Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-07-25 / 30. szám
30. szám. 1908 július 25. »Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.« 3. oldal. — Julcsi hej! (Ezt a csárdás kiáltotta.) Formás asszonyszemély röppent ki a házból. Leánya lehetett volna a csárdásnak. — Hát osztán ? kérdezte neheztelő hangon, nem is igen ügyelve ránk. — Vendég van! — Sz’ látom! A kelmed gondja! Valami házi perpatvar lehetett köztök, mielőtt megjöttünk. Nem akartam még jobban elmérgesiteni, közbeszóltam: — Beteg az egyik lovunk, Péter bácsi. Nem szállunk itt meg, még egy italra se igen van időnk; hanem arról van szó, hogy jó pénzért fuvart adna kelmed Bukóig. A csárdás meggondoltan állt fel; kiverte, azután kifújta a pipáját, csak akkor felelt, vagy inkább kérdezett: — Bukóig ? Ketten is mondtuk Gyikaival: »addig.« Az asszonyszemély ott állt az ajtóban szótlanul s nézte az urát. Az is rápislantott vagy kétszer s megint leült. — Nincs fuvar, — mondta. — Megveszett kend? — sipitott a menyecske s csípőjére kapta a két kezét. — Egy álló hete semmit se keresett kend, ott pusztul el vérbe’ mind a két lova, -még jártatni se viszi. Örüljön kend az isten jóságának, hogy egy kis kereset kínálkozik. — — Ühüm, — bólintott Péter s megrázta a vállát. — Hát jól van, te mondád. Én megyek. — (Azzal újra felpattant a helyéröl.) — Hová a nyilába menne kend ? Péter nem neki felelt, hanem nekünk. — Más az én lovamat meg ne rontsa. Isten neki Tivadar, fogj ki, erigy haza; én majd elviszem az urat a gazdád kocsijával. Gyikai kapott az alkalmon. — Van kendnek esze, Péter bácsi. Egy kicsit csend vala. Csak a csárda nagy kerek szalmokoszoru czégérének a zizegése hallatszott, a mint a íudon rázta-fujta a szél. —Segítsek kendnek befogni ? — kérdezte az asszony, nagy hirtelenséggel lecsillapodva. A csárdás nem felelt, hanem furcsán bandzsított az élete párjára. — Ne siettes hékás, mer’ még el találsz késni valamitől, — mondta rejtélyesen. A menyecske vagy elértette vagy nem, de annyi szent, hogy belepirult. Hallottam, hogyan dünnyög: — Bolond,.......bolond. Bántam is én, csakhogy tovább mehettem Bukó felé. Odáig még jó másfél óránk volt. Gyikai megkapta a borravalóját s felpattant a rudasra, vígan vezette maga mellett a sánta nyergest. — Oszt hazahozza kend a kocsit mindjárt, — biztatta a csárdást. — Hozom no, persze hozom. Semmi hiba se lészen benne. Nekifordult az asszonyának s hékülö hangon kérte: — Vigyázz mindenre itthon, szentem. Megjövök ma, törik-szakad. A vasderesek ugyancsak pihent állapotban voltak. Úgy ragadt volna mindakettö, mint a sárkány. Péter hagyta egy darabon, hadd vágtassanak. A pusztai utón lehet az. Mikor jól kifutotta magát a két ló, mindjárt olcsóbban adta. A Sorvadó táján más csak azzal törődtek, hogy eltudják hajtani magokról a legyet. * A Sorvadó egy nádas árok, a mely néhol alig egy ölnyi széles, de néhol két-háromszáz lépésre is elterpeszkedik a mocsarával. A ki ösmeri a szeszélyeit, az könnyen megtalálja rajta a járható pontokat; de a ki nem tudja, hogy hol merül, az át nem bir jutni szekérrel a túlsó partjára. Péter rögtön meglelte a sekélyest s mikor az arasznyi pocso- lyón túl voltunk, a helyett, hogy az utat kereste volna, elkezdett lépésben hajtani az egyre sürüsbödö buja nádas mellett, a mi az árok vonalán erdüsüdött és jól eltakart bennünket a másik oldal élői. — Mi a manót csinál? nem jól megyünk ! — Zúgolódtam. — Nem-e? Bízza csak rám az ur,—szólt és félre vágta a kalapját, azután lehúzta a szemére; felállt a szekérben s úgy nézett vissza, jobbra, a csárda felé, sokáig. — Mit nézeget kelmed ? — Megnézheti ám azt az ur is. — Ugyan? — De meg ám. Álljon csak fel egy kicsit. Hóha! hóha! Csillag!.... A lovak megálltak. — Hát mit lát a csárdán ? mi ?! — Nem látok én semmit. — Ez az igazi; lássa?! — Én se látok! Bolonddá tesz gondoltam s össze akartam szidni. De elibém . vágott. — Hol a ezégér ? — kérdezte fennhéjázva. A ezégér sehol sem volt. Péter felemelte kezét s dühösen öklözött bele a levegőbe. — Heej! Ho-szasan nyújtotta ezt a »hej«-t s keserűen folytatta: — Nem először van ám, hogy nincs ezégér. Tudja-e hát az ur, hogy minek nincsen? Je'adás az a Kurtatanyára, hogy elmentem hazulról Ott a tanya az akáczos sarkában. Ott volt biz az, Jövet nem láttuk, mert eltakarták a fák, de innen visszanézve, az egész fehér házikó a szemünkbe ötlött mindjárt. Oda való volt a sok fehér liba is. A csárdás észrevette, hogy az órámat nézegetem. (Végre is, mindez nagyon mulatságos lehet, de nekem nem szabad a vasútról lekésnem. Vigasztalt. — Ne tessen aggódni. A »gyors«-ot már úgy is elszalasztanók, akárhogy sietnénk, mert kiszakadt a töltés a tavon, a hol át kellett vón mennünk; azt majd megkerüljük. Az esti személyvonathoz meg háromszor is odaröpitem innen idejére. — »Az ördögbe, csak egyszer lennék ott már,« — gondoltam magamban. De nem eredtem az öreggel vitába. Még megharagszik, kifog s itt hagy a nádasban a Géza szekerével. Pétert immár nem kellett biztatni, megeredt a szava. — Édes kis aranyom! Nagyon szeretem ám; oszt’ he kell látnom, hogy sokat gyötrődik mellettem, a mikor rossza kedvem, A légytől is féltem; a szellőtől is féltem; ki nem állhatom, ha az a sok rossz személy rontja, mind eltiltottam tőle a tanyai asszonyt. — Kiről beszél öreg ? — Hát kiről beszéljek? A feleségemről!... Persze az ur nem tudja, hogy vagy huszonöt esztendő vagyon közöttünk, nekem most is csak olyan »kis aranyom« ö, mint mikor tizenhat esztendős korában elvettem. S én most áz ötvenhármat nyomom, az a gaze über Kurta Gyura meg csak tavaly jött meg a katonaságtól; ott itta el a jussát nálam, a kis aranyom mosolygásáért. De áldom most az urat, hogy itt van, tanú kell nekem úgyis, régen! Már megint dühösköd ve beszélt. Hogy a zivatar hordta volna el azt a kötélre való Gyikait, a mikor befogta azt a sánta sárgát. Most ki vagyok szolgáltatva kényre-kegyre ennek a pusztai Otellónak, Mitakarhat ez én velem, ha neki tanú kell?!... A csárdás bizalmasan hajol hátra s mintha attól félne, hogy meghallja a nádas és tovább adja, suttogva mondta: — Most megkerüljük az árkot; lássa az ur amott ni, a hol a csárda felé fordul a nádas egyik szárnya. Betoppanunk, a mikor senki se vár. Majd megtetszik látni, mi leszen abból! (Belzebub volt arra kiváncsi, nem én.) Péternek egyszerre akadozni kezdett a hangja. Elérzékenye- dett, aztán megint csak felfortyant. — Éppen akkor is azért szidtam, a mikor megjöttek. Hogy az a Kurta gyerek már megint ott ivott nálunk. Most már hitelre iszik, De kell is annak a bor! Az asszony kéne neki, vájja ki a kánya a szemét. Hanem most tanú leszen a2 ur mindenre! (Vege következik.)
