Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-12-14 / 50. szám
- 221 — s leányát bedugja a klastromba. Vagy térjen eszére, vagy ott sorvadjon el. Négy év múlva lány és legény találkozik. Egymás nyakába borulnak, könnyezve csókolják egymás s együtt való szökésre adják fejőket. A klastromba ezalatt észreveszik a lány távozását, félreverik a harangot s fáklyákkal mennek a szökevény után. Nincs menekülés másban, mint a halálban, a legény bus szóváltás után tőrével megöli a leányt is, önmagát is. ,,Ott egy nyárfa alatt lett temetöhelyük. Egy szép gerlice pár jött ki porukból és e csendes ligetek sátoriban leszállt. Gyakran látni sötét éjjeleken, fehér fátyolban lebegő lelkűket e helyen. Gyakran hallani itt lassú melódiát éjjel, mint valami gyenge furulyaszó messzünnen kihaló gerlicehangjait. “ így ir a költő, igy beszélt neki az ősz tihanyi remete. Egy ismerős régi balatoni népregét sejtek a költemény néhány^ sorában. Öreg asszonyok, babonás lelkek, gyerekképzelödések úgy hiszik, úgy mesélik, hogy a Balatonnak Tihanytól »napkeletre terjedő nagy öblében egykor falu állt, mely bűnei miatt elsülyedts helyébe a nagy viz támadt. Csöndes napokon és éjszakákon a halászok most is hallják a harangszót, mely a vizek melységéből fölhangzik, mikor az elsülyedt bűnös lelkek isteni tiszteletre vagy temetésre beharangoznak. E regét a költö is hallotta. Az ősz remete szájába a szavakat adja: ,,Látod amott fiam. a mint a Balaton habja locsogva küzd a bérc öleiben «... Ott hajdan ragyagó tornyok, erős falak állottak sudaras sorjegenyék között !“ A költö lovagkorból való romantikus mesét szött-font a népregéböl. Pedig mennyivel szebb költői tárgy maga a néprege ! Elsülyed a falu, mert bűnös a népe. Az emberek soha se jönnek többé napvilágra, de harangszavuk most is föl hangzik a néma éjszakákon. Hanem mit is értene remete a [magyar nép igaz költészetéhez. — 224— pedig rossz istenünk nincs. Csak rossz embereink vannak,azok ellen pedig úgy se értek semmit. A szegénység, sanyaruság, mezítelenség se buzdít ma már jóra senkit. Lenézne, kinevetne ma már bennünket mindenki. Ma már egész nap dolgozni kell nen pedig egész nap imádkozni. Nem is hiszem én, hogy a tihanyi remetebarlangban remete lakott valaha. (Vége az első kötetnek) ' — 220 — — Itt halok meg e sötét erdőben. A szomszéd pór eltemet Majd talán a boldogabb időben, Föllelik sírhelyemet. S a mely fának sátorában, Áll együgyű sirhalmom magában, Szent lesz tisztelt hamvaimért. Oh nagy költö, isteneknek bátor szószólója, te nem jöhettél vissza többé a tihanyi sötét erdőbe, hogy egyűgvű sirhalmoddal gazdaggá tedd annak földjét. De sirhalmod azért mégis szent s hamvaidat igaz szívvel tiszteljük. igaz, hogy csonka a mi tiszteletünk. Emlékedet, lelked lángolását, buzdító szavad bölcsességét, igaz magyar életed nyomdokait nem követjük eléggé. S még egy emléklap se mutatja Tihany bércén azt a helyet, hol Lilládat utoljára megsiradtad s hamvaidnak örök pihenő helyét megjelölted. Megnézte-e Csokonai a remetebaxlangot 8 Ha megnézte, bizonyosan annyit látott rajta, a mennyit én. Semmit. Mert az a lyuk se nem barlang, se nem remete fészke. A Füred felé néző oldalon, közel a tihanyaszóföi nagy öbölhöz, a viz színe fölött mintegy negyven méter magasságban van egy sziklalyuk, melybe négy öt ember fér el állva, A kőfal, melyben vésve van, omlatag közét. Vasas végű botjával valami nyáj őrző fiú ásta véste, hogy ott magát jég ellen, eső ellen meghúzhassa s kecskéit is szemmel kisérhesse. Mikor pedig megfázott, avart és szárazgalyat szedegetett össze s ott a lyukban tüzet gyújtott, annál melegedett. Az odú falai füstösek. Egy kisebb lyuk ásását mellette is megkezdte valaki s aztán abba hagyta. A csapongó képzelet, a játszi elme oltárt, szent helyet, kereszt nyomát, remete lakát látja az odúban. Berzsenyi Dániel költeménye is csupa képzelet. Ö se látta az odúban a kétszáz éves remetét, se annak hosszú fehér szakállát : se nem hallgatta annak bölcs szavait. ATölteményé- nek meséje is gyerekes, a nép együgyü felfogásából s a száaesztendö előtti német költészet sopánkodó panaszaiból származott. Lórika gazdag leány, Sándor szegény legény. Szeretik egymást, de Lórika apja e miatt fogcsikorgató haragra lobban ( TIHANY. Tihany ! De sokat Írtak már erről a félszigetről iiók is, Írogatok is, mégis olyan keveset Írtak erről. miDd az irók, mind az írogatok. Ha az olvasó lelkében évek múlva visszacsillámlik az emlékezet: nem lát belőle egyebet, csak a kecskekörmöt, a visszhangot, a remetelakást, s a barátok templomát. Német volaa, cseh volna, olasz volna: száz könyv, száz ábrázotla volna róla százezer példányban. De hát csupán magyar szépség : minek róla sokat tudni. A ki ott lakik: annak még csak nem is szépség. Hiszen minden nap látja, a ki pedig nem ott lakik : annak számára még nincs felfedezve. Csak a kecskeköröm, a visszhang, a remetelakás s a barátok temploma. Boldog emlékű jó tudósunk, Fényes Elek egyebet se tud róla. Mai íróink pedig százszor bővebben és szebben leírták már a Kék Barlangot s még a Lidit is, mint Tihanyt. No de máskép lesz azután. A kecskeköröm valami megkövült kagyló az özönvíz előtti időből. Akkora, mint egy gesztenye ; olyan az alakja, mint egy ke'cskegida körmének alakja. Csakhogy élei, szélei sokkal kopottabbak. az a kecskegida, a mely egy millió év előtt hordta, nagyon sokat ugrándozhatott, hogy igy el- koptatta. Mert a nép szentül hiszi, hogy valamikor eleven kecske körme volt. Ilyen kagyló nincs már eleven állapotban a föld kerekségén. Én bizony azt sem tudom, hogy kövült módon is
