Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-12-21 / 51. szám
A REMETEBáRLANG LAKÓJA. Volt a [tihanyi remetebarlangnak egyszer egy lakója a ki dicsérte ugyan az istent, de semmiképen nem dicsérte az uraságot. Pedig dolgában nem is volt vétkes az uraság. Kettős Evangyélistának nevezték pajzán barátai. Úgy nevezték a csufolkodók is. Származására Máté volt a neve, a szent' keresztségben pedig a kisszöllösi öreg pap Márk nevet adott neki. így lett Máté Márk. Két evangyélistának volt annyi neve, mint ö neki egymagának. Nyilvánvaló tehát, hogy a pajzánoknak és csufolkodóknak volt némi igazságuk, mikor Kettős Evangyélistának nevezték. De azért mégis illetlenség volt, a mit cselekedtek. Mert utóbb rajta száradt az a név, úgy, hogy a fiatalság már nem is tudta valóságos igaz nevét. Kisszöllösi származású és kálvinista volt a Kettős Evan- gyólista. Hogy történt, hogy nem történt, Aszófön »egűre sedett egy kis zsöllérség. Kis házból, kis kertből meg egy kis szöllöböl áilt a zsöllérség, a szőlő lábjában kis szilvás, s a szilvásbau nádból készült méhes. Öt-hat kas volt a méhesnek egész kincse. Az utolsó zsöllérnek árvája maradt. Kóczos hajú, mezitlábu, napsütötte kis lányka, a kit pártul fogott az Evangyélista. Ö maga is árva. Osszekeltek e, nem keltek-e törvényesen: azt se tudta a lain népe bizonyosan. Nem is törődött vele. Nem is bántotta őket senki. Csöndes, 11. KÖTET. — *28 — Evangyélistának. Különben a falu nyakába szakad koldusnak. Az ispán ur egy szempillantásig gondolkodott. Érdemes-e a vén zsöllért még egy pár napig bent hagyni abban a lakásban, mely hatvan esztendeig az övé volt, melyet ö épített s ö tartott }ó karban. De mielőtt felelhetett volna, szóhoz jutott az Evangyélista. — Ne féljen bíró uram, nem szakadok a falu nyakába, a házból is kimegyek, úgy sem maradhatnék ott, ha már az asszonyt onnan a temetőbe vitték. Hanem azért szives indulatát megköszönöm. Istennek jóvoltába ajánlom kigyelmete- het. Ha valamit vétettem, netnzetes ispán uram megbocsásson. Oda ballagott a biró gazdához s kezet szorított vele. Ugyanezt tette az elöljáróyal s a kisbijróval. Azután kiment a szobából, az utcán föltette fejére tizenöt esztendős zsiros kalapját s elment haza. Nagy kő esett le a biró gazda szivéről. Az ispán ur pedig nem gondolt tovább a dologra, hanem gondosan megvizsgálta a lajstrom többi pontját. a Kettős Evangyélista pedig a mint haza ért, leült a tornácra. Ott volt egy vadkőrtefa törzsök ülőkének készítve : arra üit le. El is fáradt az útban: jól esett az ülés. Aztán meg is kellett gondolnia sorsát; öreg ember, elnehezedett ember ]»edig csak ülve ind már gondolkozni. Azután meg egyszer- másszor a könny is kitört a saemeiböl. Ejh no, ha az a szegény asszony még nem tudott néhány napig várni ! Pedig úgy meg kérte öt, hogy ne siessen. Úgy megmondta neki, milyen szép lenne az, milyen jó lenne az, ha együtt tehetnék meg áz utolsó utat is! Hallgatott is rá az öreg asszony egy darabig. Úgy nézett rá, de úgy nézett rá két szemével az Evangy él istára mint mennyasszony korában. Hejh ha még egyszer, csak még egyszer felnyithatná azt a két szemét 1 Durva dolmányának ujjavai megtörőlte arcát az Evangyélista; kipihente magát s fölkelt. Bement a házba s körül nézett konyhában, szobában, kamarában. Volt egy ádventi malacza: azt megetette, megitatta, meg is vakarg&tta. így- 232 — Fölment a Ferkó a barlanghoz s imhol ott feküdt egy öreg ember. Szűrével betakarva, tarisznyája a feje alatt, botja a sarokba állítva. Ősz haját az őszi szellő lebegteti, nem mozdul, Dem szól csak néz. Az Evangyélista volt. A Ferkó levette kalapját, úgy köszönt az öreg zsöllérnek . — Szerencsés jó napot kívánok bátyám uram. Mit csinál itt kelmed ? — Nyugszom fiam. — Dél felé jár már az idő bátyám uram Tudta azt az Evangyélista, de nem törődött vele. Lesz még este is. — Adj egy ital vizet ham. A Ferkó lement a Balatonra, kobakját megtöltötte vízzel s a kobakot szépen letérdelve oda tartotta az Evangyélista szájához. Talán ivott is az öreg egy pár cseppnyit, a többi bizony szakállára folydogált. — Vedd ki fiam a tarisznyát fejem alól, találsz benne kenyeret, szalonnát; falatozzál, vess a kutyádnak is. — Köszönöm szépen bátyám uram, nekünk is van enni valónk. Nem is nyúlt a tarisznyához és azután, hogy az Evan gyélista nem szólt, ajánlotta öt az Istennek, ú jra megemelin- tette kalapját és elment kecskéire vigyázni." Másnap megint arra legelteteti a Gelecsér Ferkó, de ő tfiár el is felejtette az öreg zsellért. Azt gondolta : kialudta, kinyugodta magát s tovább ment. De a kutya úgy gondolkodott, mégis illő dolog megsózni az öreget s azért ö felballagott a remetelakhoz. Bizony ott volt az öreg most is, hirt kellett erről adni a Ferkónak. Az Evangyélista most se szólt, most se mozdult, csak úgy feküdt mint tepnap. De azért most nézett. A Ferkónak most jutott eszébe, hogy talán valami baja van az ismeretlen öreg embernek. — Bátyám uram hátha szólnék a gazdámnak !- 229 — szokta az asszony is. Ns vegye észre az az ostoba állat, hegy az asszony már kint van a temetőben. Ne sírjon titána. Még agyszer bement a szobába. Nyakába kerítette ló- szörtarisznyáját s a tarisznyába berakosgatott egyet és mást. Felöltötte a szűrét is s azután kiment, a Konyhaajtct bezárta maga után s az ajtókulcsot is beletette a tarisznyába. Kiment az udvarra. Ott volt egy öreg szederfa. Ö ültette negyven év előtt. Hejh még akkor java eröbeli fiatal férfi volt. Megállt a szederfa mellett s végig nézte a háztetőt. Azt is ö csináltatta már. Egy kissé most is ráférne a tatarozás. A tetőt njra kellene szegni s itt ott Dehány marok náddal meg is veretni. De hiszen már úgy sem övé az a ház. Mindegy most már, akármilyen a teteje. Vesződjék vele most már az aj zsöllér, a kömives. De hát miért is nem övé az a ház ? Ha hatban esztendeig ö lakta, ha időközben ö csinál- gáttá, ö tatarozta, ha fiatal korától kezdve benne élt: miért aem halhatna meg benne békével ! Miért kell öt abból a házból kidobni ? Hiszen nem adósa senkinek. ügy rendelte az ispán ur. ja mit az ispán ur rendel» annyi mintha az nraság rendelné. Az uraság az apátur. Az apátur Horváth Pál, joravaló, embérszeretö, kegye» öreg ember. Talán a vármegye tehetne az öreg zsöllérért valamit. Bolondság ! Vén zsöllér az uraság ellen, kálvinista zsöllér az apát ur ellen mikor nyerte meg a pőrét I Aztán hol lakik a vár* megye fisknsa! Miként tudna ő oda elmenni s panaszát előadni! Mikor lerne uriszék ? Nem éri ö meg a pörnek végét. De ha megérné is: ő abba a házba lábát többé be nem teszi. Nincs ott már az asszony. Az asszony nélkül pedig neki nem kell már se a ház, se a szőlő, se semmi. Hát az élet! Az sem kell.
