Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1907 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1907-02-28 / 9. szám

1

— 175 —

Béggel, — ,tudja, hogy ön minek látszik ? Ön azt mondja» hogy én az arcomon hordom a gazdagságomat ; tudja ön, hogy ön mit fejez ki minden tekintetével és minden mozdulatával ?4

,Nem tuoom elképzelni, ‘ - nioidá mosolyogva.

,Megvetést mindnyájunk iránt 1‘ — mondám — .megmérhetetlen megvetést, még én irántam ir. akit pedig barátjának hiv ön. Az igazat mondom önnek Lucio, de vannak percek, amikor azt hiszem, dacára barátságunknak, hogy ön gyűlöl engem. Ki merem mondani, hogy csakugyan úgy van ; önuek különös természete és különös tehetségei vannak, de azt nem kívánhatja, hogy mindenki úgy tudjon magán uralkodni, mint ön, és annyira érintetlenül maradjon^az. emberi természet megnyilatkozásai iránt, mint ön.‘

Gyors, kutató tekintettel nézett végig rajtam.

,Kívánni4 — válaszolt. .Kedvesem, én nem várok semmit sem az emberektől. Azok azonban éppen ellenkezőleg legalább annyi, amennyit én ismerek, tőlem mindent kívánnak. Aztán meg is kapják azt, majd mindnyájan. Aztán, hogy én gyűlölöm önt, — bát nem mondtam, hogy csodálom önt ? Valóban csodálom is. Azt hiszem, hogy van va* lami nagyszerű az ön hírének a gyors elterjedésében és társadalmi sikereiben.4

,Az én hírnevem !4 — válaszoltam keserűen. ,Hogy nyertem azt. i Mit ér az ?4

.Nem az a kérdés4 — felelt könnyed mosolylyal. Na* gyón kellemetlen lehet önnek, hogy olyan érzékeny lelkiismerete van, Geoffrey ! Persze, semmiféle hírnév sem ér valami sokat a mai napság, mert nem olyan, mint amilyen a hírnév szokott lenni a régi időkben ; a mostani hírnév csak lám ás hiidetés és semmi más. Hanem az ön hírneve teljesen jogosult, ha a mai kereskedelmi szempontból bíráljuk a dolgot, miut ahogy mostan mindent bírálni szokás. Ke feledje el, hogy senki sem dolgozik önzetlenül a mai világban, — mindegy, akármilyen jótékonynak látszik is valakinek a munkája, az ,Én‘ mindig ott van benne. Ha.- 174 —

Hazudtam abban is. és ö nagyon jól tudta, bogy hazudtam.

A Mavis Klára munkáját irigységgel bámultam, már maga az a körülmény elég volt, hogy vérig sértsen, hogy Slk.n Sibyl elolvasta azt, mielőtt eszébe jutott volna, hogy az enyémet kezébe vegye.

.Nos' — monda Rimanez, amint kirohanásomat végig olvasta — ,én csak annyit mondhatok Geoffrey, hogy ez egy cseppet sem fogja Mavis Klárát megbántani. Nem jól célozott barátom! Az olvasó közönség legfeljebb annyit mond reá. hogy szégyen, gyalázat és még jobban fogják a mannáját keresni A nő pe^ig jót fog rajta nevetni, mert na- gyen jó szive van. Találkoznia kell vele valamikor.1

.Nem akarón, vele találkozni1 — válaszoltam.

.Lehet, hogy nem, de aigh'a lesz képes elkerülni, ha Willowsmeren fog lakni.'

,Nem vagyok köteles minden szomszédomat ismerni, jegyeztem megfölényesen.

Lueio hangosan kacagott.

,Milyen jól beleéli ön magát a helyzetébe, — Geoffrey — mondá. ,A Grub utcán lakó szegény ördög helyén, a kinek semmi sem volt azsebében, nagyon jól találja magát a jelen helyzetében és tökéletesen tudja utánozni a mostani divatot. Egy fajtája sem ejt olyan bámulatba az emberiségnek, mint az olyan gazdag, aki elbizakodottan tudja muto- gatai vagyonát és el tudja hitetni embertársaival, hogy képes megvesztegetni a halált és megvenni a teremtő jóaka' rátát. Nagyszerű szinész, rettenetesen büszke az olyan. Én. bár túlságosan gazdag vagyok, nem tudok olyan arcot vágni, mintha bankjegyekből volna készitve a képem. Éppen »gy megbecsülöm a műveltséget, mint az aranyat és tudja e ön, hogy utazásaim alkalmával mái részesiltem abban a tiszteletben is, hogy szegény embernek néztek az emberek, ön sehasem fog abban a szerencsében részesülni. Ön gazdag és úgy is néz ki ! 1‘

,És ön‘ — szakítottam félbe hirtelen és némi hevesJ

— 170 —

,Az Isten áldja meg önt ! Az Isten áldja meg, — monda zokogva.

Kalapját megemelte, és ngy állott ott a hold világánál, mint a megtestesült óhajtás.

.Köszönöm !4 monda egyszerűen. Ön adósává

tesz,4

Egyszerűen tovább indult és mi is csendben és megszégyenülve indultnnk utánna, csak az egyik főúri majomtársamnak nem volt elég esze, hogy hallgasson.

.Drágán űzetett ön azért az áldásért, Rimanez !4 — mondá.

,Háiom aranyat adott ön neki — Jupiterre Ha önnek lettem volna, valami egyebet is kértem volna az áldáson kívül!___

.Kétségkívül,4 — válaszolt Rimanez. ön többet, sokkal többet érdemel ! Reményiem, meg fogja kapni. Egy áldás semmi hasznára nem válna — önnek ; hanem nagyon szükséges— nekem.4

Hínyszor gondoltam erre az esetre azóta. Nagyon buta voltam ahhoz, hogy valami értelmét lássam az egésznek — annyira el voltam merülve az élvezetekbe, hogy észre sem vettem az olyan dolgokat, amelyek pedig ntgyen is ét de keltek. Minden mulatságaim dacára is valami örökös nyug- batatlanság vett rajtam erőt, semmi sem elégített ki és semmi sem érdekelt, csak a Sibyl kisasszouynyali szerelmi viszonyom, ami nagyon lassan haladt előre.

Nagyon különös leány volt. Nagyon jól tudta szándékaimat és mégis úgy tett, mintha nem tudta volna.

Mindig meglepettnek tetette magát, valahányszor neki bátorodtam és a hétköznapi társalgás helyett a szerelmesek fogával elve, többet is megengedtem magamnak.

Most is gondolkozóba ejt még, hogy mi lehet az oka annak, hogy némelyik leány úgy szeret képmutatóskodni a szerelemben ? Saját ösztönük tudtul adja “ekik, ha a férfi -szerelmes beléjük, de osak abban az esetben elégednek meg, Jm a szegény szerelmes bolondot képesek annyira vinni,

— 171 —

hogy az mindent elhagyjon érettük. Hiúságuk csak akkor van kielégítve, ha becsületét is eldobva qnnl. lábaik elé. De honnan van nekem jogom ahhoz, hogy a hiúság bírója 3egyek; — nekem, aki annyira szerettem önmagamat, hogy mirdeu bosszantott, amiben én nem vehettem részt. Dacára minden kényelemnek, ami körül vett, dacára a divatvilágban elérs sikereimnek, volt valami, ami naponként jobban kínzóit, valami, amitől éppen azt vártam, hogy diadalaim koronájává legyen.

A könyvem volt az, — az a könyv, amelyről mindig azt hittem, hogy egy lángeszű iró munkája volt. Mikor megjelent a könyvpiacon, olyan irodalmi szörnyeteg lett belőle a közönség bírálata folytán, hogy nem volt miatta se éjjele», se nappalom. A vastag betűs hirdetmények, amelyeket a kiadóim tettek közzé az újságokban, mindig felzavarták a kedélyemet, valahányszor a kezembe vettem egy hírlapot. Hát még a bírálók dicséretei!

___ a hazudó, émelyítő, túlságos dicséret ! Jó Tsten !

Mennyire undorító volt, milyen piszkos ! Minden dicséret, amit olvastam, undorral töltött el és a mikor egry napon azt olvastam egy előkelő folyóiratban, hogy könyve» hasonló Shakespaere bármely munkájához, képes lettem volna a sorok Íróját jól elverni. A McWhing neve volt alatta és talán képes lettem volna a hazug skótot még megölni is. A. dicsérő karének csaknem általános volt. Az újonnan felfedezett lángész, a jövő reménye, meg tudom is én még micsoda nem voltam, — a legnagyobb» legszellemesebb és legiagve- góbb iró, aki valaha azt a kegyességet tette, hogy a tintatartót méltatta reá, hogy abból Írjon. Persze, úgy szerepeltem. minta McWhing találmánya, — az ötszáz font amyira megélesitette a látását, hogy észrevett az irodalom látha* tárán, még mielőtt más valaki felfedezett volna.

A sajtó hűségesen követte a vezért ; mert igaz ugyan hogy a sajtó, legalább az angol sajtó, megvesztegethetetlen, azért a lapok tulajdonosai nagyon is érzékenyek a jól fizetett hirdetések iránt. A mi több még ennél is, mikor Mc-