Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-05-02 / 18. szám
18,,szám.?1903 május 2., »Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.« ___________________7 oldal. REGÉNY CSARNOK; Cf ......—-------------^ -=■, A sátán szomorúsága (66-dik folytatás.) — És parancsolólag mutattam az ajtó felé. Azt hiszem, arcom kifejezése vagy mozdulatom megijesztette öt, mert gyorsan visszavonult és eltűnt előlem, mint egy futó álomkép. A midőn kiment az öltöző szoba ajtaján, összehúztam az ajtón levő bársony függönyöket s bezártam az ajtót. Ezután lassan visszamentem feleségem holtteste mögé. — Nos S'byl, mondám hangosan, most egyedül vagyunk, te és én — egyedül a te verődő) tükörképeddel. Te halott vagy és én élő. Nem félek tőled ebben az állapotban, mert szépségednek vége. A te mosolyod, a te szemeid, a te érintésed nem gyújtja fel bennem azt a szenvedélyes lángot, a mely után vágytál és amelyet megutáltál. Micsoda mondani valód van a számomra? Azt hallottam, hogy néha a halottak is ludnak beszélni, te magyarázattal tartozol ébrekem, magyarázattal azért a hazugságért, mit nekem az oltár előtt mondtál; magyarázattal azért a bűnös vágyért, a mit már akkor is szivedben hordoztál. Elolvassam-e a te bocsánatot kérő soraidat ? Lassan összegyűjtöttem a papirlapokat, miközben folyton azt a rózsaszín ruhába öltözött, ékszerekkel borított holttestet néztem, mely merőn bámult a fénylő tükörbe. Mellé húztam egv széket, egész közcd és leültem. Most már a magam dúlt arczát is láttam az öngyilkos nö arcza mellett. Majd megfordultam és kezdtem jobban szemügyre venni az én mozdulatlan társamat. Milyen köny- nyedén van öltözve. A rózsaszín selyem pongyola alatt csupán egy hófehér csipkés ruhadarab, a melyen keresztül átlátszottak már- ványszoborszerü merev tagjai. Felé hajolva szivét kerestem. Tudtam, hogy nem ver többé, mégis úgy képzeltem, mintha meghallhatnám dobogását. A mint kezemet visszahúztam, valami fenyes tárgy ötlött szemembe, Lucio nászajándéka, a hajlékony emerald kígyó gyémánt szájjal és rubintos szemekkel. Ott volt Sibyl derfe- kán. ügy képzeltem, mintha élne az a kígyó, melv a halott dereka körül csavarodott, mintha sziszegve emelte volna felém fejét. Egy pillanatra visszahúzódtam s kiegyenesedve csaknem olyan meredtem ültem székemben, mint az a másik. Ismét belepillantottam, mint a holt a tükörbe s ott láttam megint mindkettőnk arczát, mint ifjú szerelmeseket egymás mellet*, bár gyakran megtörténik, hogy senki közt sincs nagyobb ür, mint a férj és feleség között, Lábcsoszogás és elfojtott susogást hallottam kívülről, valószinüleg a szolgák várakoztak, vagy leskelödtek, de ezzel mitsem törődtem. Egészen elvoltam merülve ebbe a bizalmas egyűttlétben, melyet magam számára terveztem s hogy annál tökéletesebb legyen, felgyújtottam az összes elektromos csillárokat s még a két oldali lámpát is a toilette asztal mellett. S igy mikor minden ragyogó és pompás volt s a holt is kisértetiesebben nézett ki a tündöklő fény világánál, ismét leültem s hozzákészültem az utolsó izenet olvasásához. Nos Sibyl, mormogám, kissé elörehajolva, miközben úgy tet- Bzett, mintha a halott összeszcrult álkapcsai kissé széllyelebb nyi- lottak s a mosoly ezáltal még utálatosabb lett, — valid meg hát bűnödet, itt vagyok, hogy meghallgassam azt. Ilyen néma és megható ékes szólás, mint a tied figyelmet érdemel. Kívülről erős szélroham csapta meg a házat éles .«üvöltéssel, az ablakok megrázkódtak, a csiliárok megremegtek. Vártam egy pillái ,atig mig elhal a szél zúgása s aztán egy pillantást vetve a mellettem levő níre, mintha erené beszédemet, elkezdtem olvasni a levelet. ;xxxv. Ez volt az utolsó levél, hirtelen kezdődve, minden megszólrás nélkül - »Elhatároztam, hogy meghalok. Nem szenvedélyből, vagy feltünésvágyból, de előre megfontolt szándékból és azt hiszem, szükségből. Elmém kifáradt a talányok fejtegetésében, testem meg 'ufTtám'áZÁietet s Így legjobb Wgét szaki:tan;. A halál gondolata, a mi megsemmisülést jelunt, nagyon éd.es énnekem. Örülök neki, bögja saját akáfatom.Iöíyíá’n képes .vagyok elhallgattatni szivén nyugtalan dobogását, vérem lázas forrongását és melegét, idegeim kínzó fájdaln ait- P.ár fiatal vagyok, nincs-semmi kedvem a további élethez, nem látok semmit, csak szerelmesen fénylő szemeit, L-teni arczát, csábitó mosolyát, ezeket pedig mind elvesztettem. Rövid ideig ez volt az én világom, életem, mindenem,,de most, hogy elment, mindent magával vitt. Hogyan tudjam elviselni az órák, napok, beteli, hónapok, esztendők lassú, nyomorult múlását egyedül, bár még egyedül jobb lenne, mint az én önhitt, ostobáéi arrogáns férjem unalmas társaságában. Ö igaz. elhagyott engemet örökre, mint ezt levelében Írja, mi* a szobaleány egy órával ezelőtt hozott be hozzám. Mit is várhattam volna tőle egyebet, az ilyen emberek könnyen találnak szórakozást és feledést máshol.. Ha tanulmányozta volna természetemet vagy indulataimat, vagy igyekezett volna őrizni és megtartani engem, ha nagy és igazi szerelem jelét mutatta volna, a melyről sokszor álmodunk, de a melyet ritkán találunk, akkor talán sajnálnám ötét most, sőt talán bocsánatát is kérném, amiért hozzá mentőm, de éppen úgy bánt velem, mint egy fizetett kitartott növel szokás. Táplált, ruházott, ellátott pénzzel, ézszcrekkel s viszonzásul szenvedélyeinek játékszere voltam csupán, a rokonszenvnek egy hajszáját sem éreztette velem, az önmegtartóztatásnak, vagy emberi türelemnek semmi jelét nem mutatta. így neki semmivel sem tartozom. És moot úgy ö, mint az szerelmesem — ki visszautasított — elmentek együtt. Azt tehetem/ amit akarok ezzel a parányi szikrával, mit életnek neveznek. Egy fonal az csupán, melyet bármely pillanatban elszakíthatok. Nin- e-en senki, aki visszatartana ettől a lépéstől. Jó, hogy nincsenek barátnőim, jó, hogy megpróbáltam a világ képmutatását és társadalmi fonákságait, igy legalább rájöttem az élet nagy és kemény igazságaira, hogy niucs szeretet testi vágy nélkül, nincs barátság önérdek, - vallásosság fösvénység nélkül és még az úgynevezett erényt is valami nagy bíir kiséri lépten-nyomum. Ki az, ki ezeket tudva — óhajtaná azokat? Sírom szélén állok s amint visszatekintek rövid éltem éveire, szinte látom magam előtt elvonulni minden fázisát annak az életnek, melyet most befogok végezni. Elpuhutva — kényeztetve, elrontva, arra tanítottak, hogy csinosan kell kinéznem, örüljek a szép ruháknak s már tiz esztendős korombsa képes voltam kaozérkodni. Öreg, kiélt urak, kiknek lehellele bortól és szivartól büzlött, örömmel vettek térdeikre s megcsipkedték az én puha testemet, ártatlan ajkamra nyomták hervadt csókjukat, melyet talán kevéssel azelőtt a fertőzött utczai hölgyek ajkáról kaptak. Gyakran csudálkoztam azóta is, hogyan merik az emberek érinteni az ártatlan gyermek ajakét; mikor tudják, hogy ök milyen romlottak maguk. Eszembe jut a szobalány; ki folyton hazugsággal volt tele; úgy járt, mint valami királyné s megtiltotta, hogy most ebhez, majd ahhoz a gyermekhez szóljak, mert rangomon alóliak. Azután jött a nevelönö, ki a megtesttsült szeméremnek látszott, bár valójában erkölcstelen volt, de mégis pompás ajánló levelekkel ellátva — adta is az előkelőt és szerényét, akár egy papné, ki titokban légyottra jár. Csakhamar rájöttem képmutatására, amikor a franczia társalkodónövel elfojtott hangon beszéltek immorális dolgokat s csak néha-néha törtek ki hangos kaczagásba. És mégis, bár megvetettem ezt a nőt, ki vallásos és erényes külsőt mutatott romlott szivével, alapjában véve nem sokat törődtem az élet nehéz problémáival. Milyen különös, a mint visszatekintek e dolgokra életem határpontján ! ügy éltem, mint valami álomkórosjez időben; gondolkoztam a nélkül, hogy teljes öntudatra ébredtem volna; szerettem a virágokat, fákat, madarakat; olyanok után vágyódtam, amiket nem is ismertem, néha királynőnek képzeltem magamat, máskor rabszolgának. Zongoratanáromhoz írtam misztikus verseké, valóságos félistennek tartottam öl, bár egy hitvány sovány alak volt, kinek gondolkozás módja nagyon alacsony volt a nőket illetőleg. Majd jött a durva felébredés minden álmaimból, a midőn a kurtaruhás kis leány hosszú ruhás előkelő kisasszony lett (Folyt. köv.)
