Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1903-02-05 / 6. szám
WSfflBR lármája közben ugrándoztak s tréfás arclintorgatásaikkal bennünket is némileg fel vidám itöttak. E dobosok közé volt beosztva 36 sipos gyerek is, a kik valamennyien más-más hangú és szabáíyszerütlenül folyta tott sikongatásaikkal a bölénybika hallidegeit is képesek lettek volna tönkre tenni, mivel hangszereiket oly erőlködéssel fújták e siheder legénykék, hogy arcuk felduzzadt, szemeik pedig majdnem kiugrottak üregeikből. Mert a motto a menyegzőknél még a legszegényebb sorsnak nál is az, hogy a mulatozást mentöl nagyobb lárma kisérje. S az ily alkalmakkor kifejtett rettenetes macskazenéhez képest még a mocsári békák tavaszi brekegése is valóságos Orpheus énekeként hangzik. A szakadatlanul klárinétozó fiukat egy.óriási jármű kivette, melyet 8 egymás mellé akasztott öszvér vontatott. Ezen ültek a násznagyok egy imám mellett, a ki a házaspárokat egybekötendő, de polgári jellegű tisztviselőként jelent meg a lakzin. Házasság ugyanisa mohamedánoknál csakis polgári, nem pedig vallási aktust képez a hedsira óta. Az ulema két roppant égő fáklyát, két kisebbet pedig a násznagyok tartottak kezökben s a kocsit temérdek apró lámpa diszité. Az otromba jármű mellett és utána bandukolt a nász nép hosszú humuszokba a férfiak s tarkabarka turbánokkal, a nők pedig erősen lefátyolozva, ki papucsban, ki fjedig mezítláb. És mindenki jókedvűen csevegett, nevetgélt, vagy pedig tőle telhetöleg hujjogatott oly fertelmes vonítással, mint a hogy azt a mecsetek erkélyéről az órákat, üvöltő muezzimek szokták cselekedni. Legvégül pedig jött a menyaszezony, a kit vastag szőnyegekbe úgy beburkoltak, miként csodálni lehet, hogy meg nem fűlt szegény a roppant hőségben. Mert nem gondolnám azt, hogy az öt folyton legyezgetö rabnö óriási legyezőjének billegetése csak némileg is enyhített volna szánandó helyzetén. Egyébként a menyasszony folyvást eirdogált, jól nevelt ara szokása szerint: s a sok vigadozó között ö volt az egyetlen szomorú alak, a kit még számtalan, de jó kedvében ordítozó ember követett. S a lassú menet élén haladó vallási őrjöngök, már a kigyófejeket harapdáltak le az eleven viperák testéről s le is nyelték a nélkül, hogy a legkisebb bajuk történt volna. Egyáltalában a marabutok által a vőlegény házánál produkált vallásos szertartások, melyeket Európában magas belépti dijak mellett lehetne bemutatni, valóban felkeltették csodalkozásunkat. Mivel az egyik örjöngö parazsat nyelt le, s kardokkal verette át karjait, s lábszárait, sőt a hasába is arasznyi mélyen hatolt be a yatagán a nélkül, hogy ezen borzasztó önsanyargatások következtében az egészségnek legkisebb megháboritása következett volna be. De hiszem, hogy nem boszorkányság az, a mit a kabyl Aisánok, berber marabu tok s egyéb arab vallási őrjöngök az önsanyargatás terén produkálni ké pesek s bár az indiai fakirok csudálatos mutatványainak titkát sem is merjük még ez ideig: mégis ezen emberfölötti, valóságos csodatételeket sem tekinthetjük természetellenes dolgoknak. Mivel ismeretes dolog, hogy a svájci nők, hogy halaványak legyenek, naponkint jókora adag arsenicumot esznek, mit különben lovak üditésére is használnak s jól tudjuk, hogy már az ó-kori Mii ti - adeS, a nagyhírű pontusi fejedelem is lassankint úgy hozzászoktatá a gyomrát a különféle s legerősebb mérgekhez, hogy azok épenséggel nem árthattak hasonlithatatlan szivósságu testszervezetének. S feljegyezte róla a történelem múzsája, hogy testét annyira megedzette, miképen naponkint 10—15 mértföldet, sebes futással, gyalogosan bebarangolt s 10 fokos hidegben minden takaró nélkül az erdőkben aluvék. Tehát a marabutok is valamely, általunk ismeretlen ellenméreggel hatálytalanítják a mérges kígyók marását s hiszem, hogy testkinzó, de mégsem halálos begyakorlással részesítik testüket a legsúlyosabb égési, vagy szurási sebek elszenvedésé re, a miket látva, némely spiritiszta valóban természetfölötti dolognak vélné a brahmini papoknak 10—19 napi elevenen való .eltemettetésével együtt. Pedig ezen családról családra őrizett titkokról is idővel le fog hullani a lepel, s majd akkor az előzetes praeparatio után bárki is képes lesz a ma még csudaszámba menő ön sanyargatásokat (a mik épen nem idvezitenek senkit sem), utánozni. De hogy a villanyárammal szemben a rettenetes megedzett marabutok érzéketlen idegei sem bírnak ellentálló képességgel, azt tapasztaltam Oránban, a hol a fanatikus vallási gyilkosságok miatt letartóztatott s a középkori assasinok példájára szervezkedett berberekről; őket erösebb áramú villany telepekre állítva, kivallatják még a dédapjuk által elkövetett csínyeket is. Holott nincs az a torquemadai kínzó eszköz, mely lyel ki lehetne venni a szófukar, a rab gonosztevőkből a valóságnak is megfelelő vallomást. Ámde a tudomány emberei mégis csak kifognak a barbárság legdurvább eszközein is. És hiszem, hogy nemsokára becses tapasztalatokkal fog gazdagodni az orvosi tndomány, mely a kabyl őrjöngő szekták edzési rendszerének tanulmányozásával újabban komolyan kezd foglalkozni az e célra Ai-‘ gierba kiküldött gyógyászok közve ütésével. A fanatikus önkinzók csúnya pro ductioi közben, két órai kínos zárán dokolás után megérkeztünk a vőlegény házába, a hol is különféle, ne künk európaiaknak bohóckodásnak látszó, ceremóniák között bemutatták az uj arát (mert néha 10—15 asz szonyt is tart egy-egy módosabb városi arab, ellenben a puszta lakó be dumok csak egy feleséget vesznek s többnyire papucshösök, a mi szinte hihetetlen, pedig igy van) s kezdő dik a végnélküli evés-ivás, a mely utóbbit gyalázatosán émelygő s vastag lére eresztett szörpök fogyasztó sában gyakorolt a násznép. Ellenben én és a később Mekongba fűlt Du easson hadnagyom csak szalámit ettünk, a mit a mi tiszteletünkre adtak fel és jóféle piláfot, a mely hasonlít izére nézve az erdélyi tokányhoz s nekem legalább kitünően Ízlett. Mi persze jóféle veresbort ittunk az étkekre, s utóbb valódi fran cia pezsgőt, a melyből az előkelőbb arabok is jól telkortyantottak: modern sophismával kimagyarázva a Koránból, hogy a pezsgőt a próféta már csak azért se számithatá a tiltott italok közé, mert az ö idejében ez a nemes íiuidum még ismeretlen volt a franciák előtt is s az tulajdonképen nem is bor. (Már észre fér a török is.) A völegényes háztól vjból hasonló, de természetesen a bevett italoktól még fokozottabbá emelt jó kedv következtében hatványozott mértékben alkalmazott orditozás és egetverö rikácsolás kíséretében vissza szál - liták a menyasszonyt, hogy az ö lakásán is 2—3 napig szintén dobzódjanak a roppant mennyiségű elemózsiában és vederszám igyák a pálmabort, a mi sokkalta gyengébb a stájerok almaboránál s nálam legalább jókedv helyett csak olyan hatást ide zett elő, mint a jóféle budai keserüviz. De mi jól becsudálkozva a bevett nemes „italoktól, összebeszélésünk, illetve hadnagyom parancsa szerint észrevétlenül megszöktünk a nemes mulatságból. Untig elég volt abból annyi. Hanem a mily nagy pompával lakodalmaskodnak az arabok, ép oly egyszerűséggel temetik el halottaikat, akár csak faj rokonaik a zsidók. S ebbeli eljárásukat csak helyeselhetem, ellentétben a mi költséges eltakaritási.szokásainkkal, a melyek mi att némely szegényebb keresztyén ér zékeny anyagi veszteséget szenved. De még a gazdagok zsebeit is alapo san meglapitja az a sok költségéé parádé, a melylyel egy-egy nagyobb urnák elhantolását szinte utcai látványosságokká alacsonyitja le a családi hiúság. Ellenben a mohamedánok valósággal ugv lopják ki egyszerű lepelbe burkolt halottaikat ö rök nyugvóhelyükre és ott az eltakarítás költséggel épen nem jár. Am de az arab temetők ápolása sa sírhelyek gondozása hasolithatatlanul nagyobb, mint a mi sirkerteinké, melyeket az évnek csak egyetlen napján keresnek fel az el-TARCA. Zsoltár. Egy lángot ismerek, sugara A kótsóg éjén átragyog: Bizton követem bíbor fényét, H i ként vezérlő csillagot. A jó utón vezet előre, A hol üdv, boldogság terem: Oh, mert te vagy, te vagy e tűzláng, Végetlen U,r, nagy Istenem! Kis kunyhót ismerek, elrejtve Lappang sötét erdők ölén, De hogyha fordul kinn vihara, Védő szárnynyal borul fölém. A szél, vihar, vad tombolását Alóla bizton nézhetem: Oh, mert te vagy e lak ótalma, Végeden Ur, nagy Istenem! Virágot ismerek: az illat Kelyhéről száll, száll szerteszét, Csodás varázsa, szent összhangja Bzivemet megbűvölte rég. S e kis virág mását lelkemben Oly gondosan öntözgetem: Oh, mert te vagy csodás virágunk, Végeden l’r, nagy Istenem! \ Forrást is ismerek; vizével Enyhiti tikkadt lelkemet; Ha már már csüggedném áz élet Ezer veszélye közeped. 8 e forrást sok kisértésemben Föl-fölkeresi szellemem: Oh, mert te vagy üdítő vize, Végeden Ur, nagy Istenem! 8 egy bércet ismerek, feléje Fáradságos, nehéz az ut, De elfelejti fáradságát A ki egyszer ormára jut. Fenséges kép tárul felé ott, Az égig érő, végtelen: Oh, mert te vagy e bérc is, Végeden Ur, nagy Istenem! Istenséged ragyog a lángban, 8 a kunyhóban szint az lakik, Az terjed a virágillattól Kegyelmednek forrásáig. A bérctetőn is az vigasztal, Az szói hozzánk, minden helyen: Előtte buzgón térdre hullok, Végeden Ur, nagy Istenem! Budai László. Szeg'érL37- fl-u.1 Az -‘Am. Magy. Ref. Lapjának” eredeti tárcája. Irta.: Toled-oi Istrzárr. Négyen voltunk szerény kis otthonomban. Ebédutáni kedélyes han i gulatban, vidám tréfás arccal ültük , körül a kályhát, mert kint cudar téli j zivatar dühöngött. Körös barátunk Kálmán, a kit külömben csak Széli Kálmánnak titulálunk, mert pestigyerek, szorosan a kályhához húzód-j va jelentette ki, hogy ö ma hallgat,; pedig máskor nagyon is beszédes szó ; kott lenni. Öcsém, kedves vidám gyerek, közös névenLumpdicig hall- j gatásra kényszerittetett Dzsigi által, a ki nevét biz én nem tudom hol sze- j rezte, mere igaz, hogy nem tatár.; Egyszóval rajtam volt a bunda, nekem kellett beszélnem. Gyújtsatok rá gyerekek, szólék,! elmondok egy epizódot • életemből; j bebizonyítom, hogy Szélinek nem jvolt igaza, mikor azt mondta, hogy a | foglalkozása minden embert el tom- j pit bizonyos dolgok vagy érzelmek iránt. Tudjátok, hogy mikor a spanyol háború kitört engem is nagyon meglepett a honfi láz. Lehet, hogy más oka is volt, elég az ahoz, hogy egy reg gél én is kék ruhában találtam magamat, mint az Egy. Államok egy tüzére. Hamarosan begyakoroltak bennünket és mentünk a Tampa melletti táborba. Bizony keserves élet volt, azt mondhatom. Egész nap a nyeregben éjszaka derekaljul a jó anyaföld, ta karóul a csillagos ég. Nem is igen kellett a takaró, mert ott délen úgyis meleg van, hanem szúnyog kegyetlen harapott. A java azonban csak akkor következett, mikor Cuba partján kikötöttünk. A lovainkat úgy kellett a hajóból a vízbe ki ugratni, mert rendes rakodóparfnak helyesem volt. Valami fél óra múlva már ütközetben voltunk. Mi voltunk a legelső üteg a parton s bizony melegünk volt. Ne higyjétek, hogy a spanyol gyáva. Jó katona volt vala mennyis nemis igen mentünk azokra, mig Miles tábornok le nem jött személyesen. Egy reggel a st. Juan erődítményt lőttük valami négy ezer járdról. Cu dar egy hely volt, magas, meredek hegy tetején félhold alakjára épitett apró erődítmények, az én ágyúm tűz mesterét egy golyó átszállította a menybéli föhadárhoz, és kapitányom parancsára én vettem át az ágyút. Négy - öt nagyon szép lövést tettem a közepén álló torony ellen, ha nem többet nem mertem lőni, mert gyalogságunk rohamlépésben közeledett az erődítmény felé, a 24-ik fekete gyalogezred volt. Egy fiatal, alig 22- éves hadnagy vezette őket. Kivont kardja csillogott a forró déli nap sugarában, és szabályos, gömbölyű arca szépen váll ott ki az öt követő szerecsen bakák fekete pofái közzül. Egész tisztán láttam őket, mert a tűz mester messzelátója nálam volt, hogy az ágyúját átvettem. Alig voltak már 150 járdnyira az erődítménytől, mikor a kapitányom felém fordulva kérdi mért nem lövök. Jelentem veszélyes, saját csapatainkat érhetné. A bal alját lőj je. Vegye rövidebbre 50 járddal. Veszélyes - felelém. —Tegye a mit mondok—vagy,és itt nagyon érthető mozdulatot tett revorvere felé. —Mit tehettem mást, mint lejjebb vettem 50 járddal és lőttem.A löveg a szép hadnagy lábánál esett a fölbe és robbant fel, megölt a hadnagyon kívül hét feketét. Kapitányom majd leesett a lóról meglepetésében és 100- járddal feljebb szólt hozzám nyersen. ügy hiszem,kettőnkön Jdvül a]jg van, a ki tudna erről, mert szabad szemmel nem is lehetett látni onnan, meg aztán mindenki el is, volt foglalva a maga bajával. —Hanem az erőd valami tiz perc múlva mégis a miénk lett. Parancsot kaptunk az előre nyomulásra és valami 15 perc múlva u.tunk az általunk lelőtt hadnagy mellett vezetett el. Még halva is gyönyörű szép fiú volt. Kardját marokra fogva hányát feküdt, bal keze a mellén levő iszonyú sebre volt szorítva. Higyjétek el fiuk soha,nem voltam érzelgős, de mi kor azt az élete bimbójában levő ifjút megpillantottam, kicsordult a könyuyem. Szegény fiú, hát ezért kellett neked annyit fáradnod, tanulnob,hogy saját katona társad öljön meg. Nyugodjék békével! Csak azért mondtam el ezt a kis epizódját életemnek, hogy bebizonyítsam, hogy a foglalkozás nem teszi fásulttá az embere. Barátaim mély csendben szívták tov4J.)b szivarjaikat, ki tudja miről gondolkoztak.
