot elfogadja. Addsza hát a bárányodat, majd megáldozzuk!

Aztán a kis fiú után tudokozódtak. a ki a mélység fölött átkelt. De mire fürkésző tekintettel körülnéztek, már nem lelték. Mert a mint a szakadék fölött áthaladt, eszébe ötlött, hogy vissza kellene mennie szüleihez. Nem tudta, hogy eltelt a reggel is, a délelőtt is Most már iparkodnom kell, ha csak a szüléimét meg nem akarom várakoztatni — gondolta. Előbb azonban még futólag megtekintem a »világhódító király hangját«.

Azzal könnyedén átsiklott a tömeg közt s a félhomályu oszlopos folyosóra sietett. Ott volt a rézkürt, neki támusztva a falnak. S mikor láttára eszébe jutott, hogy a ki hangot csalna ki belőle, a földkerekség minden népét hatalma alá hajtaná, úgy tetszett neki, hogy ilyen csodát még sohase látott. Lekuporodott mellé és megbámulta. Ott ültében aztán elgondolta, milyen nagy dolog lehet a földön minden élő lelket megnyerni. És szeretett volna az öreg kürtbe belefujni. De látván, hogy lehetetlen, meg sem próbálta.

Több óra hosszat ült ott, nem gondolva arra, hogy az idő oly gyorsan telik. Csak azon főtt magában, hogy mit érezhet az, a ki a föld minden népét uralma alá hajtja?

Ez alatt egy szent ember tanitgatta a növendékeit a hűvös oszlopos folyosón. S az egyik tanítványát, a ki tanulótársaival ott ott ült a lábainál, csalónak nevezte. A lélek közölte vele, úgymond hogy az ifjú nem izraelita, hanem pogány És kérdőre vonta, hogy mert hamis utón a tanítványai közé tolakodni?

S a pogány ifjú fölkelvén, elmondta, hogy sivatag pusztákon bujdosott, nagy tengereken kelt át, csakhogy a tiszta igazságot és az egy Istenről szóló tudományt hirdetni hallja »Eleped a vágytól a szivem — magyarázta a szent embernek — de tudtam, hogy ha izraelitának nem vallom magamat, nem tanitasz, Elhallgattan hát előtted az igazságot, csakhogy a tudományszomjamat eloltsam. Esedezve kérlek, hadd maradhassak a tanítványaid között.«

A szent ember pedig fölemelkedett és a két karját az ég felé tárta. »Épp oly kevéssé maradhatsz velem — mondta kemény, határozott hangon — mint a hogy senki bele nem fuj a rézkürtbe, melyet a világhódító király hangjának hívunk. Még a templomot is el kell hagynod, mtrt pogány fagy. Azért iziben horrd el maga, dat, különben a tanítványaim neked esnek és darabokra tépnekjelenlétedül »egfeitömteted ft? Urnák báíát.«

Ám az ifjú csendesen álva maradt s igy szólt: »Tappodtat se megyek, mert a szivem vágyát másutt ki nem elégíthetem. Inkább meghalok itt a szined előtt!»

Alig mondta ki e szavakat, a szent ember tanítványai felugráltak, hogy elűzzék. Mivel pedig védekezett, földre tepertők és meg akarták ölni.

A kisfiú olyan közel ült, hogy mindezt látta és hallotta- No ez már igazán szívtelenség; — gondolta magában, ha megfujhatnám ezt a rézkürtöt segithetnék rajta.

Azzal fölkelt s kezét a kürtre tette. Ebben a pillanatban már nem azért szerette volna az ajkához illeszteni, mert aki belefu, hatalmas király lesz, hanem azért, mert azt hitte, segíthet valakin, a kinek az élete veszedelemben forgott. És a rézkürtöt átölelte hogy magához vonja. S imé a rengeteg nagy kürt az ajkához illeszkedett és a kis fiú lélegzetvételére az öblös tenplomot betöltő erős, csengő hangot adott.

Erre mindenki odatekintett s látta, hogy a kürtből egy kis fiú csalta ki a boltozatot és az oszlopokat megremegtető hangokat

Legott lehanyatlott minden kar, a mely csak az ifjú bántalmazására az imént fölemelkedett.

»Jer és ülj ide a lábaimhoz, a hol annakelötte ültél —fordult aztán a szent ember kiengesztelödve az ifjúhoz. —Az Isten csodát tett s ezzel tudtomra adta kívánságát, hogy a szolgálatára felavassalak. «

* * *

Alkonyaikor egy férfi meg egy asszony rohant dúlt arczczal s az izgalamtól remegve, hanyatt-homlok Jeruzsálem felé. »Elvesztettük a fiunkat — állítottak meg kétségbeesve mindenkit, aki csak az utjokba akadt. — Azt hittük a rokonainkkal indolt el, de közülök senki sem lát1». Nun lalálknziak < g\ eliév. dt gyermekkel?-Nem, nem telálkoztunk — mond ák a Jeruzsálem felöl jövök — de láttunk a templomban egy gyönyörű gyermeket. Olyan volt akár egy angyal s az igazság kapuján ment keresztül.

És szerették volna a dolgot elbeszélni tövéröl-hegyére De a két kétségbe esett vándor nem ért rá meghallgatni. Csak törtetett tovább.

Majd más utasokkal is találkoztak. Tőlük is tudakozódtak. Ám a Jeruzsálem felöl jövők mind csak arról a gyönyörű gyermekről akartak beszélni, a ki szakasztott olyan, mint a földre szállott angyal és a paradicsom hidján kelt át.

S'.ives-örömest megálltak volna s akár késő estig is elmeséltek volna róla, de a férfi meg a felesége nem értek rá őket meghallgatni, hanem tovább siettek a városba.

És rohantak hegynek föl, völgynek le, de a fiukat bizony nem találták. Végre eléltek a templomhoz.

— Ha már itt vagyunk — mondta az asszony — térjünk be, hadd lássuk; miféle gyermek az, akiről azt mondják, hogy mennyből szállt alá.

Betértek hát s megkérdezték, merre van az a gyermek?

— Menjetek egyenesen oda, a hol a szent tanítók ülnek a tanítványaikkal. Ott van. Az ősz tudósok közrevették, kérdezősködnek löle, ö is tudakozódik tölök. S egytöl-egyig csodálkoznak rajta Odább a templom udvarán pedig tolong a sokaság, hogy csak pillanatra is megláthassa azt, aki a »világhódító király hangját« ajkához emelte.

S a kétségbe esett szülök a tömegen át utat tőnek és a tudósok között ülő gyermekben ráismertek a fiukra.

És az asszony a fia láttára sírva fakadt. A fia pedig, a ki a bölcsek közt ült, meghallotta, hogy valaki sir. S felismerte, hogy a zokogó asszony az édes anyji. Tüstént fölkelt s odament hozzá. És miután a szülei közrevették, elhagyta velők a templomot.

•De az asszony csak nem hagyta a sírást.

—Anyám, miért sírsz? — kérdezte tőle a fia. — Hiszen a mint a hangodat hallottam, azonnal követtelek.

— Hogyne sírnék! — felelt az asszony, — Azt hittem, örökre elvesztettelek.