Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1905-02-09 / 6. szám

— 207 —

A hajó nem volt készen az utazásra és a Paleotyrus külső városában ütöttek tábort, véle:lenül éppen abban a kertben, a mely egykor a Benőni tulajdona volt. Késő este érkeztek meg és felállították sátraikat, melyek közül a Miriamé egészen a tengerparthoz jutott, párifogója sátrának szomszédságában. Jól aludt azon az éjen és reggel a tenger zúgására felébredve kinézett sátrából. Az egész tábor aludt, mert itt nem volt ellenség. a kitől tartaniok kellett volna és csendesség bontotta a tengert és szárazföldet. A hajnali köd nem sokára eloszlott és a felkelő nap sugarai a kék tenger hullámaira és a körül eső partokra estek.

A visszatérő napvilággal a Miriam elsötétült elméjének a világa is visszatért. Észrevette, hogy a hely ismerős volt előtte * megismerte az ősi és büszke szigetváros körvonalait. A rni több, emlékezett a kertre is ; igen. bizonyos volt benne, hogy megismerte ».-pálmafát, a melynek árnyékában oly sokszor' pihent, meg a sziklát, melynek töyénél fehér liliom virágzott, a hol ■Nehusktával volt, mikor a„római kapitány a Marcus levelét és ajándékait átadta neki. Akarata ellenére is nyakához emelte kezét.

A gyöngy nyakék még mindig nyakán volt és a nyakékre volt akasztva a gyűrű isy melyet a rabszolganő megtalált hajában és oda tett, hogy biztos helyen legyen. Levette a gyűrűt és. visszatette ujjara. A sziklához ment és leült és gondolkozni kezdett. De erre még nem volt elég erős az elméje, mert véres képek mer ültek fel emlékezetében. Minden tisztán állott előtte, a mi az ostrom előtt történt vele, de a többi össze volt zavarodva és nem volt képes reá emlékezni.

Mig ott ült, a római kapitány közeledett feléje, mankón sántikálva, mert lába még most sem gyógyult be. Először a Miriam sátrához ment, hogy szokása szerint tudakozódjék felőle, majd mikor az öreg asszony tudtára adta, hogy kiment, ö is kijött és keresni kezdte. Nemsokára észrevette, hogy a szikla árnyékában ül és a tengert nézi és oda ment hozzá.

— Jó reggelt leányom — mondá. — Hogy aludtál hosszú utad után? Megállt és valami ártatlan bolondságot várt fele» létül, mint a hogy betegsége alatt szokott, Miriam beszélni.

„ . — 210 —

— Nem úgy van — mondá az altiszt, — mi vagyunk a tér foglyaid, gyöngyleány és örülünk, hogy elméd visszatért, ámbár tudva, mily szép voltál nékünk, nem hinnénk, hogy sok hasznod lehetne belőle.

— Óh barátaim ! — kezdé újra Miriam és ismét könnyekre fakadt. »

Mig ezek történtek, Gallns hallva a lármát, kijött sátrából és meglátva a könnyeket Miriam arcán, olyan cifra beszédbe kezdett, a milyet csak egy régi gyakorlottsággal biró római tiszt képes tartani.

— Mit csináltatok vejp, ti gyáva kutyák ?. A császárra és a zászlóra mondom, hogy ha valamelyitek csak egy olyan szót is szólt hozzá, a mit nem kellett volna hallania, meg fogom kor'bácsóltatni, hogy csontjai darabokra temek. — Még a szakálla is reszketett a dühtől a jó Ghllus. kapitánynak, mikor a vélt sértegető minden néren nevezendő, nemzetségét elökeritette a ' cifra beszéd'folyamán. .

— Bocsánat kapitány — mondá az altiszt, — de' te magad! ■ mondasz olyan szavakat, a mit nem, illik leány előtt mondani.

— Még mersz velem ellenkezni, te piszkos nyelvű táborpiszka ? — ordított Gallus. j— Ör ! Kösd a pemmirevalót ahhoz- a fához ! Ne te j leányom, a sértés meg lesz bosszulva. Megtanítjuk, hogy másféleképpen tanuljon beszélni. — Újra káromkodni kezdett.

— Óh ! Uram, mit akarsz tenni? — vágott szavaiba Miriam. — Ez az ember nem sértett meg engem és valamennyi n igyon- szívesen bánt velem és virágot hoztak nekem.

— Hát altkor miért sírsz ? — kérdé Gallus gyanakodva.

— Sírtam, mert jól esett, hogy legyőzőim oly szívesen bántak velem, szegény rabszolganővel.

— Óh ! — mondá Gallus. — Ör ! Ne kösd meg most, de azért nem vonok vissza semmit sem abból, a mit mondtam, mert mégis csak ók voltak annak okai, hogy sírtál. Hát mi közül; volt nekik ahhoz, hogy szívességükkel megsértsenek?' Emberek, ezután emlékezzetek meg, hogy a leány a Titus császár tulajdona és a császár után az enyém, a kinek a gondjaira van bízva. Ha ajándékot akartok neki adni, azt én általam kell

— 206 —

XIX.

A GYÖNGY LSÁNY.

Több hét oiolt el ismét, de a harcnak még mindig nem volt vége, mert a zsidók még mindig védelmezték a felső várost. Az a tiszt, a kire Miriam volt bízva, az egyik ostrom alkalmával veszélyesen megsebesült a térdén, úgy hogy, semmi hasznát nem vehették többé a háborúban. Bizalmas embere volt 'fitosnak, tehát parancsot kapott, hogy egy csapat sebesülttel és a templomból került kincsek nagyobb részével Rómába vitorlázzon. A császár parancsához képest a fogoly Miriamot az olajfák hegyén levő táborba vitte és egy sátorba elhelyezve a vén rabszolganő gondjaira bízta. Egy darabig nem volt biztos, hogy életben marad-e, mert a sok szenvedés, a min keresztül ment, oly közel vitte a halál kaprajához, hogy nehéz volt visszatartani, hogy át ne menjen a félig kinyitott kapun. Jó ápolás és alkalmas táplálás folytán ereje lassanként visszatért, de elméje beteg maradt és több héten át félre beszélt.

Sokan megunták volna a vele való bajlódást és elbocsátották volna, hogy a többi szerencsétlenekkel együtt tegyen, a mit akar, a mig nyomorultan el,nem pusztul, vagy az arabok fogságába esik. Hanem ez a római nem tett úgy; a mint megígérte, ha leánya lett volna Miriam, akkor sem részesülhetett volna figyelmesebb ápolásban. Ha kötelessége el nem foglalta, mindig vele volt és próbálta őrültségéből kigyógyitani és miután megsebesült, egész nap vele volt, mig végre a szegény leány megzavarodott lelke egész erejéből megszerette és karjait nyaka körül fonva nagybátyjának t.evezte, mint egykor az Essenusokat szokta. Lassankét megismerte a katonákat is, a kik nagyon megszerették és virágot s gyümölcsöt hoztak neki, vagy bármi mást, a mivel gondolták, hogy örömöt fognak neki szerezni.

Mikor a kapitány parancsot kapott, hogy Tyrusba utazzon, a hol hajóra volt szálandó, magával vitte Miriamot és lassan utazva, a nyolcadik napon oda érkeztem.

— 211 tnegíennetek. Addig is itt van egy tonna bor, régi, jó lebanoni fajta, a mit az útra vettem és ha kedvetek tartja, igyátok meg a mi — a mi — úrnőnk egészségére.

Kézen fogva Miriamot, az ebédlőbe vezette, még mindig morogva a katonákra, a kik nevetéssel feleltek és a borért •küldtek. Jól ismerték kapitányuk természetét, a kivel nem egy hadjáratot küzdöttek végig és azt is jól tudták, hogy az elmebeteg gyöngyleány egészen a szivéhez volt nőve, mint mindig történt azokkal, a kiket a sors Miriammal összehozott.

A sátorban kettőre volt terítve. Egyik teríték az övé volt, a másik Gallus kapitányé.

— Most pedig ne beszélj — mondá Gallus, — hanem ülj le és egyél, mert mentöl kevesebbet ettél betegséged ideje alatt és holnapi estve indulni fogunk, a mikor szinte mennél kevesebbet fogsz enni a tengeren, ha csak a legtöbb nö természeténél más természeted nincs. Parancsolom, hogy egyél meg hatot ebből az osztrigából, mielőtt egy szót szólnál.

Miriam engedelmeskedett és megette az osztrigát, az osztriga után halat és a hal után egy csirke mellét. Hanem az őszi bárány sülttől már elfordult, mert nem volt képes többet -enni.

— Küld ki a katonáknak — mondá és a kapitány kiküldte, mint a Miriam ajándékát.

— Most pedig — moudá Gallus székét közelebb huzva, — mond el nekem, hogy mire emlékezel a múltból. Ah ! Azt nem tudod, hogy sok heteken át együtt szoktunk ebédelni és hogy karjaidat öreg nyakam körül fonva az ölemben ültél és nagybátyádnak hívtál. Nem szükséges elpirulnod, kedves gyermekem, mert én elég öreg vagyok arra, hogy nemcsak nagybátyád, de atyád is lehetnék és nem is leszek soha sem más, ,mint atyád, arról biztos lehetsz.

— Miért vagy te hozzám olyan jó? — kérdé Miriam.

— Miért ? Óh ! Több oknál fogva. Először, mert egy bajtársam barátnője voltál, a ki gyakran beszélt rólad, de a ki már meg van halva. Másödszor beteg voltál, a kit véletlenül mentettem meg kétségbeesett állapotodból és azóta mindig -velem voltál. És harmadszor — nos megmondom, bár nem sze-