Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-05-02 / 18. szám
ß. oldal. »Amerikai Magyar 'Refösmátusok Lapja.« 18.- szám. 1908'május 2. (Folytatás és vége.) Sokáig kell várakozni a komisszióra. Nagy áldomást ittak az este a biztos siker örömére, a páterek is még mélyebben néztek a pohár fenekére, mint máskor szoktak s egyiket-másikat jóformán csak a dobszó zavarta ki ágyából. A dobszó a vár udvaráról hangzott s indulást jelentett. Megindul nagy sokára ez a menet is. Elöl Lehner várbiró díszes hajdúival, mögöttük a komisszió és a jezsuita páterek, hátul várbeli nép. Öröm sugárzik minden arczról, de leghangosabb a jókedv a páterek körében; óh, milyen régen vártak erre az alkalomra. mennyi fáradságba, furfangba került, mig megtudták szerezni e mai nap diadalát! Zorgel Gergely kanonok karonfogva megy Rajcsányi házfönökkel s hangos nevetésük mint tőrszurás sebzi a türelmesen várakozó professzorok szivét. Sekrestyés is jön Telük, szentelt vizet és füstölőt hozva, hofy az eretnekek kitaka- rodása után menten kitisztítsák a kollégiumot a netalán még ott lapp ingó gonosz szellemektől. A színhelyre érve Kossovics alispán felemelt hangon felolvassa a kegyelmes királyi rendeletet és felszólítja az »iskolai coetus« elöljáróit, hogy annak értelmében adják át a kollégiumot a jelenlevő jezsutáknak. Erre Füleky rektor ur hosszabb beszédbe kezd s elmondja, hogy a kollégiumot a református hiten levő fö- urak fundálták, azután a felséges Rákóczi fejedelemi család vette kegyes grácziájába, legújabban meg Pálffy föhadparancsnok ur is praesid umot biztosított nekik, a mint ezek bővebben el vannak beszélve a magával hozott Írásokban. Kossovics már unja a hosszú beszédet, nem ér ö reá arra, hogy itt predikácziót hallgasson s ezért közbevág: — Jó, jó ! csak adják be a folyamodásukat, a Felségnek, de a rendelet végrehajtásától ö el nem áll. — Hadd maradjunk a királyi döntés leérkeztéig »intra dominium — kérleli Füleky. — Nem, nem ! »Extra dominium« is lehet keresni az igazságot, — felel türelmét vesztve Kossovics. — Nohát ez ellen meg protestálunk ! — szólt erélyesen Füleky. — Eh ! — kiált Kossovics magából kikelve — a király csak nem fog perelni alattvalóival! És int dühösen a hajdúknak a kollégium irányában: előre ! — Ad arma ! — sivit fel egy fülsiketitö éles hang az oda tolongott mendikánsok csoportjából (tumutus nem lehet mendikáns nélkül, hát még ha a kollégiumról van szó !) — Ad arma, ad arma ! — visszhangozza száz gyerekhang előbb az utczán, majd benn a kollégium udvarán is megszólalnak a harangok a kis fatoronyban: baj van, baj van, jó emberek, segitsetek ! és zen és kong panaszos hangjuk siralmasan, szivtépöen. A piaczon tolongó mendikáns-sereg közrefogja professzor nraimékat és mint tenger az úszó szigetet, ragadja őket a kollégium felé és be annak kapuján, A mint az utolsó mendikáns is berohan a Trója nevű épületrész »kis kapu».-ján, az bezárul a nyomban utána ügető hajdú orra előtt s felhangzik a jelszó: a kapuhoz ! Nosza lába kél valamennyi mozgó jószágnak. A tógátusolc is neki gyürköznek és lekerül a padlásról a láda, törött szék, nyugalomba vonult asztal, a tantermek padjai is kifelé indulnak s a kapuhoz vándorolnak. Egy-kettöre megtelik a mennyezetig az a hosszú folyosó, mely a »kis kapun« az udvarra vezet az épület alatt. Most már hadd döngessék a kaput. Döngetik is. Biztatja a hajdúkat Rajcsányi páter meg a zord nevű Zorgel Gergely kanonok, s azok emberül neki látnak a puskatussal. Jobb is minél közelebb férkőzni a kapuhoz, itt nem ér a közápor, amellyel ablakból, háztetőről fogadja kellemetlen vendégét a diáksereg. A páterek is jónak Iá’ják a fal tövébe, a faltámasztó oszlopok fedezete alá húzódni; ott szorong Rajcsányi is szentelt vizével meg füstölőjével, amelyeket a megfutamodott sekrestyéstől vett át, de amelyeknek aligha jut ma szerep. A vészharangok kongása. az ad arma ! incendium ! kiáltás az otthon időző asszonynépet is kihozta az utczára. Hiszen igaza volt a czigánynak, aki igy oktatta meg fiát a diák jelszavakra : Te more ! ha azi kiáltják: nincsen dió (incendium), lapulj, mert a tűz helyén még ragadhat valami a kezedhez, de ha ezt hallod: vadalma ! (ad arma), akkor szaladj mert akkor már ott veszedelem van. Jöttek hát az asszonyok is és megesett a szivük azon, amit láttak, felforrt a vérűk, hogy ezt a jó diáknépet akarják elzavarni a városból. — Ne hagyjuk, mentsük meg a kollégiumot ! — kiállá Szálkáné, egy amazon termetű asszony és izmos karja utat nyit a ka- pudöngetö hajdúkig. Félre is tolták onnan a hajdúkat diadalmasan. — Csak nem hagyjuk magunkon száradni azt a szégyent, hogy nem bírunk a csőcselékkel ? Le a molnárokért a Bodrogra ! — hangzik Lehner várbíró ingerült hangja. Pár pillanat és ime fejszékkel, bárdokkal jönnek a molnárok, félreszoritják az asszonyokat a kaputól és nem hiába izzadnak; csak úgy recscsen csapásaik alatt a kemény tölgyfakapu. — Hozzuk el mi is fegyvereinket ! — vezényli a hős Szálkáné. Hazafut ki-ki és néhány pillanat alatt megtelik az utcza. Szurony- erdö közeleg, a gyerekek közápora utat nyit a seregnek, s im, megvillan a távolról szurouyerdönek látszó — piszkafa. lapát, szénvonó az asszonyok kezében. A diákok mind a háztetőre tódulnak nézni; mi lesz ebből. • Van is látni való elég. A katonaság már eltisztult az ö közá- porukra, most a hajdúság menekül az asszonyi szerszámok nyomaival hátukon, fejükön. A molnárok is — kitérnek bölcsen előlük (hiszen »az okosabb enged»)- De még ott szoronganak, ott lapulnak a jezsuita páterek a fal mellett. — Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon 1 — biztatják a diákok, de nem is kell nekik biztatás. Sok volt már a rováson, most kiöntik bosszujokat. És csattogott a piszkafa, sújtott a lapát és szénvonó. A jezsuiták utoljára könyörgésre fogták a dolgot és életüknek mégis kedveztek így futottak, loholtak el nagy szégyenkezve vissza, vissza a vár oltalmába, hátukon, fejükön, egész testökön a »parádés» kivonulás kellemetlen emlékeivel. Kaczagni való história. A piszkafa hős amazonaink kezében megtette szolgálatát, visszaadta a kollégiumnak a szabadságot. Délben vigan rezgeti végig utczákon és a mezön a kollégium nagyobbik hu rangja: győztünk, élünk ! ATTIUS LENCI. Pataki asszonyok hőstette*
