Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1908-07-25 / 30. szám

2. oldal.

30. szám. 1908 Julius 25.

B-Clcsál.

— Irta : B. EÖTVÖS JÓZSEF. —

»Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.«

J

sten veled, hazám, bátrak hazája,

Isten veled, te völgy, ti zöld heg.ek! Gyermekreményeim s bánátim tanyája, Isten veled, én messze elmegyek.

Ha visszatérek, boldogulva, hon,

Hadd lássam népemet virányidon.

Nem, mint Helvétia hótakart tetői, Nem nyúlnak oly magasra bérczeid,

S tán szebbek a Provence daltelt mezői, Mint dús kalä-ot-hullám 6 tereid:

Virág mit ér? mit ér a bérez nekem ? Házi kíván, hazáért ver szivem

Az ég egy kincset ád minden hazának,

S a nemzet híven őrzi minden birtokát; Császárról szól a franczia fi inak, Büszkén mutatja líóma ó falát; Hellasnak kincse egy elomló rom:

Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom,

Hallgatva áll Rákosnak szent határa,

Ah régen hallgat immár a magyar!

S az ősök elenyészett nyomdokára Az esti szellő uj fövényt takar;

Hallgatva áll a tér, szivünk szőrű', ri egy köny beszel hazánk nagyságirul.

S egy köny Budáról, mely magas tetőjén Sötéten áll, egy bus emlékezet,

Nagy sírköve hazámnak temetőjén,

S rá Írva mind, mi véle elveszett;

Régen szétdönté az idő falát,

Kövén még látni a csaták nyomát.

8 még áll Mohács, még áll! magasbra nő- Az uj barázdán s régi hősökön [nek Kalászai; erőt ad a mezőnek,

Bár rég lefolyt, a férfi vérözön;

Nincs kő határán, nincsen kunhalom,

De áll a tér s nem vész a fájdalom.

S nem veszhet el, mig az ezüst Dunának Nagy tükörén egy honfiszem pihen,

S magyar lakik a parton, s a hazának Csak egy romlatlan gyerme' e leszen;

Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó,

Tán honom könye vagy te, nagy folyó ?

S oh én szeretlek néma bánatodban,

Hazám szeietlek könyeid között,

Égőn szeretlek özvegy fátyólodban;

Nehéz keserved, melybe öltözött;

Bájlón mosolygsz mert bár sorsod kemény^ Él még a sir felett is egy remény.

Es most Isten veled: talán sokára,

Örökre tán, hazám, Isten veled!

Rég eltűnt isméit bérczid kék határa,

8 tovább siet vándorló gyermeked;

Ha visszatérek, boldogulva, hon,

Hadd lássam népemet virányidon.

= ■ ~ =- o

A tanuságtéteL

irta: BÁRSONY ISTVÁN.

ityiból mentem Bukóra.

Géza barátomat látog •ttam volt meg Pátyiban s onnan az öfogatán kellett volna eljutnom a bukói vasútállomásra.

Kedves jó czimüorám marasztott, a mig csak fogott rajtam a sziveslátás; de végre még sem tölthettem egész életemet az ö pusztai rezidenciájában. A mikor látta, hogy már se szép* szó, se fenyegetés nem tarióztat: befogatott s útnak indított a vén Gyikaival.

A sárgák jó ügetéssel röpítettek ki a pusztáról, bele egy másik pusztaságba, a Suhásba.

• Öreg Gyikai Tivadar megült a bakon nagy konokul és nem törődött egyébbel, csak a lovaival, Folyvást a nyergesen volt a szeme. Az volt a gyöngébb, az húzott rosszabbul, mégis csak a rudast biztatta Gyikai, azt suhingatta meg enyhén az ostorával.

— Gyi, Bátor, gyi!

— Jobban kíméli kend a nyergest, — szóltam, mikor kint voltunk már a tanyai fasorból.

— Jobban, — motyogott közönyösen s végig legyintett a rudason.

— Minek ?

— Beteg.

— A bán!

__Ühüm!

Jó darabig hallgattunk.

Szép tájon gördült át a kocsink, olyan volt az ut, mint a deszka. Az igazi puszták beszélő némasága kötötte le akaratlanul is a figyelmemet. Sehol senki, és mégis áruló nyomok a látó szemnek mindenfelé. A pusztai kút ostora leeresztve a mély be, azon hát veder lóg. Látszik a poros marhajárás széles vonala, a miből tudni lehet, hogy rendes itatóhely ez, Messzire innen egy szikes tó fuller vize csillog, a tavon még fehérebb pontok vilúgla- nak; azok a nagy, tanyai libák; nagyon messzire hát még sem

kéne menni, ha embert akarna találni az ember. Bizonyosan amögütt a kis akáczerdö mögött van a ház, oda vonulnak este a fehér libák, gágogva, sétálva, hosszú sorban.

— Megütte a lábát, szólt Gyikai félvállról], hátrafelé.

— Az ám; sántított egy pirinyót a nyerges. Eddig még nem tűnt szemembe.

_ Hol?

— Hát t’om én ?

(Értsd: »hát tudom én ?«) Megint végigcsippantott a szegény rudason.

_ Hm! kezdte újra, nem igen érünk ma be vele Bukóra,

Mondtam is az urnák odahaza.

— Ttyüh! az baj lenne; nekem utaznom kell ma.

— Mondok egyet; ahun a suhási csárda ni.

— Csak nem akarja kend, hogy ott megszálljak ?

— Nem, hanem ott még cserélhetünk lovat. Azontúl két órányira seholsem.

— Hát akkor cseréljünk.

— Az ám!

Már most nem tudtam, mit jelent ez az »az ám!« Lehetett

megnyugvás is, lehetett csuíondárosság is.

— Kinek van ott lova ?

— A csárdásnak. Jó két vasderes az.

— Hát akkor komolyan mondta kend.

— Bizony.

A sárga igazán sántitott. Ej, milyen szerencse, hogy még itt ér bennünket a baj, a hol segíteni lehet magunkon.

Egy kis negyedóra múlva befordultunk a csárda elejére.

Kint ült a csárdás a tornáczon s erősen fújta a kapadohányfüstöket. Gyikai rászólt: Adj’Isten Péter bácsi! Nagyon egykoruak lehettek pedig. Hanem a csárdás jobban őszbe csavarodott már. Csak úgy dünnyögve fogadta a köszöntést. Mindössze az istent lehetett kihallani; azt se tudhattuk, nem káromkodik-e.