Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-06-13 / 24. szám
24. szám. 1908 junius 13. »Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.« 9. oldal. A balszemével dirigálta a czigányt, hol huzza halkabban, hol vágjon bele a klarinét vagy a bőgős. Aztán valami lágy, foszladozó nótát parancsolt s ezt húzta a czigány, a míg ö a friss bárftnypap- rikást fogyasztotta. A Jankónak fatányérra rakta a hült falatokat, lemosva azokról e paprikás lét. Eltelvén jóval, oda tolta a bokráciot a czigányok elé, maga pedig kiment megnézni a lovait. Rendben voltak. Egy kicsit elbeszélgetett a kocsisával s mikor vissza jött az ivóba, a czigányok már összsvesztek a maradék boron. — Csilaj, hé ! — kiáltott közzéjuk, — keresztbe a vonót, kedvem van. Egy darabig hallgatta a nótát, aztán belerikkantott s elkezdett dalolni. Slajmi, a fiatal zsidó, odaállott a kaöola mellé s úgy hallgatta gyönyörködve a dalt. Hosszú nyakát ki-kinyujtogatta s nagyokat nyelt, a szemelj csillogtak, az agyára rózsaszínű felhő borult s a s a Kohnnék Régijére gondolt, a szép, hamis leányra. Ha egyszer — csak egyszer ö ilyen formán, ilyen szépségesen tudna dalolni, hogy nyílnék ki elölte a Rézike zöld zsalukáteros ablaka. Fojtogatta a torkát a vágy, hogy ö is belerikoltson a nótába, de nem volt hozzá való bátorsága. Már-már kinyitotta a száját, a mikor Samu bácsinak egy ujjpattantására vigabb nótába fogott a czigány. És Samu bácsi kiállott a szoba közepére, félrecsapta a puhakalapját, balkezét a csípőjére tette és tánczolt. Tánczolni magyar csárdást, liahogy az embernek van hozzá vére, nem nehéz dolog. Ha karcsú, szép leány karja hajlik a férfikarra, a feje hajlong előtte, két pár szem tüze összevillog, egyazon gyönyörű-iégtöl dagadozik a szív és lüktet a vér: hát akkor bübá- josság szád a tánozoló párra, összhangzó lesz a lábuk lejtése, a hajuk libbenésében is meg van a taktus. És ekkor ez szép. Hanem kiállani egyedül a czigány elé, deresedö fővel, sarkantyus vadász- czizmában, és járni egyedül, egymagán, s részt adni a tánozból a test minden idegének, benne legyen még a szemvágásban is az az érzés, a mi a zene fölharsanásában kifejeződik, az nehéz dolog. A hogy a váll megrendül, a sarkantyú megpendül, a derék meghajlik s minden mozdulat odasimul a muzsikához; ha ez mind együtt van, a ki ezt mind egymaga ki tudja fejezni, annak a tán- cza aztán gyönyörűség annak is, a ki látja, annak is, a ki járja, mert poézis van benne és művészet. Ember legyen, a kinek a magános tánczára azt mondhassa az az ember: ez valóban szép. A zsidólegénynek elállt a szerae-szája, a mint nézte, miképp járja előtte a tekintetes ur az andalgót, a palotást, aztán a toborzót. Nem hányi veti táncz, nem szilaj kirúgás, dobogás és forgolódás ez, meg C3uhajozás; hanem büszke, talán kissé kevély és legénykedö, de méltóságon elandalgás jobbra- balra, elöre-hatulra; a fej mega váll hajlik arra, amerre a láb, a tekintet is arra siklik, csak a kezeknek van nyugodalmuk. — Gyorsabb Ütemű dal hangzik föl, Egy szemintésre bele vág a nótába a czimbalmos. l’attogóbbá válik a muzsika, rövidebbé a tánclépés és sűrűbbé a sarkantyúk összecsendUlése. Ez igy tart egy darab ideig. A czigány huzza fáradás néikül és Slajmi közelebb lép, előre hajtja a fejét és úgy gondolatban el kezdi ö is járni. — Egyszer csak a tekintetes ur fölrikolt, a jobb kezével a fejéhez kap, a balt csípejére támasztja, megtoppan egyhelyen, kihúzza magát egyenesre, s ott helyben veri ki a sarkantyújával a nóta czifráját. A két vállától kezdve le a lábahegyéig reszket a szép deli termete. Nem mozdul abból a helyből, a válla is csak olykor hajlik meg; de ebben a rezgésben benne van a magyar táncz költészete. Halkabbá válik a sarkantyupöngés, a muzsika is lágyabban hangzik és Slajmi nem tudja, miképp lett vége olyan észrevétlenül a táncznak és a dalnak. A tekintetes ur csöndesen leereszkedik a tölgyfaasztal szélére, még egyet-kettöt pattint az ujjával, mintha még mindig hangza- nék a muzsika, aztán megsimogatja a hozzája simnlt agara fejét és csöndesen, mintha valami régi kedves emlék világos felhője bontakoznék ki előle. Megrázza magát s földhöz csap egp poharat. (Folytatása következik.) Vegyesek* A merre a teát hozzák. Az angolok keleindiai nagy áldozatait és erőfeszítéseit még mindig nem követi a várt siker, s a tea, az emberinem Kétharmadának egyik legkedveltebb itala, még most is túlnyomóan Kínából kerül Európába. Óriási mennyiséget hoznak évenkint a tengeren, továbbá szárazföldön, Szibérián át. Az utóbbi természetesen nehezebb és költségesebb szállítás, mivel átlag hat-nyolczezer kilométer utat kell megtenni; mind a mellett sok millió forint értékű tea kerül évenként Európába Szibérián át, sőt a forgalom emelkedőben van. Általános ugyanis az a nézet, hogy a nem tengeren szállított, úgynevezett karaván-tea illata inkább megmarad, mint a vizen szállitotté. A tea-karaván Kínából a nagy Góbi-sivatagon át jut Szibéria határszélére, Kiakta városba. Itt átrakják az oroszok szekerére, vagy szánjára, — az évszakok szerint — s egész hosszú kocsi- vagy szánsor nagy karaván indul azután együttesen útnak egész Tomszkig. Ide rendesen csak két hónap múlva érkezik meg a szállítmány. Tomszkban a teacsomókat átrakják, a gőzhajóval küldik Oroszországba. A karaván ismét meg ismét végig fordul, s európai árut szállít kelet felé, nagyobbrészt Kínába. A szibériai tea-karaván csak igen lassan halad előre. A lovak, melyek ezt a hosszú utat fölváltás nélkül teszik meg, rendesen csak 5—6 kilométert mennek egy óra alatt, s egészen hozzászoktak ahhoz, hogy a r.agy hóban, kényelem kedvéért, egymás lábnyomába lépjenek, Közben gyakran megpihennek, nincsen minden szánnak külön kocsisa sem, sőt költségk mélés végett gyakran megtörténik, hogy csak hatra-hétre jut egy felügyelő ember. A nagy szibériai postaut, a melyen ezek a tea-karavánok járnak, már régóta megvan, a Szibéria lakott vidéke főképpen ennek mentén terül el. Mivel azonban Szibériában, melynek területe Európánál is nagyobb, alig lakik néhány millió ember, igen természetes, hogy falu még e nagy posta ut mentén is igen gyéren fordul élő, s az egyes községek között nagyon sok a teljesen lakatlan és műveletlen föld. Azonkívül itt nircs sem tanya, sem magánosán átló ház, mint nálunk. Néhány kilométernyire a falutól megszűnik a földmivelésnek még a nyoma is. Maguk a falvak, bármily klllönbö/ö eredetű a lakosságuk, mégis csalódásig hasonlítanak egymáshoz, mivel az orosz kormány csak egyforma építkező módot enged meg. Kisebb községben nincs is igen jobbmódu ember, a ki nagyobb házat építene. Rendesen a legnagyobb épület a templomon kívül a börtön, a legfeltűnőbb a postaház, a melyen az állam czimere van; előtte meg fekete-fehér lámpaoszlopok állanak. Itt száll meg az utas, legalább a lovak váltása miatt, itt mindig kap teát, esetleg más frissítőt, sőt szobát is. A császárné haja. Napeleon, afrancziák nagy császára, eleinte valóságos imádattal szerette első feleségét, Jozefint, aki valóban bájos, szellemes és finom lelkű asszony volt és a mellett ö volt Napóleon első szerelme. A császár azonban rendkívüli elfoglaltsága miatt naponként csak egy órát tölthetett feleségével: együtt reggelizett vele, különben pedig egész idejét az államügyek foglalták el. A császár reggelije levesből, dét szelet húsból és gyümölcsből állott. Napóleon gyorsan evett, hogy annál több ideje legyen a meghitt beszélgetésre. Egyszer a szolgálattevő udvarmester a legnagyobb rémületére észrevette, hogy egy hajszál úszik a levesben, amelyet éppen a császár elé tett. Kivenni már nem lehetett a hajszálat, a levest sem merte vissza vinni, azért jó sorsában bizakodva, otthagyta a tálat: hátha a császár észre sem veszi a hajszáiat! Csakhogy Napoleon hiuz szemeit semmi sem kerülte el, rögtön észrevette a levesben úszó szerencsétlen hajszálat. Villámló tekintettel meredt a reszkető udvarmesterre és dühösen rámutatott a corpus delictire. Az udvarmesternek félelmében jó gondolata támadt: — Felséges uram, — mondta határozott hangon----a hajszál a császárné haja, láttam, amint az imént beleesett a levesbe. Napokon mosolyogva kihalászta a hajszálat, egy tányérra tette és jóízűen megette a levest.
