Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-08-15 / 33. szám
2. oldil. »Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.' 33. szám. 1908 augusztus 15. Egy hittérítő életéből. [Angolból: S/ÖNYI SÁNDOR. Ib-^l usvét vasárnapja volt, de a tél még erősen tartott s mindent I =r| jég és hó boritott. A reggeli istentisztelet után azonnal érteV__✓ sitettek a kó'házból, — hogy egy hatvan mértföld nyíre fekvő telepitvényböl egy kutya fogaton küldönczök érkeztek, hogy egy nagyon sürgős esetben orvosi hívjanak. Ugyanaz a fiatal ember volt beteg, a kit nem régen megoperáltam, de a kinek sebe nem kellőképen gyógyult. A ttól féltem, hogy most lekell vágnom a lábát.. Azért időt nem veszitve csomagoltam össze szerszámaimat, kötő szereimet, orvosságaimat, — a kutyák közül a legjobbakat fogtam be s azonnal útra keltem. Meghagytam, hogy a küldönczök kövessenek. Labradorban az április nagyon esős s azem bér ki van téve annak hogy megázik, azért egy felesleges felszereléssel is ellátam magam. Egy öltözet ruha, hó czipö,'puska, iránytű, balta és olajos bőr volt velem. Kutyáim — egy hatalmas fogat, gyorsan haladtak; bár kétszer vártam a másik szánkára, — alkonyat előtt megérkeztem, egy húsz mérlföldnyire fekvő faluba, a hol megétettem kutyáimat s nehány embert összegyűjtöttem imádkozásra, mikor végre a küldönczök utolértekÉjszaka a szél keletre fordult, — ködöt és esőt hozott, a havat egészen meglágyította s a tenger borzalmasan hullámzott a tengeröbölben. Reggel körülbelül negyven mértföldnyi utat kellett megtennünk. Ebből 10 mértföldnyi ut a tenger befagyott vizére esett. Hogy a küldönczöket messze ne hagyjam el, két órával előbb útnak indítottam, megjelölvén találkozási helyül azt a kunyhót, a melyet a rengetegben épi ettünk, hogy az útnak felét jelölje. Az egész hosszú tengerparton senki se lakik s ebben a kunyhóban szerencsétlenség esetére - a mi elég gyakran történt, száraz ruhát, orvosságot és élelmiszert tartottunk. A tenger jege felett tovább kellett maradnom, mint reméltem, mert a tenger a jeget sok helyet összetörte s az útra torlaszokat emelt 8 több helyen ott maradt a tenger vize fél mériföldnyi távolságra is. Egy sziget mellett ajég három mértföldnyire épen maradt s igy a szigetre felmehettem. Innen négy mértföldet mehettem szárazföldi utón s igy nem kellett a tengerparton körülmennem Amennyire el lehetett látni, a jég elég erősnek látszott, de nagyon durva volt. A tenger hullámzása előbb összetörte a jeget, majd csomóba hordta s én azt hittem, hogy ezek a jégtáblák szilárdan össze fagytak. Minden jól ment addig, mig egy negyed mértföldre jutottam a kiindulási pontól. Ekkor a szél megszűnt s en azonnal észre vettem, hogy porhanyó, szinte porzó jégen \ agyok. Az ostor nyelemet is átdughattam rajta. Vissza fordulni lehetetlen volt s menekvés nem látszott sehol. Levetettem az olajos bőrt, négykézláb állottam a szánka mellett s a kutyákat a partfelé indítottam. Alig mentünk busz járdnyira, mikor a megfélemlett kutyák megállották 8 a szánka egy pocsolyába sülyedt. Mikor a kutyák próbálták kihúzni: ezek is bele estek. Ugyan ebben az évszakban ilyen módon pusztult el, annak a fiúnak az apja, kinek orvoslására mentem. Hirtelen erre az esetre emlékeztem vissza s előre hajolva elvágtam az istrángokat s a vezető kutya hámját derekamra kötöttem. Nem messze, alig huszonöt járdnyira volt egy jégtábla; olyan nagyságú, mint egy asztal. A vezér kutya erre csakhamar rákapaszkodott. En addig tartottam fel magamat, mig ez vissza nem fordult. Ekkor a hám lecsúszott róla. A jeges vízben lehetetlen volt úszni s én arra gondolva feküdtem ott, hogy nem sokára vége lesz mindennek és senki se fogja megtudni, hogy miként történt az én halálom. H'rtelen egy másik kutyának a hámját láttam meg, a mint az a jégtábla few uttfi tt, m megragadva migam ia kiknpAszkocitam a jégtáblára, bár nagyon nehezen, mert egyik kutya a hátamra mászott s minduntalan visszahúzott. Végre még is kijutottam s a kutyákat is kisegéltem a jégre. A jégdarab azonban csak egy-két lábnyira volt ki a vízből s az is folyton alább sülyedt s nem sok időnk volt addig, mig egészen viz alá merül. Levetettem aaért csizmáimat, felöltőmet, kéz- tyűimet, sapkámat — mindent a mit lehetett — rákötöttem a kutyák hátára. Majd levettem mindenik kutyáról a hámot, kivéve a két legkönyebbet. Ezeknek istrángját egész hosszúra eresztettem s a végét Keresztül kötöttem a derekamon. De a kutyák sehogy se akartak a vizbe menni. Ha bedobtam őket újra visszamásztak. Szerencsére egy vizsla is volt velem s ez, a mikor egy darab jeget átdobtam egy másik jég táblára utánna úszott. Ezt a másik két kutya is követte s ekkor neki iramodva én is a vizbe vetettem magam s végre át mentem erre a másik jégtáblára. De ez se volt elég nagy és elég erős arra, hogy feltartson bennünket s igy ezt a dolgot újra ismételni kellett. Észre vettem azt is, hogy bár a part felé igyekeztem, .i part felöi jövö szél mintegy száz járdnyira visszahajtott. A jég, a melyen állottam tiz láb széles és húsz láb hosszú volt. s mikor megvizsgáltam kitűnt, hogy nem egyébb, mint összefagyott hótömeg. Attól féltem, hogy széttörik, az erősen hullámzó tengerben, a mely mindig erősebb hullámokat vert, a mikor a szél a jeget a parttól mind távolabb hajtotta. Mikor észre vettem, hogy innen a partra úszhatok, de hirtelen egy sziklába ütödött a jég tábla s az amúgy is kicsiny menedékhelyből letört egy darab s az amelyiken fenmarad- tunk, egyenesen a nyílt tenger felé haladt. Most tűnt ki, hogy a jégdarab mindössze egy láb vastag. Most már az volt egyedüli reményem, hogy a küldönczök tudván, hogy egyedül vagyok s nem tartottam meg szavamat, visszajönnek, hogy utánnam kutassanak. De nem tették meg. A nyugati szél, — a leghidegebb ebben az id öszakban, mind- erösebb lett. Borzasztó volt elgondolni, hogy mint állok itt fagyasztó vízben mint egy ötven járdnyira szánkámtól. A szánka még mindig jégen volt. Benne eleség, meleg tea, száraz ruha, gyufa és fa és minden más szükséges dolog ahoz, hogy tüzet csináljak s igy jelt adjak. A jégen nappal könnyű észreveni egy fekete tárgyat, mert a ragyogó fehérség megmutatja a legkisebb dolgot is. De hiába — mert a látszat esjl. Közülünk még sepki se volt egy darab jégen a tenger öbölbe kivetettve s nagyon kevés reményem lehetett arra nézve, hogy valaki megfog látni s még ha meglátna is, összetéveszt valami élettelen tárgygyal. Hogy meg ne fagyjak, felhúztam csizmáimat, s a hátamra egy ruhadarabot borítottam, hogy igy megvédjem magam a széltől. Ekkor láttam, hogy szánkám is eltűnik a habokban. Ez volt az utolsó kötelék az otthonhoz s a végső reménység a szabadulásra. Déltájon haladtam el a sziget mellett a mindig szélesedő öböl felé. Most már három-öt mértfőid széles jégmező feküdt közöttem és az öböl északi sarka között s igy nem lehetett semmi reményem arra, hogy ezen a napon valaki észreveszen. Féltem megmozdulni is, mert a jég könnyen tört. Tisztában voltam azzal, hogyha átakarom élni az éjszakát úgy be kdl magamat takarnom s erre mást nem használhatom, mint kutyáimnak a bőreit. A szijhámot elővettem ruhám alól, hova azért dugtam, hogy a kutyák fel ne falják, rádobtam az egyik kutyára és szivén szúrtam. Szegény állat. Szép kutya volt s én úgy szerettem mint barátomat. Ily módon végeztem ki másik két kutyát is. Kétszer meg is haraptak, de nagyon kevés reménység lehetett arra, hogy sokáig éljünk g jobbnak látszott barczolva halni weg, Még n is megfor<lnltjkaz ít§y8oi*)8i>£y jobb volna a kési magam ejlap is használnom, mint
