Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1903-11-19 / 47. szám
2 esijára. Mikor az idegen felült a kocsira, az úri ember igy gondolkozott magában : „Kiváncsi vagyok arra hogy miről kezd ez az ember beszélni. Bizonyára egy lesz e bárom közül : az időjárás, a termés és választás“. Be egyik se volt ezek közül. Az idegennek a szokásos köszönés után ez volt az első szava : „Hogy állanak vallásos tekintetben ezen a vidéken! ‘‘ Az egyenes kérdés egy kissé meglepte az embert, de meg mutatta, hogy az idegennek a szive helyén van s ez a kiindulási pont egy hosszú s tanulságos beszélgetésre vezetett az égi dolgokról : Oh mennyi sok jót tudnánk véghez vinni, ha mindnyájan lángoló szeretettel szeretnök a Jézus Krisztust s igazán felhasználnánk minden alkalmat arra, hogy másokat is elvezessünk a Jézushoz. Bizonyos, hogy az ilyen eljárás sok tapasztalatot s gyakorlatot kíván. E nélkül vallásos tárgyakról beszélgetni szinte lehetetlen. Épen azért az igaz keresztyén embernek arra kell törekednie, hogy a beszélgetésben erre a magaslatra emelkedjék fel. Ha követjük a Pál apostol tanácsát, a melyet a Kolossébeliekhez intézett, ngy mindig lesz valami mondani valónk. Ha Dávid könyörgését mondjuk el, ngy összeköttetésben foguuk állani mindig az Úrral. Alkalom van elég. Alkalmat pedig áron is vegyük meg, mert ez gyönyört szerez önmagunknak, másokra nézve pedig áldást hozó. A vallásos beszélgetést épen úgy kell elkezdenünk, mint bármely más társalgást. Először is meg kell gondolnunk, amit mondani akarunk s aztán amit meggondoltunk mondjuk Í8^ el. A vallásos társalgáshoz nem kell külön hanghordozás. A természetesség legyen itt is a mérvadó. Az evangyelium örömhír s ha rám nézve, ngy legyen az általam másokra nézve is. Beszéljünk erről mindig örömteljes szívvel, igy fog ez másoknak is örömet hozni. Egyik legnagyobb theologiai akadémiának az igazgatója igy lett ke resztyénné. Egyik iskolatársa, mikor a tanításról jöttek ki, a vállára ütött s igy szólt hozzá : Barátom én szeretném, ha te keresztyénné lennél! Be az ifjú nem felelt s a dolog abba mtradr. de évek múlva elmondta bav rátja előtt, hogy ez az egy megjegyzés vezette el a Krisztus igaz megismeréséhez s valódi követéséhez. Az a szívélyes és természetes mód, amelyen tanulótársa beszélt, éreztette vele, hogy valami olyan hiányzik belőle, aminek nem volna szabad. Ha valaki megakarja tanulni, Imgy miként kell átmenni hét köz napi tárgyakról, a leglelséges°bb, a legnemesebb tárgyra, az olvassa el a János evangyelinmát. Olvassa el, de tanulmányozza is, hogy Jézus miként közelítette meg az embereket. A János evangyeliumát méltán nevezhetjük az egyéni munkások evangyeliumának annyira telve van ez olyan eseményekkel, amelyek erre a fontos tárgyra vonatkoznak. Vegyük például a tamariai asszonynak az esetét. Jézus egy ital vizet kér tőle. Amint ivott, igy szól az asszonyhoz: Igen jó viz ez, de akik ebből isznak újra megszomjaznak. De ha valaki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha meg nem szom juhozik. Sőt az a viz, amelyet én adok neki, örök életnek forrása leszen ö benne. Másik alkalommal azt mondja: „Én vagyok a jó pásztor“, majd a szőlőtökéhez, az ajtóhoz hasonlítja magát s kijelenti, hogy ö az életnek kenyere Egyik evangyelista, aki a Jézust igazán szerette, ha valaki azt kér dezte tőle, hány óra Megmondta a pontos időt s aztán hozzá tette, épen alkalmas idő ez bárkire, hogy hogy megtérjen, ha még meg nem tért. Megtért-e már ön barátom ? Keresztyén-e már ? Annak, aki vallásos tárgyról akar beszélgetni, jól meg kell választania az időt és alk ilmat. Nem volna okos dolog megállítani egy siető embert s azt kérdezni tőle : keresztyén-e ö 2 Az se volna helyes eljárás, ha az éhes embernek egy vallásos olvasmányt adnánk. Adjunk neki előbb egy jó bögre kávét s mig azt elfogyasztja nehány szives szóval a lelkét is felmelegithetjük. Az is jó alkalom a keresztyéni társalgás megkezdésére, ha valakivel valami szívességet teszünk, vagy velünk tesz valaki hasonló jót. Ne szégyeneink azért a Krisztus evangyeliumát.... Hamar mi megtaláltuk ez által az üdvösségre vezető utat, igyekezzünk arra, hogy mások is látván a mi dolgainkat s hallván beszédeinket, dicsőítsék a mi menyei atyánkat, Istenünket. R. W. Popé után. Omikron-Vasárnapi iskola. Diöí Isidé Mell Bili. — 23-ik Zsoltár. „Az Ur pásztorom“. — Ez a zsoltár Dávidnak egy legkedvesebb szerzeménye. Talán egy része sincs aszent könyvnek,a melyre gyakrabban hivatkoznánk, mint ez, kivéve a tiz parancsolatot és ami Atyánk ot. A mily egyszerű ép oly kimerithetlenül tartalmas. Minden egyes vallásos lélek a maga személyes tapasztalatait és vágyait találja meg benne. Sokan a zsoltárok fülemüléjének tartják, vagy pacsirtához hasonlítják, mely az ég felé emelkedik s ha eltűnik is szeme 'elöl, akkor is hallik dala a magasból. Sok boldog érzé3t támasztott, sok aggodalmat szüntetett már meg, sok fájdalom mérgét elvette, sok megszag gatott szívbe a gyógyulás balzsamát öntötte, sok haldokló beteg ágya körül nappallá változtatta a szomorú éjét. Valamennyi világi bölcs müve együtt véve nem tett századrésznyi jót, mint ez az. egy rövid zsoltár. Pásztori éneknek nevezik, mivel a a kép a pásztori életből van veve. Telve van bizalommal, hálával, gyö nyöribj, vigasztaiassal, oékességgel. Sok harcai, viszontagságai, szenvedései után megemlékezik Dávid pásztorkodó ifjúkoráról. Jól Ö6merte a pásztor foglalkozását s tudta, hogy a nyáj mennyire a pásztoron függ, milyen bizalommal van hozzá. Ö is, ha megemlékezik az Ur jóvoltáról, kegyelméről, gondviseléséről, ama kedvelt pásztori képet használja. „Az Ur az én pásztorom, azért semmiben meg nem fogyatkozom“. A kép teljes világosságban áll előttünk, *ha a János evangyéliuma X. részének világításában tekintjük. Itt Jézus mondatik ama jó Pásztornak, aki az ö nyáját vezérli, oltalmazza és megnyugtatja. Az Istenfélő keresztyén nem biza kodik önmagában ; nem tulajdonit semmi nyereséget a saját szorgalmá nak, erejének, ügyességének, tudományának, mert mindent Isten ajándékának tekint. Felhasználja erejét, idejét, képességét, de az áldást az IJrtól várja. Sokat nem Ígér, csak azt mondja : „Az ö kenyere megadatik, az ö vizei megmaradnak“. Ha javai megszaporodnak is, azért alázatos marad, mert tudja, hogy nagy gazdagság és rakott bolt nemfö jó saz Ur ezt ritkán adja. Azt mondja, a fölösleg jusson annak, kinek szükségei vannak. Annyit ad neki az ö jó pásztora, amennyire szüksége van, a felöl bizonyos. „Gyermek voltam — mondja a Zsoltáriró — meg is vénhedtem, de soha nem láttam, hogy az igaz elhagyatott volna, vagy az ö kenyér kereső magva.“ „Asztalt szerzesz előttem“, mondja a Zsoltáriró. Sokszor valóban az Ur gondviselésére vagyunk utalva. Ha ö ad, eszünk, hanem ad, nem eszünk. De a keresztyén ekkor is nyugodt, bizik az ö pásztorának jóságában, hűségében. S ne legyen bár többje, mint egy darab kenyere és Krisztus legyen vele, ez jobban megnyugtatja öt, mint a hitetlent tele tárházai. „És mikor kibocsájtja az ö juhait, elöttök megyen és a juhok ötét követik, mert az ö szavát esmérik“. A pásztor megy elöl, a nyáj utána. Nem hajtja, hanem vezetik őket ; elöttök megyen, hogy tévútra ne menjenek s veszély ne érje őket. Úgy vezérli az Ur is az övéit az igazság övényén, mely végig a szentség fáival van ékesítve, az vigasztal és forrása öntözi és örökkétartó nyugodalomban végződik. Vezérli népét a kötelesség utján. Ezek azok az utak, amelyeken járni kívánnak az Istenfélők. Minden hivő biztos vezérlet alatt áll, kik úgy vezéreltetnek, azok a hajai amaz útjára nem tévedhetnek. Sőt visszavezérel a jó útra. Beláttatja velünk tévedésünket s megtérésre indít. Keresztyén társam ! vizsgáld meg életedet! Ö volt-e eddig vezéred, vagy a világ s követted e öt híven, nemcsak a kies helyen, de a tövisek közt is ! Azö juhai követik öt és el nem vesznek. Az Ur az ö nyájának oltalma minden gonosz ellen. Pedig sok féle ve szély fenyegeti őket. TARCA. A gályán. Vészes tengeren a gályát vonni Nem birja fáradt, lankadó karja: Egv ősz, öreg pap a rabok közül Belejajdul a zugó viharba. „Zúgj. zúgj. te orkán, tombolj, te hullám, Villám ezikázzon. dördüljön az ég, Erező árboc pozdorjára törjön, Te gálvabörtön, szakad j szerte szét. . . Egy roppanás: és megsemmisülnénk — A tenger mélyén nincs több fájdalom, Testünk és lelkünk bilincsbe verni, Nincsen ott rajtunk semmi hatalom! Mért élni még. ha nincs már szabadság, Nagy, szent harcunknak vége. elveszett — Nyomorban hagyva, kiket szerettünk Járju k rabul a, zajló vizeket. . . Mért élni még, ha már soha többé Nem tündököl fel újra csillagunk, Ha mindhiába küzdés, imádság: Bah: nemzetünk, feldúlva templomunk! —: Vészes tengeren a gályát vonni Nem birja fáradt, erőtlen karja — Áléivá roskad padjára vissza, Vergődik ott, a zugó viharba. „.. .Mi ez?! a felhők fekete szárnya Meghasad . . . oszlik . . . arra, keletre Hazám, Hazám, Te rab magyar Hazám ! Hajnal derül fel, hajnal. . . . felette !! Hatalmas Isten, látom: lesz idő, Szabadság napja újra felragyog, Hitért, jogért nem hiába küzdénk, Jön még idő, jön: jobb, dicsőbb, nagyobb! Mi szenvedünk .. . óh, áldott szenvedés, Mert jobb jövendőt érte válthatnak, Mi elveszünk ... de élni, állni fog Szabad Hazánk és szabad'templomunk! Ámen . . . suttognak körül a rabok, A gályát ő már nem vonja tovább . . . Meghalt, S az égről kelő napsugár Ragyogva hint rá fényes glóriát. \ # (Debreezen.) Ifj. RáCZ Lajos. Sass ur meg Márton. Irta : TötSs Ede. Egy októberi hajnalon ezüst feliéi lett minden fa, minden hulló virág. A zörgő bogáncskórók közt megdermet a pók és hálója rongyos íoszlányokbán csüng alá. Szürke köd nehezedik a tarlott földre éeu haldokló természet fölött sopánkodó varjú bá natosan károg az utszéli jegenyén. A madárdalos erdőn immár csak a cserelevél röpköd a szélben és a rötszin avarban észrevétlenül lapul meg a a vedlő róka. Kedvenc pecsenyéje, a süldönyul már bir annyi okossággal, hogy ilyenkor kinn a szántáson huzza meg magát. Hogy ma kitűnő kopószimat van, azt már jókor reggel jelentette az öreg Sass Tamásnak Mánon, a vadőr. Orra és nagy, elálló fülei ki voltak vörösödve, mikor belépett a tornácra. Mivel az enyhe idő alig lett volna képes az ilyetén szinváltoztatásra, Sass Tamás úgy okoskodott, hogy Mái ton alighanem be van szeszelve. És hogy az öreg ur végignézett az emberén, nem tudta, hogy melyikót szánja inkább : emezt e, vagy azt a szépséges szép asszonyt, akit a buta végzet csudálatos módon e mellé a bujnyik mellé rendelt. Mikor az asszony először jött a kúriára az élésért, az öreg urnák megakadt a szeme és elállt a szava a csudálkozástól. A karcsú, ringó járású „fehércseléd“ — mint mondani szokta — ott ácsorog a magtár előtt. Mezítelen lába kiveresedett a nyirkos földön és fázódva húzta össze magán a vékonyka bujbelit. Előkelő vonásait és szépszabásu idomait megirigyelhette volna egy bárókisas^zony. Félve emelte szemeit az urra, midőn ez az első meglepetés után azt kérdezte tőle : — Kinek a kislánya vagy, íiam í Aztán csak úgy akadozva tudta elmondta, hogy hát ö tulajdonképpen már senki kislánya, mert apja, anyja meghalt és immáron az ö gondviselője Márton, az ü hites uia. Sass Tamásban majd felforrt a méreg. — Kicsoda, te?__az a.... az a ... Valami nem éppen hízelgő jelzőt akart szegény Máitonra kenni, de nem akarta megszégyeníteni a félénk asszonykát és meleg hangon tette hozzá : —....az a kujon ? A menyecske elpirult és az öreg ur nem állhatta meg, hogy ne csípjen ; egyet a fcányosan hamvas arcon. És éppen elég volt annyi a tanyabeli népségnek, hogy mosdatlan száját íátátsa az uj asszonyra. Megindult a mendemonda és mint a pestis dögleletes lehe, úgy terjedt jobbanjobban, mígnem olyik tüzrevaló banya belopta a mételyt a Márton leikébe. Márton nem bitte, nem akarta hinni, iie a léleksorvasztó gyanú olykor álmában se hagyta nyugodni. Ilyenkor aztán felkelt és nagyotthúzott bánatában a pálinkás bütykösből. Ám az asszonynak egy szót sena szólt, csak szúrós szemmel, keserű mosolylyal mérte végig a bámulatoj san szép asszonyt, aki miatt — úgy ! gondolta nem egyszer — kiirtaná az
