Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-08-01 / 31. szám
6. oldal. »Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.« 3Í. szám. 19Ö8 augusztus í. A tanuságtétel. irta: bársony istván. (Folytatás és vége.) — »No iszen szépen vagyunk, nagyon szépen« ismételgettem magamban gépiesen; és belátván, hogy úgy sem javíthatok a dolgomon, legalább az érdeklődésemet próbáltam fölkelteni. — Hát igazán kutya van a kertben ? — 'Isz hogyha csak a kertben volna! Hanem kutyának elég kutya. — Mit forral, bátya ? — Majd a mi akkor eszembe jut. Ha megint ott érem, akkor lészen az ur az én tanúm. Ideges kezdtem lenni a tanúskodás ennyi emlegetésére. Még ezitálnak Ponciustól Pilátusig e miatt a rabiátus vén ember miatt. Mintha kitalálta volna, hogy mire gondolok, mentegetőzött: — Nem lesz azzal az urnák semmi gondja. Csak az kell nekem, hogy úgy tudja valaki, a kinek hisznek majd, a hogy én megcsinálom. De most már mehetünk is. A dereseket csípte a szúnyog, régóta tüszköltek már és rázták a sörényüket, csapkodták a hasok alját a patájokkal. Vigan kezdtek koczogni az árok nádasa mellett, a neszfogó puha pázsiton. Tíz percznél se te’t több, már egy jókora kerülővel éppen a csárda háta mögé jutottunk. Ott megállította Péter a lovakat s kibogazta az istrángjokat. — Most jöjjön velem az ur! Átvezetett egy keskeny pallón . s majdnem futva loholt a csárdájához. Czipelt magával engem is. Útközben rászólt egy bámészkodó liba pásztorra, hogy menjen a lovakhoz, ügyeljen rajok, a mig mi visszakerülünk. Mikor lihegve betoppantunk, egy legény ugrott ki a söntésböl. Ott volt a csárdás felesége is, a kaczkiás menyecske olyat visitott, mint egy páva. Az ura rá se nézett, csak a legénynek esett neki. — Te vagy az Kurta Gyura ?! Az se volt puliszkából, féloldalt a szemére h'.zta bokrétás kis kalapját s daczosan mondta: — én hát! — Hát csakugyan te vagy ? — kérdezte a csárdás mégegyszer. — Hát csakugyan te vagy, hát tudod-e mit mondtam neked utoljára: hogy be ne tedd ide a lábadat többet, mert a derekad bánja meg, letöröm... Úgy villogott a szeme, hogy egy húsz éves kölyöknek is becsületére válhatott volna. Kurta Gyura már nem szólt, csak elkezdett gyürközni. No én nem avatkozom bele. A »gyors«-ról már úgyis lekéstem hadd jussak el legalább az esteli bumlihoz. Egyétek meg egymást. — Gyere csak, Gyura fiam! — szólt az öreg csárdás, hihetetlenül szelíd hangon. Indult kifelé. Gyura utána. Én Gyura után. Csak a megriadt asszony maradt az ivóban. De ö is eszébe jutó t az öregnek. Visszarikkantott: — Julcsi?! Julcsi?! — Hát kijött az asszony is. A mint a veröfényes, keritetlen udvarra értünk, nekiugrott az öreg Péter Kurta Gyurának. Osszefogóztak. Most már a fiú is ölni akart. Hisz’ látja az asszony. Belemarkolt a vén csárdásba s úgy csimpaszkodott rá, mintha minden ujja aczél-liarapófogó lett volna. Csak akkor látszott meg, hogy milyen kemény csont az a vén csont. Úgy szedegette le magáról az izmos fiatal legényt, mint a kurasz a kullancsot, Utoljára fölemelte a levegőbe s lesuhintotta, hogy szinte nyekkent, mikor megla- pitotta az anyaföldet. Péter maga emelte fel. Akkor már szelíd volt Kurta Gyura, mint a bárány. — Hát látod Gyura, ez most kijárt neked. Te magad vagy az oka s te magad kerested. Erigy békével haza és tanuld meg, hogy itt én vagyok itthon Gyura az orráig húzta a kalapját s vérpirosán, biczczentve ballagot el az akáczos felé. — No, ténsur, fordult hozzám az Öreg, — ennyiből áll a tanuságtétel. Ha kérdi valaki, elmondhatja. Most oszt igazán indulhatunk. — Hál’ istennek, — sóhajtottam fel a szivem mélyén. — Csak egyet tegyen még meg a ténsur a kedvemér’. — Kettőt is, Péter bácsi. — Vigyük el magunkkal a kis aranyomat, mer’jobb, hanem adódik semmiféle alkalom se néki. Elfér majd mellettem a bakon. — Vigyük csak, vigyük, minél előbb. Nehány perez múlva vigan ügettek a vasderesek a bukói állomás felé, A bakon ült Péter, mellette meg a felesége, a ki egyre restelkedett, húzódozott, még talán pityergett is. — No-no, kis aranyom, — búgta folyvást az öreg csárdás. S S/erelmes szemeket vetett duzzogó asszonyára. Hozzám egyetlen szava sem volt több az egész hosszú utón. A debreczení református főiskola rövid története* (Folytatás.) Midőn Marólhi György, a debrezeni főbíró fia, aki Zürich, Basel és Hollandia akadémiáin hét éven át magas képzettséget szerezvén, a debreczeni főiskola tanára lett (1738—1745;, vele a iskola eddig nem látott virágzásnak emelkedett. Az uj tanár ki a tudásnak és műveltségnek gazdag kincsét hozta magával, jeles társaival és a városi tanács támogatásával az üdvös reformok egész sorozatát hozta magával, emelvén az iskola fényét, tekintélyét és tudományos szintjét. Éppen a megújhodás derekán jött a fordulat, mely Körmendi Péter szerint »a szép kollégiumot utolsó rumájához iözeliti.« Ugyan is Mária Terézia kormánya alatt a szepesi kamarától kiadott udvari rendelet eltiltotta a várost attól, hogy közpénztárából fizesse a tanárokat. A nyomás alatt a város engedett s a kollégium elszegéEzen megrendítő körülmények közepett Szeremlei Sámuel főbíró, Domokos Márton senior, a lelkészek és tanárok elhatározták, hogy külföldi szerencsésebb hitsorsosaihoz fordulnak tanszékeik megmentése végett. Ez okból egy megható »calamitates et pericula« kezdetű kérő levelet Írtak alá 1753 október 2-án, hogy necsik könnyekben, hanem levelekben is nyilatkozzék a lélek gyásza« — lerajzolván a végső szükséget. A kérő levelet Csanádi Veszprémi István vitte Angliába, óvatos utasítások mellett, az angol református államegyház főpapjaihoz. A canterburyi érsek Harring Tamás primási ajánlólevelével köröztette a kérvényt, úgy, hogy a bőkezű adományokból 1200 font sterling gyűlt össze, melyből, illetve kamataiból egy tanszék költsége fedezve lett. A tőke meg van ma is az angol bank kezelésében. A másik hasonló tartalmú kérölevél Hollandiába ment az
