Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1904 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1904-03-31 / 13. szám
észleltem, hogy szilvóriummal van tele. Ott áltam a tonna felett. Nem tudtam; mit tegyek ? Sajnáltam otthagyni, mivel a falu már közel volt. De fáradt voltam és attól is tartottam, hogy ha észreveszik a tonna elvesztését, vissza térnek keresésére, majd ittas fővel belém kötnek, látva, hogy cipelem az ö tulajdonukat. De végre gyorsan kellett határoznom. \ Viszem, a meddig birom.... Felnyaláboltam aztán a tonnát és sebes léptekkel indultam el vele. Közben azt gondoltam, hogy ha nem jönnek keresni, beviszem a még nőtlen tanítóhoz, s tegyen vele ö, amit akar. Minden baj nélkül bejutottam a faluba, s aki az utcán találkozott velem, ugyancsak megnézte az ölében tonnát szorongató nadrágos embert. A templom közelébe érve, majd lehúztak az ebek, mígnem egy arra jövő öreg ember mentett meg tőlük, aki elkísért a tanító kapujáig. Az ablakot zörgettem mega tanítói lakon, miután világot nem láttam a lakásban. Semmi nesz ... Nincs itthon senki. Úgy gondolkoztam, hogy a tanító vacsorán van valahol. Az udvaron letelepedve, vártam türelmesen. Majdnem elszunyadtam már, m ikor lépteket hallok. Felállottam s pár lépést tettem előre, mire a jövevény engem észrevéve, megáll s harsány hangon kérdé : — Ki az ! ? — A helybeli ünnepi követ bátorkodik itt lenni. — Óh . . . Örülök, s engedelmet kérek, hogy megvárakoztattam a légátus urat, Isten hozta ! Mialatt egymáshoz érve kezet szó ritottunk. — Vacsorán voltam, — folytatta a tanító — s egy kissé elbeszél gettünk. Felnyitotta a lakást s lámpát gyújtott. Bemutatkoztunk egymásnak, annak rendje és módja szerint s lee első kérdése is ez volt : — Ugy-e követ ur még nem vacsoráit ? — Kérdésben van a felelet, kérem. — Lesz rögtön, — se szavakkal pár percre magamra hagyott. Ez időt én arra használtam, hogy a tonnácskát behoztam az udvarról. Visszajővén a tanító, egy széken meglátva a tonnácskát, hol rám, hol ismét arra meresztő kérdő tekintetét. Én elmondtam, hogy került ide. s azzal végeztem, hogy rá bízom, neki adom, tegyen vele, amit akar. Azonnal felbontotta és megkóstoltuk. Csakugyan finom szilvórium volt benne, s még pedig, amint a tonnára rá volt égetve a hitelesítés, tizenegy és fél liter. Az ifjú tanító némi gondolkodás után lelkesülten felkiáltott : Itt élned, halnod kell! ....... Ezzel a szilvórium sorsa meg volt* pecsételve. És aztán ismét megkóstoltuk egyszer-kétszer, többször is....... Majd én is lecsendesitvén a maga jogát hangos korgással követelő gyomromat, elhelyeztük a tonnácskát, jó helyre, hogy napfényt se lásson. Reggelenként egész ünnep alatt szorgalmasan kóstolgattuk a jó redüt, hogy mint a tanító mondá : megne romoljon rajtunk. És a tonnácSka csendeskén igy haldokolt . . . Másnap tisztelegtem a lelkésznél, ki mellesleg mondva, hajdan édes jó | apám tanuló társa volt, s ki engem I is látott pár évvel ezelőtt a főiskolában. — Isten hozott, édes öcsém ! Keli megnőttél, hányadik osztályba jársz, édes apád hogy van stb. szavak közben a legszivélyesebben fogadott. Majd előhívta két kis fiát, kik illedelmesen köszöntek s paroláztak a légátus bácsival, és miután pár darab cukrocskát adtam nekik, fél óra alatt jó barátok lettünk. Aztán beszélgettünk, amint az már szokás, régi és uj dolgokról, az iskoláról és tanárokról, a városról és konviktusról stb. Közben-közben, természetesen pipaszó mellett, egy egy kvaterka hejceit is ki űri tettünk. Eljött esteli templomba a kurátor ur is, amint illik és megismerkedtem e fontos egyházi személyiséggel is. — Isten hozta szerencsésen közénk a légátus urat!.. . Mikor tetszett érkezni ?!.... — Köszönöm, kurátor ur, magam is igyekeztem s mégis csak késő este érkeztem ide tegnap. — Hát oszt’, ha meg nem tetszene sértődni, hol tetszik lakni ? Megmondtam. — Tudom, merre van. — járt talán arra valamikor, kurátor ur ? — Járni biz’ én nem jártam, ha nem ökröket hajtottam a vásárra. E szavak közben a templom ajtóból a lelkész egyenesen a méhesbe vezetett bennünket, mert meg kell jegyeznem, hogy hires méhész volt s gyönyörűen berendezett méhesét messze vidéken emlegették. Volt ott a legrégibb fajta faköpütöl kezdve a legújabb Gröndöcs és Zirzon-Berhebsféle kaptárokig, mindenféle szalma, nád és deszka köp«. A legújabb fajta mézkeretek, olvasztók, permetezők s Isten a megmondhatója, mi mindenféle szerszámok és méhészeti köny vek, lapok. A lelkész büszke is volt méhészetére s ha el kezdett beszélni, hogy mit® és mint jár ö el méhészei tében, szinte szónokolni látszott. Méhese nyári dolgozó szobául volt berendezve Szószékén kivül, mint mondá, itt érzi magát legjobban. Szóval szenvedélyes méhész volt. Én, akiben már akkor is volt annyi méhészeti talentum, hogy a mézet nagyon szerettem s a méhecskét, ha felém repült, leütöttem, attól való félelmemben, hogy mindjárt megcsíp — igen szép, hasznos és nemes foglalkozású k nyilvánítottam a méhészetet s dicsértem azt a Gföndö csőt, ki mondhatni első apostola volt hazánkban a müméhészetnek. Már-már magám is kezdtem belé melegedni a méhészeti dolgok tagla lásába, mert a tanitó megsúgta,hogy a lelkésze előtt az a becses diák, aki j e gyengéjét, paszióját felismerve, szives-n társalog vele a méhészetről, mikor a vacsora feltálalását jelen tették A méhesből kifelé menve megigér. e a lelkész, hogy adni fog nekem néhány keret mézet ünnep után, mit eu azonnal megköszöntem és késznek nyilatk®ztam elfogadni. Vacsora után még egy ideig beszélgettünk a haza dolgairól,egyházi és iskolai ügyekről s aztán meglehetős korán nyugalomra tértünk.-- Te is el vagy fáradva, öcskös, pihend ki magad — mondá a lelkész. Holnap majd ismét lesz módod szaladni. egyik községből a másikba. A nagypéntek és nagyszombat a szokott komoly csendességben és ünnephezv aló készületben telt el.Én igaz, hogy szaladtam eleget, hogy mindhárom helyen idejében elvégezzem templomi kötelességeimet. Reggel és esténként be be véve egy kis sziverösitöt a tanítónál a talált ton nácskából, kibírtam az ut fáradalmait. Szorgalmasan kóstolgattuk az ízletes italt, hogy jó e még ? s külö nősen a tanítónak volt gondja rá, hogy el me romoljon a drága nedű. Kötöttünk is mi olyan barátságot, hogy még cuppant is, mikor megpecsételtük. Husvét reggelén, mint jó keresztyénekhez illendő, magunkhoz vettük az Ur Jézus megtöreteti szent testének és kiontatott szent vérének emlékjegyeit. Az első nap délutáni és ünnep má sodnapi teendők az én vállaimra nehezültek. El is végeztem emberül, amint Isten tudnom adta. Az ünnep első napja minden kü lönösebb esemény nélkül telt el, de bizony a második nap, mint mindenütt, úgy itt is > zaj volt. Ennek pedig egyedüli oka <az ősi módi öntözködés volt. A történeti hűség kedvéért megjegyzem, hogy a tanitó és én a légátus, szintén elmentünk öntözködni. Régi szokás szerint felkei-estük a kurátorné asszonyomat s már felnőtt leányát s olyan csinos öntözködést rögtönöztünk, hogy a gyermeksereg a kapu elé csödült a nagy sikongás és nevetésre. Csurom viz volt anya és leány De volt is ott aztán olyan terített asztal, hogy egy szakasz kiéheztetett katonaságnak is elég lett volna. A sok szép kínálatra aztán vígan is lakoztunk mindaddig, mig a lelkész értüuk nem küldött azzal, hogy hagyjunk másoknak is. Távozásunk előtt még egy-egy szép A himes'feel ajándékozott meg bennünket a leány, amely nálam mindaddig volt tartva illő becsben, mig össze nem tört. Úgy tiz óra felé már a mámoros ifjak kettesével, hármasával összefogódzva, hangos kurjongatások közt dalolva jártak fel s alá az utcán,mig nem a harang megkondult s mindenki templomba igyekezett, ahol már felzendült a húsvéti ének : „Gyözedelem, gyözedelem! a ^ Ellenség meggyözetett. Ama felkent fejedelem Megnyerte az életet“. . . stb. Az énekek elhangzása után felállottam a szószékben és imádkoztam, prédikáltam oly lelkes buzgósággal, mintha kettős tüzes nyelvek lettek volna számban. Azonban alig értem beszédem közepe tájára, a karzaton az ifjak között mozgolódás támad s pár pillanat alatt pofozkodás, dulakodás keletkezik. Oda tekintve elhallgattam. A lelkész int a gondnok és községi bírónak, akik két három Mitest magukhoz szóllitva, a kai-zatra sietnek, miközben a templomi gyülekezet minden tagja elhagyja helyét, némelyek el is hagyják az Isten házát; jajgatnak, sikoltoznak. A mámoros ifjak dicséretére legyen mondva, mindnyájan engedrek a felszóllitásnak s követték a község és egyház egyház hivatalos embereit a templomból kifelé; én pedig röviden be végeztem az eként megz ivart isteni tiszteletet. Templom után az egész népség a templommal átellenben levő községháza udvarára sietett, ahol az ifjakat az időközben megérkezett csendőrök segítségével rövid utón deresre húzták s egyre-egyre jó tizenkettőt olvastak rá a község tulajdonát képező hivatalos nádpálcával. Aztán szépen összefűzve bekísérték őket a járás székhelyére,ahol azt hiszem, elég idejök volt kijózanodni s elmélkedni a húsvéti öröm felett. A többi községekben is zajos volt kisebb-nagyobb mértékben a máso dik nap,mint országszerte mindenütt szokott lenni. Az ünnep harmadik napján, mikor a légátus bucsulátogatását szokta végezni a községben, bizony én is kaptam elég vizet. Egy palánk tetején keresztül úgy a nyakam közé öntött egy jókora fazék vizet a kurátor uram leánya, hogy elfelejtve neki megköszönni, vissz^kellett térnem kiszáritni magamat. De különösen az én szilvoriumos tanitó barátom volt erős ostromnak kitéve, akire a leánynak csuprok, kancsók, fazekak sokaságával felvegyverkezve, valóságos hajtóvadászatot rendeztek s az ünnep harmadnapja nagyobb részét bezárkózva együtt kellett töltenünk, v Az volt szerencsénk, hogy inni volt mit. Az üunep után még néhány napot a E.-i lelkésznél, apám egykori tanulótársnál töltöttem,pihenni az ünnep fáradalmait. Aztán egy szép tavaszi reggel kocsira ülve behajtattunk az alma mater székhelyére, ahol már több légátus volt jelen s kölcsönösen referálgattunk egymásnak ünnepi élményeink s tapasztalataink felöl. Ilyen volt, igy telt el az én első légációm!
