Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-06-13 / 24. szám
8. óidat. »Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.« 24. szám. 1908 junius 13. Az utolsó mohikánok* irta: KEMECHEY JENŐ. mint haladunk az uj ezredév országutján, igen sok kedves Afn ismerős elmaradozik mellőlünk. Uj tájékra jutunk, s a régi ’ ® berkek, derűs arczok, múló életnek múló jelenségei nincsenek többé. Bizonyos típusokból ritkaságok lesznek, azokból pedig unikumok, aztán még az emlékek is fölszikkadnak a modern kor, az újabb idők gőzre járó melegén. Az ország földjéből nagy darab területeknek egészen más immár a típusuk is. A nyugalmas sik mezőkön, a hol csak a gulya kolompja, a csikós ostorának csörditése hangzott, a »vak lu« vágtat bele az éjszakába, messze villog a »két tüzszeme s messze hangzik a dllbörgö zúgása. A csönd és a mélaság, a mezöség szűzies nyugalma nincs többé. És a madár, a melynek azelőtt elegendő volt egy botra tűzött kalapot meglátnia, hogy fölriadtan, messze röpüljön, most félelem nélkül gubbaszkodik meg a telegraf drótján s közömbösen bámul a végtató szörnyre. Másutt, a hol mérföldeken keresztül csillogott a viz, hajladozott a rád, terjedezett a vizi liliom, zöldéit a sás, finom fehér párát eregetett föl a lápvilág s a zsombék, a tórejtek, a levegő mozgalmas volt a száz meg száz féle raadárhad szerelmétől és feleselésétöl, szürke, száradt sik föld terül el. A legtöbbje olyan szikes, hogy csak valami porfü terem meg rajta. A virágos vizeket lecsapolták, a kiöntéses folyókat megszabályozták. A virágos viz, a buja növényélet s a hangos madárvilág eltűnt. Előbb csak a tóparti füzek pusztultak el, azután a sik csererdöcskék. De hát ki tudná a magyar földnek azt a több rendbéli megváltozását mind számon tartani, a melylyel belemegyünk az uj ezredévbe ? Vajon hová lett a régi nemesi kúriák deriis képe s hova abból az egyszerű, kissé naiv, kissé korlátolt, nem pazar szinü, de meleg és kedélyes élet ? Főképp a kedély: az Ő3z hajak alatt a piros arczok, tiszta szemekben valami dévaj pajzánság és megelégedés tükrözése. A mi úgy nagyon elmaradt, szinte hirtelen kiveszett: azok közt nem utolsó helyen áll az — agár. Apró gyerekkoromból, a mikor az apám mindenfelé elhordott magával a könnyű gördülésü bricskán, emlékezem a régi udvarházakra, zölddel befuttatott oszlopos tornáczokra s azokon a mint lassú, méltóságos léptekkel, majdnem nesztelenül végig-végig járt egy-két agár, hamvas szürke vagy zsemlyeszinü, Olyik a paraszt- ember előtt megállóit, ki kellett neki térnie, az urra bizalmasan pislantott -sárgász szemével, de az örvendezésben nem túlságosan erőltette meg magát. Ha vendég jött, kisétált az udvarra, s megnézte, hoztak-e nyerges lovat ? A jobb futó lovakat ismerte már- személyesen s kedveltjei is voltak. Azok előtt, diadalmas vakkan- tást hallatott, a rúd mellett járó paripákat nagyúri gőggel lenézte. Nejtem két kutya játszótársam volt. Egy fehérszörü komondor nyírott füllel, meg a Jankó, az agár. Jankó a szobapajtás volt, a Bodri az udvaron vett pártfogása alá. Jankó szeszélyes volt, sokszor hideg és mintha speenje lett volna. Órákig elüldögélt a betegágyam előtt s úgy nézett rám, hogy még csak nem is pislantott. Máskor hosszú, vékony fejét oda fektette a kezemre s a nyelvével meg-megnyalogatta a karomat. Ha fájdalmamban, — kitörtem a lábamat, — feljajdultam, a Jankó sóhajtozott s határozottan emlékezem a könnyeire. Követeltem, hogy a Jankónak is kössék be a lábát s nem ritkán neki Í3 be kellett vennie egy-egy kanál orvosságot. Prüszkölt tőle s a mikor látta, hogy a pirosas folyadékból nekem is kortyantani kell, valóságos résztvevőén nyögött: De ha a csirkepecsenyéböl idejekorán nem kapott, egy falatot, egyszerűen belenyalt a tányéromba. A jó czimboraság aratás utánig tartott, akkor a Jankó ideges lett, hűtlenné vált, fölmondta a barátságot, folyton az apám sarkában járt, nyugtalankodott-s bebekukkantott a félszemével az istállóba. Mikor aztán szabad lett a határ, Jankóval csak néha találkoztam. Az udvaron kitért előlem. Csak ha vajas kenyér volt a kezemben, szegődött hozzám. Akkor nézett és várt egy kis darabig, majd türelmetlenül rácsapott a pracliával a kezemre. A vajas kenyér kihullott s ha vajas oldalával esett a földre, lenyatta róla a vajat, kaján tekintettel rám nézett s egy arisztokrata méltóságával odább lejtett. A Bodri kicsüngö nyelvvel, lihegve nézett a kenyérre s nem mert addig hozzányúlni, a mig hátára nem ültem, akkor tudta, hogy már most az övé. Egyszer eljött hozzánk Szatmárból Samu bácsi és a Jankót elvitte. Többé nem volt agarunk. Samu bácsiról fog itt szólani a rövidke történet. Most már ö sincs többé, pedig hét vármegyében nem volt párja se a kedvének, se a szilajságának. Úgy nem űzött nyulat senki, mint ö. Nagyot csörditett az ostorával, aztán hajrá ! keresztül árkon bokron, ugar földön, fiatal repezevetésen. A nyúl sebesen iramlott előtte, a Jankó elnyultan szökött a nyomába, ö pedig csattogtatta az ostorát. Ha az űzött nyúl félre szökött, megcsördült a rövid szárú karikás ostor, suhogója odatekerödzött a nyúl nyakára s a tapsifüles egy pillanat alatt repült a levegőben, aztán nagyot nyekkent, mikor a földre csapódott, a másik pillanatban rátaposott a Jankó. Ezt nem tudta utánna csinálni senki fia. És a fárasztó hajrázás tartott a hideg őszben is. A hajnali harmat dérré fagyott, az apró kotyor vize bepdlézett, az eső olmosan hullott alá; de ketten mindig voltak, a kik nem fáradtak: Samu bácsi és a Jankó. Nyúlánk, barna ember volt. A füle mögött már deresedett az aczélvillogásu hullámos haja, fekete szemeiben a tűz lobogott és a jókedv kaczagott ki azokból. Piros, formás felső ajka fölött felkun- korult a félrövidre nyírt bajusz s nem tultömött kerek szakálla már jócskán őszült. A hatvan felé járt, a mikor egy hétig tartó vadászat után h&za felé hajtott s az ólmos eső zápora utolérte az országúton. Szakadó esőben és szélben betért a Lecse esárdáha, a mely a bodrogközi ut mentén, Szomotor és Körtvélyes közt fehérlett eléje. Lecsapta magáról a csattos szűrét, a mint az ivóba betoppant 8 egy szegény legényfélét kilóditott: — Eredj hé, segíts a kocsisomnak kifogni, a hátas lovamat csutakoljátok meg. Zsidó, van zabod ? — Van, kérem szépen. Magas, kissé szeplős és vörös, fiatal zsidó legény állott a vendége elé. — Ej ha 1 Slajmi, de meg nőttél! Jó vizetek van?- Hát még a borunk. — Ide vele. Aztán hamarosan vágjatok le egy gödölyét. A kabola mellől hat czigány lépett eléje alázatos főhajtással s respektussal kerülve ki Jankót. — Szerencsés jó estét a tekintetes urnák. — Adj Isten, fiuk. Mit csináltok itt ? — Beszorultunk instálom. Vékére mentünk volna a Gottlieb úrhoz. — Ki a fene az a Gotllieb ur? — A bérlő, instálom. Nagyon derék ur, oszt pesti vendégei vannai. Szóri a pénzt... — A mitől most elestetek. No hát húzzátok rá. Leült az asztalhoz. A Jankó melléje, a nóta pedig felzendüli. Valami rég63 régi busongó dal, a mit a tekintetes ur egyszer Biharból hozott magával. így kezdődik: Zuzos az ág, fázik a csóka lába Átszállóit a Berettyó túl partjára.......
