Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1908-05-09 / 19. szám

Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.«

19. szám. 1908 május 9.

3. oldal.

jjuk csak Amerikában lesz érvényes. Tehát nem is mennek. Azonban a »presbyteriánusok« és »reformátusok«, meg a baptisták is tovább misszionáriuskodnak, s mert tölünk papokat nem kapnak, tehát »képeznek« ök. Hogy kiket képeztek ki es hogyan képezték ki'? A névsort és me.ódust nem lenne jó dolog, per longutn et latum elősorolni. És mi lesz még ezután, ha az a kevés, itthon végzett erő is leveszi vagy leejti kezeit az eke szarváról ? Bizony akkor majd a magyar ref. egyház akkori new-vorki generális vikáriusát méltán mes> fogja illetni az »epi-copus in pirtibus infidelium« cim.

A második teendő conclu nusa nem lehet má«, mint a duna- melléki kerület és a konvent diplomatépö rendeletének felfüggesztése. Ne büntessük azokat, akik nem a mi szánk ize szerint ugyan, de mégis a magyarságnak, a magyarországi ref. egyháznak szolgálatában fogyaszt ják erőik legjavát.

A harmadik teendő az lenne, hogy egyházunk kísérelje meg összeköttetésbe lépni mind a Reformed, mint a Pcerhytfrian «Churc h-el. Mert edd’g »összeköttetésbe« nem- lépett. Különösen igyekezzék arra, hogy a mindkét egyház által alkalmazott lelkészek a mi lelkészeink h gyének. És megvagyok győződve róla, hogy azok az amerikánu-ok, még most is, a sok kellemetlenség oitán is, a legnagyobb szeretettel fognak velünk kezet, mihelyt meggyőződnek, hogy mi lelkipásztorokat akarunk küldeni a tni véreinkhez s ha egyebet nem tehetünk is érettük, de lelki gondozásukra alkalmas személyekről gondoskodunk.

Megírtam 1904-ben, hogy minden csatlakozás daczára is a átevezett egyházak missziója tovább fog folyni, és ök fogják az uj gyülekezeteket papokkal ellátni — sine nobis. így is lett. Pedig elérhettük volna s erősen hiszem, hogy még mindig el- -érhetjük, ha uj útra térünk, hogy mindkét egyház közös erővel egy közös bizottságot szervez a magyar misszió számára s a ■misszió élére egy általunk ajánlott s kijelölt esperest (ha már annyira ragaszkodunk e hivatalhoz) vagy mint ök mondják, miss/iói szuperintendtst állít, a ki mindkét egyházban levő végeink gyülekezeteire felügyel s az összeköttetést az amerikai két -egyház s a mi egyházunk között fentartja.

Egészen más távlat az, mely 1904 óta valóra válhatott volna, mint az, melyet az amerikai ref. egyházmegye jövője és meg inkább a többi, ezen az egyházmegyén ki vili álló hitsorsos véreink jövője elénk tár. Ma összes lelkészeink, mindegyik az ö ■egyházában először külön, azután a közös értekezletben (collo- <que) együtt, egy egészet alkotnánk s meg volna vetve az alapja •egy Hungarian Extra ordinary Synode-nak.

Hogy egy ilyen szervezet az érdekelt három egyház bizalmi -emberével, vagy embereivel é én azt, a czélt is jobban mozdította volna elő, a mi, a mi magyar szivünkhöz van hozzáforrva: az bizonyos. Akkor nem panaszkadnék a clevelandi kollegám, hogy nekik a konvent magyar tanítót nem ad, ellenben ugyancsak ad oda, a hol 100—200 ref. magyar is alig él, de hát a gyülekezet »becsatlakozott«.

A három teendőn túl levő egyéb teendőkről nem szólok. Ha ezeket megteszi a konvent: akkor újból visszatérünk arra a helyes és pedig egyedül helyes útra, melyet az amerikai vi. szonyok némi csekély ismerete alapján 1904-ben jólélekkel és igaz ügyszeretettel ajánlottam a konvent s a vezetők figyelmébe.

Bármennyire el van is mérgesítve a helyzet, még mindig szanálható. És én újból csak azt mondom, hogy a kölcsönös megértés, a helyzet 8 viszonyok ezejének elismerése s ezek alapján egy újabb akczió kétségtelenül több siker reményével kecsegtetne, mint a 25.000 dolláros hálaalapitvány, amelyet ha komolyan felajánlana egyházunk, a legcsufosabb visszautasításban lenne részünk. (Csel. 8, 13. s köv.)

Rosszul ismeri az az amerikai presbiteriánusokat és reformátusokat, a ki ilyen utat javasolt a konventnek. Azok a kálvinisták még a dol'árok hazájában is kálvinisták, kik a dollárok sok ezreit örömmel áldozzák az evangéliumért, de egyetlen dollárt sem fogadnak el az evangélium hirdetésének ára gyanánt.

POKOLY JÓZSEF.

Az amerikai magyar református pap-nevelésről.

minduntalan panaszok hangzanak el az amerikai magyar ref. papnevelés ellen; legutóbb nt Pokoly. kolozsvári ref theol. tanár szólalt fel e tárgyban. Mi, kik jól is-«., merjük a papnevelés kérdéseit úgy otthon, mint itt, s azt is jól tu Íjuk, hogy mit kellene tenni e kérdésben úgy otthon mint itt, többször megmondottuk véleményeinket; de eddig ezeknek is csak annyi volt a haszna, mint a panaszoknak: elhangzottak eredmény nélkül a levegőben. Most, mikor ezt a kérdést ismét bolygatni kezdik úgy ottoon. mint itt, röviden egybefoglalva ismételjük azok it. a miket e tárgy Um eddig elmondottak s a mit mi is jónak látunk elmondani.

Kétségtelen dolog, hogy a papnevelés az egy hí zra né/ ve az. az egyik legfontosabb, eredményeiben a legmesszebb kiható kérdés; annál fontosabb tehat reánk, ameriK.ti magyar reh>r.ijátu— s ikra nézve, hogy miképen neveltetned egyházainknak jövendő pásztorai, kiket a hazai egyház szükkeblüsége miatt a minket segélyező egyház tk iskolái fogidnak be s nevelnek lelkészekké.

amerikai papnevelő intézetekben, mint egyéb iskolákban is, nem tömik tele a tanuló fejét annyi elméleti tudomány— nyal, Innen, számdva az igazi követelményekkel, a gyakorlati életre nevelnek. Ebből még sem az következik, hogy az amerikai iskolákban végzett tanuló kevesebb tudományryal lép ki az iskolából, mint például az, a ki Debreczenben hallgatta az előadásokat; mert, tanítsanak itt bár kevesebbet, mint otthon, az amerikai tanuló tudja is, a mit neki tanítottak, mig a hazai iskolából kikerült tanuló sokszor esik hallgatta az előadásokat s csak azzal dicsekedhetik, hogy leczkeiönyvébea ez igazolva is van. De feltéve, hogy valaki, ki otthon végzett, tudja is azokat mind, a mikre taníttatott: be kell ismernünk, hogy a gyakorlati életre az- meg mind kevés, mert éppen az Hiányzik abból, a mi a gyakorlati életre szükséges.

Krröl bizonyságot teszek én is, ki Bpesten végeztem s ki, szerénytelenség nélkül legyen mondva, sohasem az utolsók között valék. Mikor én is kikerülte n a sanyarú káplánságra, bizony meg voltam akadva, hiába tanultam sokat és amikor tanulni Amerikába jöttem, itt kellett még igazán neki feküdnöm, hogy a mit itV az első éves theologus is tud, megtanuljam; mert a nélkül eredményes munkát végezni lehetetlen vala. Es azt hiszem, hogy imádén otthon végzett pap így vo.t ellátva a gyakorlati életre, mint én, és minden otthon végzett papnak éppen úgy kellett itt tanulnia, mint kellett nekem, tí tekintetben kiáltó bizonyság ellenünk az itt becsületesen végzett papok munkája s annak szemmel is látható szép eredménye, valamint azoknak munkája, kik már régebben itt vannak, tehát már megtanulták azokat, melyekre sem Budapesten, sem Debreczenben, de még Patakon sem tanítottak egyikünket sem. E tekintetben tehát az amerikai papnevelés ellen semmi kifogásunk sem lehet.

Az amerikai magyar ref. papnevelésnek azonban van egy igen nagy hibája s ez az, hogy a tanulók, kiket itt nem tanit- nak a hazai egyház dicsőséges történetére, ezt tanulni elmulasztják, valamint elmulasztj tk a hazai liturgia és ^egyházjogtan tanulását is. (Tisztelet a kivételnek.) Magyar reformátusok papjai és elfeledkeznek arról, hogy ezen egyháznak történelmét első kötelességük volna ismerni; elfeledkeznek arról, hogy a mi magyar népünk konzervatív természetű s azért régi szokásaitól, might rosszak volnának is azok, egyszerre elszakasztani őket baj felidézése nélkül nem lehet. A másik nagy baj az amerikai papnevelés folyam anya, az, hogy a tanulók gyakran minden arravalóság nélkül egyházak szervezésére, szervezett egyházak vezetésére kibocsáttatnak s ott úgy viselkedvén, ^mint valóságos papák, pistor.ilis pru lentia nélkül szűkölködvén, sok kellemet-