Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-08-17 / 33. szám
S vájjon mit használ valakinek, ha az ajkán hordja: „Uram, uram !“ dé nem cselekszi a mennyei Atyának akaratát, a melyet Pál apostol ig\ fejezki: „jól tegyetek mindenekkel kivált képen pedig, a mi hitünknek cselédeivel'. Az apostolnak ezt a felhívását igyekezzünk betölteni mindnyájan. Alapító tag. J* og-iréd-ö ;eg3T£siö.let. Oly sokszor esett már erről szó az amerikai magyar hírlapok hasábjain, hogy az olvasó szinte kedvetlenül fordít egyet a lapon, ha látja a fentj címet. Mi módon várjuk mar most azoktól, kik még olvasni sem akar nak e tárgyról, hogy az eszmét megvalósítsák. Pedig e tárgy oly fontos, hogy érdemes vele foglalkozni. Minden ékes szónál hangosabban bizonyítja ezt azoknak a szánalomra méltó szeren csétleüeknek szomorú sorsa, kik akár az állam vagy magán, hatalmas társulatok alkalmazottjai részéről szenvednek méltatlanságot, akár su lyosau megsebesülnek vagy életök- kel'lakolnak a gyárak vagy bányák egészséget emésztő munkáiban. A legutóbbi 2 hétről innen Pitts burgbói három esetet említek fel. Saját szemeimmel láttam, midőn a villamos társulatnak egy lelketlen alkalmazottja egy gyűlölt bevándorlódat, mert az akkor szállt már fel, miden a char megindult, gyorsmenel közben ledobott az utca kövezetére Szegény honfi társunk szétzúzott hóm lókkal, elterülve maradt az utcán. A másik két szerencsétlenség ál dozatát szintén ismertem. Mindketten csendes emberek már, nyugosz nak az idegen föld hantjai alatt. Mindkettő önhibáján kívül kapta halálos sérülését munkája közben. Ök már boldogok ! de mi sors vár családjogra? Egyik sem tartozott egylethez. Bizony csak nyomor Esz a sorsuk, mert pénz hiányában azok a szegény özvegyek nem szállhatnak szembe a milliomosok önző érdekei vei. íme csak egy pár hét alatt három szomorú példa, persze csák az, a mi röl én tudok, de hány három van még ehez hasonló, a mikről tudomásom nincs és hány százra szaporodik az ily szerencsétlenségek és brutali tások száma évente. És mégis mi oly mélyen aluszszuk a közönyösség álmát, hogy abból nem képes felrázni az Özvegyek és árvák keserves jajgatása sem, nem ráz fel az a gondolat sem, hogy holnap talán mi is a m.eink jutnak hasonló sorsra. Vagy talán nem igy van ? Hát ugyan hányán voltak a pittsburgi alakuló gyűlésen! Nyolcán ! A penn sylvaniai magyarság egy ötvenezred része. Hát a többi hol maradt? Miért nem jött el? Azért, mert hivogatásra várt. Azt gondolta, hogy ez is egy üzlet ügy, s majd azok a kezdemé- njezök űzetett ügynökükkel igyekeznek idecsalogatni kizsákmányo lás végett honfitársaikat. Még magam is megütköztem e fel tevésen, pedig tudom, hogy úgy van Csak az fáj nagyon, hogy a mikor magyarjaink látták, hogy a többi tiszteletreméltó kezdeményezők név sorában ott van két olyan férfiúnak, Kalassay Sándor és Harsányi Sándor lelkészeknek, kik hivatásukból kilo lyólag már oly sok könnyet felszári •tottak, a neve is: négis önző célokra gondoltak, a mi pedig ;mind az összes kezdeményezőktől oly távol állott, mint aminö messze van az ég a földtől. A másik ok pedig az a szarvas okoskodás volt, hogy lépjen mindenki egyletbe s igy biztosítva lesz családja a szerencsétlenség esetére. Hát hiszen a mily igaz ez egyrészről, ép oly hibás gondolkozás másrészről Mi szegény munkás emberek csak magunkat adóztassuk meg mindig, a mi keservesen kereseti filléreinket adj ük oda csupán az özvegyek és árvák könnyeinek a felszáritására?! S mig az áldozatok hulló vére a hatalmas társulatok pénzes zsákjait gazdagítja, ök ne gyokoroljanak semmi könyöriiletet ? A könyörület gyakorlása csak nekünk, munkások nak, a föld nyomorult páriáinak legyen osztályrészünk ? Mert azok a nagyok maguktól nem fognak adni 'semmit, a köny őrületet ki kell tőlük erőszakolni és a mikor mi erre.egye sülünk, akkor emberbaráti Istennek tetsző szent dolgot cselekszünk. Ezért állottak sorompóba azon köztiszteletre érdemes férfiak, kik a múlt hó elejéie csoportosulásra kérték fel Pennsylvania magyarságát. Azóta egy, a kit vezérnek tekintettünk, sajnos, elhullott közülök. Nem a közöny, hanem a sértegető seknek, gyanúsításoknak méigezett nyilai döntötték ki soraikból. Fel áldozta személyét, hogy diadalra engedje jutni a szent ügyet. És ilyen embereket lehet megrágalmazni!! A zászlót álvette más,mert a szent ügy szüli, neveli az önzetlen nagy embereket. E hó 3-ik vasárnapján 20-án lesz a bemesteadi reí. iskolában az összejövetel. ^Értsetek meg honfitársak! Nem az lesz ennek az összejövetelnek a célja, hogy a ki odajön, azt ott megfogják : állj be ! fizess ! — Nem __ sőt ép ellenkezőleg.Tárgyalni fogunk megvitatjuk, mi módon lehetne leg sikeresebben védekeznünk a reánk váró szerencsétlenségek esetére. Meg állapítanánk az alapszabályokat, megválasztanánk azokat a férfiakat vezetökül, kik önzetlenül, díjtalanul j óhajtják szolgálni e szent ügyet. S csak aztán kerülne rá a sor, hogy ez önmagunk által alkotott szabályoknak ki óhajtja magát alávetni. Legyünk ott testvérek, minél számosabban. Mert ha most is közönyösek maradunk, igen könnyen félre állhatnak a többi vezetők is. Sakkor azt hiszitek, hogy az eldobott zászló a földre hull ? Nem ! Fölemelik azt a lelketlen kufárok, hogy kirabolják a segítségükre szorult szerencsétlen özvegyeket és árvákat. Egy magyar. Evangéliumi lecke. Lukács ev. 16 r. 1 -12 v. alapján. Kst részből alkotott bennünket a Teremtő: a múlandó testből ‘és ro- molhatatlan leiekből. Ha minden ember annyit törődték nemesebb felének: a léleknek jólétével, mint a testével, bizony boldogabb lenne az emberiség s éreznénk jobbaD a kér. vallás gyónj öiüséget. Testünkön kívül a lélek szükségeit is ki kell elégíteni, erre int bennünket a jelzett evangéliumi szakasz. Volt egy sáfár, ki gazdag urának, reá bízott vagyonát eltékozolta. — Mindnyájan ilyen sáfárok vagyunk Isten előtt s haj mily sokszor elté- kozoljuk a reánk bízott vagyont, a mit pedig kölcsön kaptunk a Terem tőtől, hogy vele vissza számoljunk. Az egyik tehetséget, a másik földi javakat s a harmadik szép családot nyert ajándék gyanánt az Úrtól, milyen szépen lehetne ezekkel szolgálni az Urat s mennyire az ellenkezője történik igen gyakran. Elménkkel az Ur országa ellen küzdünk, földi javaink eltávolítanak attól, ki azo- | dat adta s családi élet igen sok helyen a bűnnek fészke,a helyett,hogy Isten áldásának és dicsőítésének temploma volna. Ilyenek a hűtlen sáfárok, kik a reá jók bízott vagyont eltékozolják. S a gonosz sáfártól ura elakarja venui a meg nem érdemelt hivatalt. De a gonosz hivatalnok nem óha jtja ezt, mert kapálni és koldulni restel. Még nagyobb gonoszságot gondol tehát; bejárja az adósokat s kevesebbet irat velők könyvükbe, mint a mennyivel tartoztak. S az ur dicséri a hamis sáfár okos számítását, mert a világnak fiai eszesebek a világosság fiainál. De hogyan lehetséges ez? A gazda helyesli sáfárjának csalárdságát, a helyett, hogy kárhoztatná azt ? S Idvezitönk tovább folytatva a példázatot igy szól: „ha a hamis gazdagságon hívek j nem voltatok, hogyan volnátok az igaz gazdagságon-“ TeTÁRCA. MÉM [tlftiil. kz “Am. Magy. Ref. Lapjának” eredeti tárcája Beszélhetnek nekem, a mit akarnak, de már azt nagyon bajos volna velem elhitetni, hogy nincs a magyarnak külön gondviselője, a kit egyenesen arra rendelt az Ur, hogy magyar gyermekeinek viselje a gondját. Hegy ez a gondviselő egy, külön erre a célra kinevezett angyal e, vagy épen specialis magyar Had nr, arról nem vitatkozom, de hogy van valami a dologban, az bizonyos. Hallgassanak ide, azonnal bebizonyítom. Jó régen volt már, mikor elhagyva az Ur kalapjának a bokrétáját, ide kerültem ebbe az országba. Égy ke leti városban akadtam fel, ahol jó ismerősök közt épen nem találtam keménynek az amerikai kenyeret. Minthogy azonban kenyérre valót sehogy sem tudtam szerezni, elhatároztam, hogy nyugat felé indulok, a hol nincsen annyi „grinhór“ és a hol majd hamarabb megkonyöiiil rajtam valami jószivú munkaadó és alkalmat ad reá, hogy egy kis aprópénzhez juthassak. Zsebemben huszonhárom centtel indultam neki azzal az elhatározás sál, hogy Pittsburgig meg nem állok. Hanem a huszonhárom cent sok kai hamarább elfogyott, mint a 350 mérföld, a mely elválasztott utam céljától. Az Allegheny hegyláncon mentem keresztül, mikor üres zsebem és még üresebb gyomrom ugyancsak erősen figyelmeztettek reá, hogy mennyivel jobb volna ott lenni, a hol a Hernád folydogál. Az éhség azonban nagyon jó tani tó és mihamar beláttam, hogy itt tenni kell valamit, mert enni kell. Félretéve az álszégyent bekopogtam egy jó kinézésű háznak az ajtaján. Egy galambösz hajú asszonyság nyi tott ajtót és én azzal a kevés ango beszéddel, ami rám ragadt rövid itt tartózkodásom alatt, előadtam neki, hogy ehetném. Szeliden nézett rám s lengyelül szólt hozzám és kérdezett, hogy .miféle nemzetségü vagyok ? Tqt faluban születtem és a lengyel beszédet meglehetősen bírom és én lengyelül feleltem neki mondváo, hogy magyar vagyok. — Jöjjön beljebb — válaszolt az agg nő, legnagyobb csodálkozásomra tiszta magyar nyelven Bementem és szives kínálás után helyet foglalva, csodálkozva kérdez tem tőle, hogy magyar nö e ? — Egyék előbb, majd ráérünk beszélgetni azután is, — és sonkát, vajat és kenyeret lakott elém. Én bizony nem nagyon kínáltat [ tam magam, hanem hozzá fogtam ; mert gyermekkorom óta azt tartom, hogy nincsen nagyobb bolond annál, mint a ki terített asztal mellöl üres hassal kél fel. Mikor már jóllaktam, újra azt kérdeztem, hogy magyar asszonv-e ? — A hogy vesszük — válaszolt. — Szüleim előkelő lengyelek voltak és a lengyel szabadságharc idején tevékeny részt vettek az orosz uralom elleni küzdelemben. A lengyelek ügye elbukott és szüleimnek menekülniük kellett, hogy kikerüljék az oroszok bosszúját. Magyarországba menekültek, a hol a magyar nemesség tárt karokkal fogadott minket s atyámnak azonnal jövedelmező állást biztosítottak, mert az egyik főnemes jószágigazgatójául alkalmazta. Én akkor nyolez éves voltam és az egészből nagyon kevésre emlékezem. Magyarországon nevekedtem fel és magyar nevelésben részesültem és mint a többi magyar leányok, én is szivem egész hevével csüggtem a haza jövöjén. Atyám újra oda állt a hol férfiakra volt szükség : elhagyva nőt gyermekét, a lengyel Bem tábornok csapataiban fogadott el századosi rangot. Én anyámmal ott maradtam annak a föurnak a bir tol án,akinél atyám alkalmazva volt s ott tudtuk meg, hogy atyám elesett a segesvári csatában. Megsirattuk, hiszen kedves, egyetlen egy támaszunk volt, de anyám ajkáról sohasem hallottam egy szót sem, melylyel kárhoztatta volna. Büszke lengyel nö volt és büszkén, fájdalmát magába fojtva, viselte az özvegyi gyászt, hiszen férje egy szabadságért küzdő nemzet harcában esett el!“ — Atyám eleste után nemsokára elveszett a magyat nemzet ügye is. Gyász váltotta fel a rövid örömöt és zokogott az egész nemzet. Az a fönr, akinek birtokán voltunk, száműzetésbe ment és birtokait elkonfiskálta az osztrák kormány. Nekünk is mennünk kellett, de hová? Fogadott ,,v • ifiwü
