Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-03-14 / 11. szám
11. szám. 1908 márczius 14, Amerikái Mag var Reformátusok Lapja.« 3. oldal. Egyházi ügyeink* Megint kisért az a bizonyos „cstlakozási mánia“; a világi lapok egyikében-másikában ütik a dobot mellette. Azzal érvei az egyik czikk tiszteletes Írója, hogy i-ször, egyedül a hazai egyházhoz való csatlakozás orvosolhatja a mostani széttagoltságot. Igaz, három táborban élünk s ez nem dicső állapot; de amint ismerjük az embereket, egy táborban sem tudnának azok megférni, kik most panaszkodnak. Krisztus követése és lelkipásztorokhoz illő élet szükséges; akkor megférünk egymás mellett szépen. Iliié a csehek, ha egy városban 5 felekezethez is tartoznak, közös akarattal munkálják testvéreik javát. Mi azonban „magyarok“ vagyunk! Második érve az írónak, hogy a magyarországi ref. egyháznak joga volt a csatlakozási mozgalmat itt megindítani. Hiszen joga volt és ma is vau; de nekünk úgy tetszik, hogy elsőbb kötelessége volna a hazai egyháznak otthon tenni valamit ott, a hol az szükséges. Otthon pedig az egyházi élet terén igen nagy a szükség: sok egyház pusztul el amiatt, hogy Amerikába jut köven pénz. Harmadszor azt mondja az iró, hogy a hazai egyháznak kötelessége volt az amerikai zavarokba beavatkozni. Vájjon azért-e, hogy létrehozzon nagyobb zavarokat? Mert zavarokat teremtett itt, a helyett, hogy békét csinált volna. Az-e a hazai egyház kötelessége, hogy az Amerikába szakadt, úgynevezett „hazaáruló“ fiai között békétlenséget teremtsen, vagy az, hogy a „hü“ t. i, otthon maradt gyermekeiről viseljen gondot? A hü gyermekek máris zúgolódnak s hisszük, hogy elöbb-utóbb lesz eredménye az ö szavuknak, melyben az egyházat igazi kötelességére figyelmeztetik. Negyedszer igy érvel az iró : „A csatlakozás magyar nemzeti szempontból igen kívánatos.“ De vájjon mit tehet Magyarország itt Amerikában, általa fizetett papjai utján, többet mint a mennyit mi, kitagadott hazaárulók tehetünk? Aztán nem jut-e eszébe az írónak, hogy „quod uni iustum, alteri, aequum,“ azaz hogy ami az egyiknek szabad, az a másiknak is szabad; nem jut-e eszébe, hogy a hazai nemzetiségek, a németek, oláhok, tótok és szerbek épen igy érvelnek, mikor Magyarországon nemzetiségi politikát iiznek a vallás és egyház örve alatt? Ha ez otthon meg nem engedhető, mit gondol, jogos-e ez itt olyan módon, mint azt tenni akarják? Nem gondolja, hogy a magyar gyűlöletet táplálják itt munkájukkal s annak a keservesen dolgozó magyar népnek teszik nehezebbé a megélhetését, a melynek vezérei? Jobb volna tán azzal a néppel törődni inkább, mint a hazai pénzzel ? Végre azt mondja az iró, hogy „csatlakozás esetén minden egyház képzett lelkészt kaphatua s megszűnnének azok a tarthatatlan állapotok, melyek a lelkész hiány miatt állottak elő.“ De, kérdem, nem a hazai egyház görditett-e akadályokat elibénk, hogy a lelkészek nélkül szűkölködő egyházak igazi vezérek nélkül állanak; nem a hazai egyház dobott-e ki minket kebléből s tiltotta el a hazai lelkészeket mitölünk? Ha olyan nagyon fáj az Írónak, vagy a hazai egyháznak ez az állapot, ne álljon ellene azon szándékunknak, hogy hazai képzettségű lelkészeket hozathassunk. Egységet akar az iró, de csak úgy, ha hozzá megyünk; mi az egységet a szeretetheti látjuk. Szeretet által a hazai egyház és a csatlakozottak tábora is munkálhatja ezt az egységet. Ha azonban nem kell a szeretet senkinek, csak a gyiilölség és roszakarat minden pártnak: mimódon lesz egyeség? Igen szeretném, ha békében hagynók egymást az Urnák szőlőjében való munkálkodásban s nem arra igyekeznénk, hogy eg}mias munkáját lerontsuk, hanem arra, hogy bár más párton, de egy ezélra munkálkodván, szeretet által legyen egység az amerikai magyar reformátusok között. Erre nézve közelebbről előállók ajánlataimmal. Hankó M. Gyula. lemre mondom, hogy Beaulieut milliói daczára sem irigylem. I)e térnénk talán vissza, esni kezd. — Fe téve, ha Beaulieu elvesztené millióit —? vájjon hogyan alakulna akkor a helyzet ? — Hm, egész egyszerűen; abban az órában nem volna nő, aki ragaszkodnék hozzá. Lehetnek nők, akik az Ínség idejében férjükkel koldulni mennek s Beaulieu tulajdonképpen szép és «léggé rokonszenves ahhoz, miszerint azt hihetnök, hogy képes lenne feleségében ilyen szeretetet felkelteni, de itt más eset forog fennv a szép Elvirát más bordában szőtték. Beaulieu Jenő mozdulatlanul állt, a kerti kapuhoz támaszkodva s hallott minden elhangzott szót. Az eső mind jobban ömlött, de ö meg se mozdult. Egy-két óra is eltelt s úgy állt egy helyben, mintha gyökeret vert volna; végre összeszedte magát s lassan és nehézkesen a ház felé ment, mely mától kezdve nem tulajdona. Észrevétlenül átöltözött s egy fél órával később ott állott a vidám, pezsdiilö forgatagban a fényesen kivilágított bálteremben. Nem érezték hiányát, ragyogó szép felesége veleszületett szeretetre méltósággal fogadta a vendégeket s ezek között senki sem gondolt ö reá, aki hát módot nyújtott mind e csábos fény előállítására. A nö tiszteletet tanúsított iránta, midőn férjhez ment hozzá és azt hitte, hogy ezzel bömértékben eleget tett kötelességének. Dupuy kapitány most oldala mellett időzött;, ugyan hogy tálalhatott volna alkalmat arra, hogy férjével foglalkozzék. Végre bevégzödött az estély. A vendégek eltávoztak, a lámpák kialudták 's Beaulieuné öltözöszobájában egy selyemfotelben hány at vágva magát kényelmesén ült s komornája haját fésülte. Férjének váratlan belépésekor bosszúsan összerezzent. Nem szokta gyakorta háborgatni; egybekelésük első hete óta a diszkrét férj mintaképe volt — s ezért lepte meg s bosszantotta hirtelen megjelenése. — Velem akarsz beszélni ? — kérdézte hidegen. Oly estély után, melyet a szeretetreméltó Dupuy kapitány társaságában töltött, mindig különös hidt-g s tartózkodó szokott lenni férje irányában. — Igen, de négyszemközt s várni foglak a nappali szobában mig a komornát elbocsátod. Volt valami megmagyarázhatatlan halvány vonásaiban, szavainak csengésében, mely zavarodottá tette a nőt, de mielőtt egy szót szólhatott volna, férje már elhagyta a szobát. — Siessen Lujza ! —- igy szólt türelmetlenül komornájához s ez alig végezte el munkáját Beaulieu Elvira a szomszédos, kellemesen berendezett szobába lépett, melynek rózsaszínű atlasz szőnyegeit egy csillárlámpa világitá meg. — Nos mi az ? — kérdezte türelmetlenül. Férje a kandalló mellett foglalt helyet s komolyan nézett fel. Szépségének teljes varázsában állt a nö előtte, egészen közel s mégis úgy érezte, mintha egy mélység választaná el őket. Menynyire szerette e nőt, csak most ez órában lett előtte egészest világossá. 1 — De hát miről van szó ?— kérdezte türelmetlenül másodszor is- Fáradt s álmos vagyok, .beszélj gyorsan, röviden ! — Könnyen megtehetem, a mit akarok mondani, kevés szó*, val kifejezhető: — tönkre mentem ! . — Mi? (Folyt, köv.)
