Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-02-16 / 7. szám
— 215 — Azóta nem volt a Jordán melletti faluban, a mikor a társaság onnan elmenekült, mert a Tanács engedelme folytán Tyrusba sietett, a hol édesanyja halálos ágyán feküdt. Mikor hallotta, hogy a testvérek elmenekültek, Tyrusban maradt, mert az édesanyja is jobban lett és igy elkerülte az ostrom borzalmait. Most, hogy édesanyja újra megbetegedett és meghalt, vissza akart menni a társasághoz, ha ugyan életben van még közülök valaki. Gallus kiment a sátorból, mert nem volt szabad más ember előtt a társaság titkairól beszélni és Miriam miután meggyőző dort róla, hogy Sámuel csakugyan a társaság tagja, elmondta neki a rejtekhely titkát és megkérdezte, hogy hajlandó volna-e azt felkeresni. Igennel felelt. m«rt szerette volna őket feltalálni, aztán kötelessége is volt neki segítségére lennie, mert ellenesetben kizárták volna a társaságból. Nem eskette meg, meit az Essenusok az esküt törvényellenesnek tartották, hanem fogadalmat tétetett vele, hogy megbízásában hűségesen fog eljárni, azután átadta neki az ujján levő gyűrűt és ha a római fogoly életben van és az Essenu- sokkal lakik, adja azt át neki és mondja el, hová vitték és micsoda sors vár reá Ha meghalt, vagy nem tudják, hol van, akkor Nehnshtának adja at a gyűrűt, ugyanazon izenet kíséretében. Ha Nehushtát sem találná, akkor Ithielnek, vagy ha öt sem lelné meg, akkor az essenusok elnökének adja át és kérje őket, hogy siessenek segélyére, ha csak lehetséges. Ha egyebet nem tehetnek, legalább üzenjenek neki a Gallus kapitány házához Kómába, a hol mindaddig tartózkodni fog, mig a diadalmenetben részt kell vennie. Hogy pedig a testvér el ne felejtse az üzenetet, levelet irt, a melyet annak kellett átadnia, a kinek az üzenetet átadja. A levélben röviden elmondá mindazt, a mi vele történt az ócska toronynál történt elfogatási óta és az újra behívott Gallus segélyével leírta a császár Ítéletét és ezen szavakkal végezte : „Ha Isten is úgy akarja és te is úgy akarod, ki levelemet olvasod, siess segélyemre és ments meg a szégyentől, mely Rómában reám vár és a mely még a halálnál is fájdalmasabb lenne“-- 214 — Gallus gondolkozott .egy darabig, aztán igy szólt: — Ha én mennék ki Tyrusba és keresztyént, vagy Essenixst keresnék, egy sem jelentkeznék, de ka az öreg rabszolganőt küldeném ki és megígérném neki, hogy szabadon fogom ereszteni, ha szerencsésen végrehajtja küldetését, lehet, hogy ö szerencsésebb lesz. Várj, rögtön behívom. Kiment és iiár perc múlva újra visszatért, magával hozva a rabnöt. — Megmagyaráztam neki a dolgot, Miriam és gondolom, hogy megértette, hogy bárki, a ki meg akar téged látogatni, szabadon jöhet a táborba és távozhat el ismét és semmitől sem kell félnie. Mond meg tehát neki, hogy hova menjen és kit keressen. Miriam megmondta n jki, mondván : — Mond meg bármely Essenusnak, a kivel találkozol, hogy az, a kit királynőjüknek neveznek, parancsolja, hogy jelenjék meg előtte. Ha többet is kérdez, mond neki, hogy ,,a nap felkel. “ Ha kei’eszryénnel talál koz d, mond meg neki, hogy nővére, Miriam akarja segélyét igénybe venni és ha többet is akar tudni, mond neki, hogy ,,a nap lemegy“. Értetted? — Értettem, — válaszolt az asszony. — Akkor indulj — mondá tíallus — és estvére jöjj vissza, de emlékezz reá, hogy ha küldetésed nem sikerül, Rómába viszlek, a honnan nem jösz vissza soha többé. — Megyek uram — válaszolt az asszony és magát meghajtva eltávozott. Estve azzal a hírrel tért vissza, hogy nincsen keresztyén az egész Tyrusban, mert mind Pellába, vagy más városokba menekült. Az Essenusok közül talált egyet, egy alsóbbrangu test vért, kinek neve Sámuel, a ki midőn megértette, hogy Miriam fogoly és meghallotta a jelszót, azt mondta, hogy a táborba fog jönni, mihelyt beesteledik ; bár nagyon félt, hogy valami tőrbe akarják csalni és elfogni. Csakugyan eljött, mikor beesteledett és a kint várakozó vén asszony abba a sátorba vezette, a hol Miriam és Gallus voltak. Sámuel az Essenusok legalsóbb rendű osztályához tartozott, a ki ismerte Miriamot, de a kit Miriam soha sem látott. — 218 — — Nem tudom kinyitni. Miriamnál volt a rejtekzár kulcsa. Ha meg volna a kardod, talán hasznát tudnánk venni, hanem az is el veszet-. — Törjük keresztül — mondá Marcus. — Jöjj, segíteni fogok. — Igen, igen római, segíteni fogsz egy három láb vastag terméskövet letörni. Akkor vette kezdetét az a borzalmas látvány, a melyet már említettünk. Nehushta ujjaival próbálta a zárat elérni. Marcus egy lábon állva próbálta a követ helyéből kimozdítani, de a néma fekete kö még csak meg sem mozdult ; őrültek módjára dolgoztak tovább, kapdosva a levegő után, bár jól tudták, hogy munkájuk hasztalan volt, mert még lia ki tudták volna is azr ajtót nyitni, Miriam már nem volt ott és legfeljebb önmagukat lógatták volna el. Marcus hirtelen felhagyott vele. — Elveszett — mormogá — és én miattam Oh ! Ti istenek ? Én miattam. — Lerogyott és páncélja nagyot csörrent a kőié} csőn és ott maradt fekve és őrülten nevetett. Nehushta is felhagyott a céltalan munkával és fuldokolva mondá : — Az Ur segitsen Miriam, én nem segíthetlek. Oh ! Annyi év után így kellett elvesztenem és e miatt az ember miatt ! — inérgeten nézett Marcus felé a sötétségen keresztül, gondolva magában, hogy képes volna öt megölni. — Neip — mondá magában. — Miriam szerette öt Ó3 ha tudná,^bizonyára fájdalmat okozna neki. Jobb lesz, ha magamat ölöm meg ; ha bizonyosan tudnám, hogy Miriam meghalt, mégis tenném, akár volna bűn, akár nem. A mint ott ült segély és reménytelenül, egy lámpást vett észre feléje közeledni a lépcső alján. Ithiel közeledett. Nehushta felállt és szemközt találkozott vele. — Hála legyen Istennek ! Yalahára itt vagytok — mondá Ithiel. — Már háromszor voltam ide fent és csodálkoztam,, hogy miért nem jöttetek le. — Ithiel testvér — válaszolt Nehushta. Miriam nem is fog többé ide jönni. Elment és cserében ezt az embert hagyta itt, kinek neve Marcus és római lovastábornok. — Mit- beszélsz ? Hol van Miriam ? — A zsidók kezében — monda Nehushta és mindent elmondott neki. — Semmit sem tehetünk - mondá szomorúan, mikor Ne- liushta elvégezte. — Ha kinyitnánk az ajtót, azzal csak rejtekhelyünket árulnánk el a zsidóknak, vagy a rómaiaknak, a kik közül bármelyik legyilkolna bennünket. A zsidók az élelmünkért, a rómaiak pedig, mert zsidók vagyunk. Istenre kell a sorsát biznunk és magunkat védelmeznünk. — Ha az én akai'atom teljesülne — válaszolt Nehushta — én magamat bíznám az Istenre és meg joróbálnám menteni. De neked mégis igazad van, mert annyi életet nem lehet egy leányért kockáztatni. Mit fogunk ezzel az emberrel tenni ? — A legjobbat, a mit tehetünk, mert az, a ki feláldozta magát érte, úgy kivánná. Aztán évekkel ezelőtt vendégünk volt és barátságában részesített bennünket- Maradj itt egy darabig, mig embereket- hívok, hogy vigyék le innen. Ithiel lement és kis idő uralva több testvérrel tért vissza, a kik felemelték Marcust és levitték a lépcsőn és sötét folyosókon keresztül abba a szobába, a hol Miriam szokott aludni, mig a többi testvérek elzárták a csapó ajtót és kövekkel úgy megerősítették azt, hogy nagy munkájába került volna az -ellenségnek oda jutni. Sok napokon keresztül feküdt Marcus a sötét szobában eszméletlenül, agy láztól gyötörve és ha nem a Nehushta odaadó ápolása és az essenus orvosok ügyessége lett volna segítségére, bizonyára meg is halt volna. Az ügyes orvosok eltávolították az agyába fúródott csontszilánkokat és bekötötték a sebet és a térdén levő másik sebet is. Kémeik által megtudták, hogy a templom és a Sión hegye elesett. Hallottak a Miriam elitéltetéséröl is és hogy a Nicanor kapujára vitték, de hogy később mi történt vele, arról nem volt tudomásuk és azt hitték, hogy meghalt és halottul gyászolták. Élelmük teljesen elfogyott és a rómaiak sem voltak oly nagyon éberek, mint azelőtt, elhatározták tehát, hogy megkísértik a menekülést. /