Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-02-09 / 6. szám
— 209 — A mint így magában ölt, a mult rettenetes eseményei «gyenként mind eszébe jutottak. Mindenre emlékezett. Tyrus- ból való menekülésük ; jernzsalemi ütjük , az essenasoknál való tartózkodása ; a régi torony és a mi ott történt; Marcus megszabadulása ; a Sanhedrim ítélete ; az Ítélet végrehajtsa a kapu. tetején; azután az a rettenetes éj, mikor a templom égett és a rettenetes hőség és borzasztó mészárlás megrendítették elméjét. Ezután csak egyre emlékezett: a Benőni méltóságteljes alakját 'látta csak, a mint a rómaiaknak ellentál] va az égő háztető •szélén állott és fej jel rohant az égő lángok közé. Hogyan mentették meg a Nicanor kapujának tetején, hogyan vitte Gallus karjain Titus császár elé és hogyan rendelkezett felőle a császár, arra nem emlékezett. Soha sem is tudta meg, hogy mi történt vele megmentésétől mindaddig, mig •elméje visszanyerte í'pségét a tyrasi kertben. Eleiének ez a része a feledés tengerébe merült én soha sem is jött ounan felszínre. Az öreg rabszolganő ebédre hívta és elvezette, de nem az ö sátrához, hanem egy másikhoz, mely Gallus kapitánynak volt felállítva étteremül. A mint elindult, több csapat katonát vett észre, a mint útjában állottak és megfordult, hogy elmen«, kűljoü- mert látásuk az ostrom borzalmait juttatta eszébe. — Ne félj tőlük monda az öreg asszony mosolyogva. — Nagyon rosszal menne a dolga annak, a ki csak egy ujját merné is felemelni a gyöngyleány ellen. — Győngyleány ? Miért f — kérdé Miriam. — ügy hívnak, mert egy nyakék volt rajtad, mikor elfog, tak és a mely még most is nyakadon van. És hogy miért f Gondolom azért, mert szeretnek. Hallották, hogy jobban vagy -és összegyűltek, hogy örömüknek kifejezést adjanak. Igaza volt, mert a mint Miriam közeledett, a goromba katonák örömükben ugráltak és tapsoltak, mig az egyik, egy gonosz kinézésű altiszt, kezében egy csomó vadvirágot hozott és tisztelettel meghajolva adta át neki. Átvette és könnyekre* fakadt. — Miért bántok igy velem, a ki csak egy szegény fogoly vagyok! — kérdezé. — 212 — retek a dologról beszélni, mert nekem is volt egy leányom, a ki meghalt és a ki ha életben volna, éppen veled volna egy idős. Szemeid ö reá emlékeztetnek — nos nem elég okom van-e reár hogy szeresselek ? Hanem most halljuk a történetet. Várj én elmondok annyit, a mennyit tudok. Marcus, a kit Szerencseiinak hivtak, de a kit elhagyott szerencséje, szerelmes volt beléd, mint mi mindnyájan. Sokszor beszélgettünk rólad Rómában, mert barátok voltunk, bár ö sokkal feljebb állt, mint én és általam küldött neked egy levelet, a melyet itt adtam át ebben a kertben és a nyakéket, a melyet most is viselsz és ha jól emlékszem, egy gyűrűt — csakugyan úgy van, hiszen a gyűrű most is az ujjadon van. Jól megnéztelek akkor és eltávoztam a háborúba és a mikor véletlenül feltaláltalak a Nicanor kapujának a tetején, mindjárt reád ismertem és a császárhoz vittelek, a ki kijelentette, hogy az ö tulajdona vagy és megbízott, hogy Kómába vigyelek, a hol majd neki adjalak át. Most pedig azt szeretném tudni, hogy kerültél a kapu tetejére ?' Miriam mindent elmondott neki és ö türelmesen hallgatta. Mikor elvégezte, felkélt és az asztalt körülsántikálva hozzá ment és lehajolva hozzá, homlokon csókolta. A rómaiak, görögök, keiesztyének, zsidók és barbár nemzetek isteneire mondom, nemes szivü leány vagy és ez a csók hálámnak a jele. Nem csoda, hogy a semmirevaló Marcust Szerencseiinak hivják, mert még mikor megérdemelte volna is a halált, hogy élve elhagyta magát fogatni, te ott voltál, hogy megmentsd, a saját életednek az árán. Hát aztán, nemes szivü áruló barátnőm, mi történt ? — Azt a kérdést én intézem te hozzád, Gallus. Mi történt azután? Marcus, akit ne illess rossz szóval, mert nem az ö hibája folytán győzték le, mert harcolt, mint egy hős, eltűnt. — A Styxen keresztül, attól tartok. Semmi sem volna jobb reá nézve, mert a rómainak jobb nem élni, ha fogságba esik. — Nem gondolnám, vagy legalább reményiem, hogy élet. ben van. Öreg dajkám, Nehushta ápolni fogja az én kedvemért és az Essenusok meg fogják védelmezni, még ha az életűk* árán is. Ha csak sebeiben meg nem halt, én azt hiszem* hogy Marcus ma életben van. — 208 — Hanem a helyett Miriam felemelkedett előtte és tétovázva nézett reá. Majd igy válaszolt: — Köszönöm kérdésed uram, jól aludtam ; de mond csak, nem Tyrus ez az előttünk fekvő város és ez nem az én nagyatyám, Benőni kertje-e, a hol én oly sokszor voltam ? Nem ! Hogyan lehetne az ? Oly régen volt már, hogy én itt voltam és oly sok minden történt azóta — rettenetes dolgok, a melyekre sem vagyok képes emlékezni — és arcát kezeibe rejtve nyögni kezdett. — Ne akarj emlékezni reájuk — mondá a tiszt biztatólag. — Oly sok minden van az életben, a mire jobb nem emlékezni. Igen, ez Tyrus. Tegnap nem ismerhetted meg, mert sötét volt és ez a kert a Benőni birtoka volt, a mint hallom. Kinek a birtoka most, azt nem tudom, gondolom a tiéd és te általad a császáré. Míg hos/ólt Miriam folytonosan reá nézett, mintha valamin gondolkozott volna, a mi nem akart eszébe jutni. Hirtelen eszébe jutott és mondá : — Már tudom ! Te Gallus vagy, a római kapitány, a ki levelet hozott nekem — megállóit és kezével melléhez kapott, majd sírva folytatta: Óh! Elveszett. Hová lett? Nem jut eszembe! — Ne gondolkozz — mondá Gallus, — oly sok minden történik ezen a világon, a min jobb nem gondolkozni. Igen, én vagyok az az ember. Én hoztam neked nehány évvel ezelőtt egy levelet Marcustól, a kit Szerencsefinak hívtak. Soha sem feledtem el kedves arcodat és megemlékeztem rólad, mikor igen nagy szükséged volt egy jó barátra. De nem fogunk most arról beszélni. Nézd, az öreg rabszolganő szólít. Ideje, hogy reggelizzél és nekem is mennem kell, hogy bekőttessem sebemet. Majd később beszélgetünk. Miriam nem látta Gallust azoD a reggelen. A kapitány nem akart vele találkozni, mert félt tőle, hogy megerőlteti újonnan visszanyert elméjét és még el találná azt veszteni, hogy soha többé meg ne találja ismét. Egyedül ment ki a tengerpartra és nézte a tengert, mert a katonák is parancsot kaptak, hogy hagyják magára. — 205 — — Abban igazad van római, bár gyorsabb halált jobban szerettem volna és reményiem, hogy téged is elég hamar utói fog érni. Elvezették és nem sokára újra megjelent a kapu tetején a Miriam láncával dereka körül és kezein a Miriam kötelékeivel. — Most lássuk ezt a szegény leányt — folytatta Titus császár. — ügy látszik, hogy nazarénus, a mely felekezetröl mindenki rosszat beszél, mert fel akarják forgatni a világ rendjét. Aztán nem volt hü saját népéhez, bár ebben az esetben mi rómaiak nem panaszkodhatunk. Rossz példát szolgáltatna, ha szabadon bocsátanám ; valóban halálát okozná, ha azt tenném. Parancsolom tehát, hogy jól gondját viseljétek és ha jobban lesz, Rómába vigyétek, a hol diadalutamat fogja ékesíteni, ha az istenek megengedik érnem, aztán el fog adatni a sebesült katonák és szegények javára___Ki fog addig reá ügyelni ? — Én — mondá a tiszt, a ki megszabadította Miriamot. — Egy vén asszony szolgál ki sátramnál és ö ápolhatja betegségében . — Értsd meg barátom, hogy baj ne érje a leányt, a ki az én birtokom. — Értem császár. Úgy fogok reá vigyázni, mintha az én leányom volna. — Jól van. Ti jelenlevők pedig emlékezzetek ígéretére és parancsomra. Rómában számot fogsz nekem adni a fogoly Miriam úrnőről. Most pedig vidd el, mert fontosabb ügyekben kell intézkednem egy szegény leány jövőjénél.
