Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1906 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-18 / 3. szám
wmmm mmm / j- 263 — busz év múlva már fennállott ez az intézmény. Adámnak két siheder fia találta föl. Ök még furkós bottal végezték, mint mai napság a juhászlegények. Szerencsésen agyon is csapta egyik a másikat. Kezdő legények, könnyelmű fickók voltak, a bajvívó kódexekre nem ügyellek, alkalmas segédeket nem választottak, a légy vei bíróságot is elmulasztották. Elör& lehetett látni, hogy a hatalmasabb agyonüti a gyöngébbet. A világ teremtése óta sok idő folyt le. a bajvivá»- intézménye is egyben másban megváltozott valami kevéssé. Eleinkén az volt a kérdés:ki a, hatalmasabb ? Döuíse el a bajvivás. Ezt. a kérdést nem is tehet semmivel se jobban megoldani, mint a b:; jvivással. A királyok még ma is ezt vallják. Ha két kiiálj összevesz e kérdésben, mindegyik kiállítja a maga embereit a mezőre. Üssék, löjjék, vágják, aprítsák egymást. A királyok ez alatt a miniszter urakkal együtt tarokkot játszanak. Utóbb kisül, hogy egyik király serege agyonverte a másik király seregét. El van döntve a kérdés. A halottakat kölcsönösen eltemetik s királyi szóval hősöknek kinevezik. Megkötik a békét, a két király összejön* összecsókolódzik, összeházasodik s azután együtt játszák a tarokkot. A hősök alusznak, a költők és történetírók elzengik a hősök dicsőségét s a királyok jó kedvvel tovább játszanak. Míg megint össze nem vesznek : ki a hatalmasabb ? Később az \ olt a kévdéo: kinek van igaza ? Kié legyen a borjas leltén vagy a kővári uradalom ? Döntse el a bajvivás. Gyöpre legény ! Elő azzal a karddal, dárdával, buzogáuynyal! Annak van igaza, azé lesz a borjas tehén vagy a kővári uradalom, a ki agyonüti a másikat. Ez is természetes, jól megfontolta azt az egyház és az állam, a pápák és királyok bölcsesége, mikor igazságszolgáltatássá tette a bajvivást. Legalább nem kell annyi bíróval, jegyzővel, iktatóval, kiadóval, ügyvéddel, végrehajtóval vesződni, mint most. Olcsóbb is a szegény népnek az igazság, nem kell hozzá bélyeg. Gyorsau is eldől az igazság. Egyik ember agyonütheti a másikat egy óra alatt, nem kerül esztendőkbe a pörösködés. Nem is lesz annyi por, huzavona, birósko- 262 — nyíre szüksége van. Lobul, asszonybul, betegségből csak annyinak szabad lenni, a mennyit az ember már ki nem ke rülket. A kinek több van, az már iiraskodiK. Endre király tehát egyenesen azt akarta, bogy a tihanyi barátok uraskod- • janak. Az ö akaratának felelt meg Piusz barát. De sok kárhoz- tatás is érte az ö emlékezetét. Hátha még a tiz szobalányt is visszaállította volna ! Akkor dicsérnék ám csak igazán. Épen most háromszáz esztendeje Fisky István uram volt Tihany várának kapitánya. Már akkor ötven esztendeje birta Somogy vármegyét a török. A magyar és a török nemes urak a tihanyi réven át meg-meglátogatták egymást. Együtt mulattak, dicsekedtek, dévajkodtak, Barátság állott fönn köztük, a mit semmi seibizonyit jobban, mint az, hogy bajt is vívtak egymással. Igaz, hogy csak olyankor, a mikor béke állt fenn Magyarország és Törökország között. 1539-ben pedig, ha jól emlékszem, fennállt még a béke, noha csakhamar kiütött a hosszú és kegyetlen háború. Kemény tél volt, hatalmasan befagyott a Balaton. Valami köröshegyi névnapra vagy lakodalomra hivatalos volt Pisky István uram. At is ment a réven. De hivatalos volt Ibrahim aga is, endrédi birtokos a szomszédságból. Pisky uram és Ibrahim aga már ismerősök voltak, hajnalig jól is mulattak, de akkor valami haszontaianság fölött összekoccantak. Jó nevelésű ur volt mind a kettő, tettlegességre nem került a. sor, hanem a bajvivás kikerülhetetlen volt köztük. Február volt az idő, kemény télnek majdnem közepe, olyan kemény volt a Balaton jege, mint a kőpad. Meg is beszélték röktön, hogy mely napon, mely órában jönnek össze a jégen, a szán« tódi csárda irányában. Mezítelen karddal, semmi egyébbel. Egymás vérét meg kell iátniok. így kívánja a beesület! Becsület és bajvivás együtt járt. Minél több vér ömlött annál biztosabb volt a becsület. Vérontás nélkül semmit se ért a becsület. Azé is, a ki meghalt, azé is a ki megmaradt. ~'Nem uj „dolog volt a bajvivás. A világ teremtése után — 258 — emelni. Középen a Bakony rergetege, mely a két várat ösz- szekötné. Az uj bevehetetlen vár Tihany lenne. Csak a száraz földi bejárót kell elzárni. Csak ott keli a félsziget nyakát átmetszeni s a Balaton két vizét összeakasztani. S ha ez meg van, ötvenezer embert a szigetbe telepíteni. fegyverrel, élelmi szerrel, ágyúval, puskával, lőporral ellátni. Jöhet akkor osztrák is, orosz is. Fszundeig kettőig büszkén áll a két vár. Hajóhada nincs az ellenségnek. A hegyet'megmászni lehetetlen. Az alatt segítségünkre jón az angol és francia, a török és az ázsiai ősi magyarság. Uj Attila, uj Árj ád, uj Hunyadv János. Magyar nemzet nélkül meg nem élhet a magyarok istene, a magyarok istene pedig örökké él, meg fogja tehát menteni a maga igaz népét. Ki rendelte meg a közmunkát: nem tartozik a dologra. Jöttek mérnökkari tisztekés úti biztosok, kije’ölték a csatorna vonalát s száz és ezer oda rendelt ember elkezdte ásni, vésni lapátolni a kemény földet. Ma is meg van a nagy árok nyoma. Fenekét, oldalait benőtte a vad fü, de ma ,is tanúságot tesz arról a keserű ábrándról, a mely a magyar nemzetet Tihany ormain akarta megmenteni. Öreg, szegény, zsöllérkedö ember volt Balaton-Füreden Prépost István. Hajlott derekú, sanda szemű, mindig rongyos,, de mindig jó kedvű kis szol] ös gaz da. Hol a maga szöllej&t kapálta, hol a másét. Ö is elment Tihanyt elzárni, várat emelni,, magyar nemzetet megmenteni. Ásott-ásott napokon át. Győzte borral a csutora, kenyérrel, szalonnával a tarisznya. Egyszer aztán kilelte a harmadnapos hideg, Maga beszélte el nekem. — Fölvánszorogtam egy kissé a hegy oldalára. Oda sütött a nap. Egy bokor tövében leheveredtem. Járni val6 erőm nem volt. Fejem fájt, szemem kápi ázott, húzott a föld magához. De minden szót hallottam, minden kapavágást láttam, ezer ember dolgozott, mint a hangya, a fiatalja dalolni i& kezdett. Hej de csak elvégezzük mi a nagy munkát. Verjen meg az isten német, te ide a lábadat be nem teszed. Láttam is — 259 — már, a mint a német erőlködik, de le is kaszaboltuk utolsó srál emberig. — Ugv kellett lenni, hogy elaludtam. Meddig aludtam, nem tudom. Nem költött fel senki. Hát a-mint szememet, felnyitom: csak a fülem zug. Nem hallok semmi munkát, nem látok egy teremtett lelket. Mi történt én velem 1 Süketté lettem í Vakká lettem ? — Dehogy lettem uram, hiszen sütött az isten napja: láttam. A seregélymadár fölöttem röpült el: zúgását hallottam. Csak ember nem volt a muukánál, egy lélek se. — Fölkeltem, lementem a csatornához. A csatorna fenekén itt-ott már csillogott a viz, a mint á föld alatt átszü- remkedett. Láttam, hogy magam vagyok. Még az jutott eszembe, hogy talán vasárnap van, ünnepnap van, azért nem dolgoznak. Ej mit. az országot ünnepnapon is meg kell meutern. Lementem a csatorna fenekére, elkezdtem a földet hányni. De azt én már meg nem engedem, hogy a német ide betegye a lábát. — Ástam, ástam, de hiába volt, ember nem jött segíteni. Egyszer csak észre vettem, hogy a csutorából kifogyott a bor, a tarisznyából a szalonna. Haza nem küldhettem, mert azon a vidéken ember nem jár, tehát csak magam ballagtam be Aszóföre. Egyenesen a biróhoz. — Hejh biró uram, micsoda hanyayság ez már ! Hiszen egy hét «— két hét, itt lehet nyakunkon a német s a tihanyi bejárón még se dolgozik senki, Micsoda dolog ez 1 — Hagyja el kend. Az urak visszarendelték a dolgos népet. Elveszett a magyar sereg. Kit megöltek, kit elfogtak, hírmondó sincs már belőle. Vége a mi országunknak. — Vége? — Elkeseredtem uram. Keserűségemben* bolondságot cselekedtem. Fogtam az üres csutorámat. Még az apámtól maradt rám. A csikóbornek már rég lekopott róla a szőre. Fpnyes volt, fekete volt, száraz volt a bőre. Ha már a mi országank vége: minek nekem akkor az üres csutora »Fogtam a szíját s agy vágtam oda a kaloda járomszegfájához, hogy I w
