Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1903-08-27 / 35. szám

2

radt. A viszálykodások persze napi renden voltak, a zsinatokká alakult coetusok mindegyre elszakadoztak egymástól, meg megint egyesültek, így pl. az Allegheny-zsinat megtagadta az Ohio zsinattól azon jogot, hogy papokat avathat fel, mire egy külön theologiai szemináriumot alapított. A presbyterianus egyházzal azonban mindig fenntartá jó viszonyát s több Ízben konstatáltatok, hogy a két egyház között csupán nemzetiségi, de nem hitelvi különbségek vannak, kivéve a praedestinatio tanát, melyet a presbyterianus egyház Knox utján elfogadott Kálvintól, a német református egyház azonban sohase vallott. S nagy tudatlanság azt hinni, hogya „Heidelbergi káté“-ban valaha benne lett volna a praedestinatió tana, ez csu pán a „Helvetica confessio“ X szakaszában s a presbyterianus egyház hitvallásában nyer kifejezést.

Azonban a nyelvükre féltékeny németek lassacskán mindjobban terjeszkedtek. Krummacher, Schneck, Hoífeditz, Schaff, Stern, Mühlmeier, Ruetenik, Gerhardt voltak a XIX. században vezetőik, csupa német, egy sem volt angol közöttük. Az összeköttetést Németországgal szorgalma san főn tárták, azonban midőn a polgári háború az angol elem teljes diadalát Észak-Amerikában győzelmesen mutatta meg, a németek kezdettek az angolhoz húzni s 1869-ben a „német“ szót kitörölték hivatalos címükből. Majd 1880-ban egyesülni törekedtek a presb. egyházak néme lyikével s ekkor jött létre a „prés byterianus rendszert tartó református egyházak szövetsége ‘ ‘ mely ismét csak azt bizonyítja, hogy a kettő között nem lévén hitelvi különbség, csak a német nyelv kultusza választja el a két egyházat egymástól. Ez úgynevezett „Reformed Presbyterian Churh“-ök hivatalos nyelve az angol és ott semmiféle funkció nem végeztetik németül, a másikban . majdnem mindegyik egyházban van egyúttal német isteni tisztelet, s ha a hívek követelik, a pap tartozik a német agendát használni esketéseknél, temetéseknél s az idősebb tagok kedvéért ma is tartatnak német pré-TÁRCA.

E|| Mén emiéRelDoi.

Az “Am. Magy. Ref. Lapjának” eredeti tárcája.

Irta: Toledoi István.

Nyári szünidőn voltam otthon és a görög igeragozás szépségeiben voltam elmerülve, mikor kis öcsém lélekszakadva rontott be és apánk után kérdezősködött. Mikor a görög nyelvtant meglátta nálam, mindjárt tudta, hogy apánknak közel kell lennie, inert ismerte a görög nyelvtan és én köztem levő ellenséges indulatot. Apánk csakugyan bennt volt és azon kérdésére, hogy miért kiabáljoly nagyon, azt felelte, hogy jön az a nagy bácsi, aki olyan szép meséket mond. No hiszen egyszerre oda lett a göszülői tekintély és minden egyéb és nyargaltam kifelé.

Valóban az öreg volt. Magas, hat láb termetű ember, gyönyörű alakja a tőrölmetszett Magyar fajnak. „Büszke, szabad homlok, sebzett arc,“ — a mint a költő mondja. Hosszú ősz haja fürtökben omlott alá széles vállaira, kezében hosszú bot, melylyel meggörnyedt alakját tartotta fel és járás közben támaszkodott. Elől, hátul nagy tarisznya lógott rajta, mert szegény koldus volt ésjkönyöradományból tartotta fel életét, ü is egyike volt azoknak, a kik egykor karddal kezükben szolgálták a hazát és a kiknek koldusbot jutott osztályrészül.

Mikor megláttam, már az ajtónál volt és apámat is meglátva, kalapját megemelve mondott jó napot.

dikációk. S német voltukat Ők nem is tagadják le, csak az ö idegen nyelvű lelkészei.

S ha jelenlegi vezéregyéneik névsorát végignézzük, azt látjuk, hogy a történeti fejlődéshez a német református egyház hü maradt, mert vezéreik ma is a németek, az Almanachban első helyen álló gyámügyi bizottságtagjai: Miller Dávid, Kremer, Hoffmeier, Miller Simon. Eschbach, Dittular. A vasárnapi iskola igazgató tanácsa: Clever, Kriete, Lady, Bomberger, Miller, Gerhardt, Stern, Dahlmann, Baichly, Robb, Fouse. A keleti német zsinat tanácsa: Dip pel, Bachmann, Forster, Kuelling. Az északnyugati és középrészi zsinat belmissió bizottsága: Hassel, Mayer, Yitz. És igy tovább az összes bizottságokon, melyek névsorát hely kímélésből nem Írom ide. Nagyrészt ugyanezen emberek váltakoznak minden bizottságban és tanácsban, ami csak azt bizonyítja, hogy a németség a német egyházban megtartá túlsúlyát, ami helyes is és természetes is, ez lévén közte és a presbyterianus egyház között az egyetlen különbség. De hát sem az angol egyház, sem mi nem akarjuk elvitatni tőlük német voltukat, melyre ök jogosan büszkék, ha hivatalos nyelvük innen-onnan már az angol is lesz, csak azt csodáljuk, hogy az általuk segélyezett magyar papok, mért szégyenkeznek helyettük s mért Írják legújabban mindig azt, hogy ök az angol egyházhoz tartoznak? Ha a német missió nem szégyenli az ö német voltát, akkor ok se szégyeneljék, mert az angol egyház elnevezést itt jogosan csak az angol nemzeti talajból kisarjadt egyházak: a presbyterianus, a congregationalista, a baptista, a methodista, a quak er, a mormon és más ilyen felekezet viselheti, mely soha nemzetiségi önállóságra nem törekedett. Angolabb egyház annál a római katholikns, mert hívei legnagyobb része irlandi bevándorolt, tehát tiszta angol, mégis nevezi-e magát angolnak? Soha. Maradjon meg tehát mindenki a mellett, amelyhez szegődött és ne szégy el je azt. Dr. Kaczián G.

(Vége következik.)

Eió’íialaőasunK fonásai.

Az amerikai magyar reformátusság helyzete és elöhaladása nyilvánvaló mindazok előtt, a kik minden részre hajlás nélkül szokták megvizsgálni az eseményeket s a kik igazságérzetét még nem tompította el valami önző cél, magán vagy pártérdek.

Alig egy évtizede annak, hogy az Egyesült államokbeli Református Egyház, amely ellen most azt szeretik felhozni,hogy német eredetű, felvette az Egyesült Államokba bevándorló ref. magyarság lelki gondozását s ime ma már minden nagyobb magyar kolóniában van magyar ref. gyülekezet, s a missiói munkálkodás ha lassan is, de biztosan haladt előbb és előbb. Évröl-évre szaporodik ama kolóniák száma, hol a magyar reformátusok gyülekezeteket szervezve igyekeznek ott is lelki életet élve építeni az Istennek országát és annak igazságát.

Kétségtelen azonban az, hogy eddigelé a szervezkedés lázas műn kájában inkább a külső fejlődést, az anyagi megerősödést tartottuk szem előtt. Az egyházak anyagi erőssége, a hívek lelki életének is egyik leg biztosabb zsinórmértéke. Bár elis merjük, hogy az egyházak segélye zésében sokszor nagy szerep jut az egyéni hiúságnak is, mégis a legtöbbször az egyház anyagi erősségéből biztosan lehet következtetnünk, a hívek áldozatkészségére is. Áldozatkészség pedig csak az igazán vallásos hitből fakadhat.

Az egyháznak tehát, első és föfeladata a hitet ébren tartani s fejleszteni. Az ilyen hit fogja az egyént jótettekre ösztönözni s az képezi biztos alapját minden egyháznak, minden gyülekezetnek.

Bizonyára mindnyájunknak fövágya az, hogy egyházközségeink ne homokra, hanem a hithüség s az ebből folyó áldozatkészség soha le nem döntő, soha meg nem ingó sziklájára épüljenek fel, célszerű lesz több olyan dolgot megismernünk — s egyházközségeink életébe mindenütt beillesztenünk, a melyek végtelen nagy befolyással vannak arra,

hogy az Egyesült Államok területén olyan szép eredménydus keresztyéni munkálkodás foly. Elmondom azért, a mi a szivemen fekszik. Szóljanak hozzá olvasóink s a mi födolog — ha a felvetett eszméket, gondolatokat jónak találják, hát igyekezzenek is megvalósítani. Bizony nem lesz ártalmas, ha mi egyházi életünkbe lassanlassan egy kis amerikai szellemet is belevegyitünk.

I, A vasárnapi iskoláról.

„A kié a gyermek, azé a jövő.*1 Ennek a mondásnak az igazságát belátták azok, kiknek volt elég bátorságuk szembe szállani a római pápa* hatalommal. Mindenütt, a hol a meg újított, az evangyeliümi alapelvekhez visszavitt vallás elterjedt, a vallásujitók s ezeknek méltó utódja, akiknek életök sem volt drága a Krisztus evangyeliumáért: nagy gondot fordítottak arra, hogy a gyermekek a megújított vallás rendszer© szerint az egyedül üdvözítő evangyelium szellemében neveltessenek.

Miután pedig ebben az időben még maga az állam, mint ilyen, nem igen törődött fiainak a neveltetésével, az egyes vallásfelekezetek voltak az iskoláknak is a fentartói. így lett hazánkban is ,, az iskola az egyháznak veteményes kertjévé. “ Ezt a nevet hosszú időn át teljesen mégis érdemelte, mert nemcsak hogy a vallásban volt az első tudomány, mely arra tanitott, hogy minden bölcseségnek kezdete az Urnák félelme, hanem minden más tárgynak a tanítását is az a szellem hatotta át és vezérelte, a mely a vallástudománynyal való foglalkozás közben tanítót és tanítványt egészen áthatott. így érthető az, hogy nagyoD sokan vannak a mai öreg emberek között is, a kik lehet, hogy sok dolgot nem tudnak úgy, mint az ifjak, de a zsoltárokat ének lik s a bibliát tiszteletben és becsületben tartják s lelkűket naponként ebből táplálják.

Fájdalom, az idők nagyon megváltoztak. Igen sok iskolánk csak névleg a miénk — szép Magyarországon, de sem szelleméből, sem a tanuló[ gyermekek feleleteiből nem lehet

Apám, mint mindig, most is szívélyesen üdvözölte és kérte, üljön le, mit az öreg el is fogadott. Apám kérdésére elmondta, hogy jól érzi magát, de az öregség nagyon meggyengitette és reményű, hogy nemsokára elmehet már oda, a hol nem fáj semmi, a hol nem esik rosszul az emberek közönye, a hol végre mindenki rátalál a nyugalomra és a hol mind egyenlők vao-yunk és nincsen sem ur, sem szolga.

Apám a szokásos két hatost odaadta az öregnek és elment, mert sürgős dolga volt a városházán. Az öreg is cihelődni kezdett, de marasztottam, mert úgy is el van fáradva. Rákacsintottam öcsémre, a mit a fickó elértve befutott és kihozta a szilvóriumos üveget. Az öreg jót húzott belőle, mert nagyon szerette és azon kérésemre, mondana el egyet-mást a régi dicsőségből, hozzá fogott és a következő történetkét mondta el életéből.

— Nem emlékszem rá, hogy elmondtam volna már nektek, hogy és mint szabadig tottuk meg Kossuth apánkat és hogy ennek következtében, hogyan lettem közhonvédból hadnagygyá.

Biztattam, hogy nem hallottuk és az öreg két könycssppet összemorzsolva igy folytatta.

— Közhonvéd voltam a kilencedik zászlóaljnál. Annál a kilencedik zászlóaljnál, a melyiket itt Abaujban állítottak fel és a melyik vitézsége és rettenthetetlen bátorsága által egyike volt a legvitézebb és Iegszeretettebb zászlóaljaknak. Már akkor igen sok ütközetben volt részünk és a szabadságharc azon fordulatán voltunk, mikor a gyáva osztrák könyörgésére az orosz segítség megérkezett. Kossuth apánk nem nézte összetett kezekkel a veszélyt, hanem

városról-városra járva tüzelte a népet és uj zászlóaljakat szervezett. Ha útközben honvédcsapatokat talált, azokhoz is beszélt és azon a napon épen a mi táborunkban volt. Még mintha most is hallanám, mikor kocsijában állva beszélt hozzánk. Mintha még most is látnám, a mint arca kipirult és gyönyörű szemei a hazaszeretet által áthatva csillogtak felénk. Nem lehet őt feledni annak, aki úgy látta és hallotta, a mint én és nem is fogom feledni soha, mikor beszédje között véletlenül rám tekintett és lelkesült szavakkal kötötte lelkűnkre, hogy el ne hagyjuk azt a zászlót, mely már annyi dicsőséghez vezetett bennünket. A beszéd után a tisztekkel ebédelt és ebéd után útját volt folytatandó.

Az ebéd alatt feltűnt nekem, hogy az egyik hadnagy nagyon feltűnően viseli magát. Háromszor is kijött és három katonával sugdosott, a kik azelőtt vagy egy héttel jöttek hozzánk és a kik mind a hárman németek voltak és magyarul is csak törve beszéltek. Mikor közénk álltak ez nem igen tűnt fel, mert volt akkor a honvéd seregben mindenféle nemzet fiúiból. A hadnagy sem magyar volt és én nem jót sejtettem. A kormányzó ur mindig egyedül utazott, mert annyira bízott népében, hogy kocsisán kivűl még egy huszárt sem vitt magával, mert mint monda, arra a seregnél nagyobb szükség volt. Bizony könynyen meglehet, hogy ez a négy német áruláson töri az eszét. Közöltem gyanúmat egyik bajtársammal és elhatároztuk, • hogy a négy semmirevalót szemmel tartjuk.

A'z ebéd már vége felé járt és a kormányzó ur kocsija útra készen állott a tiszti sátor előtt, a mikor látjuk, hogy a mi négy emberünk szépen elsompolygott X. falucska felé. Pajtásommal összenézve szót lanul vettük fegyverünket és egy közeli búza vetésben megbújva távoztunk el ugyan azon irányban. A tábortól mintegy egy óra járásnyira egy kicsi, de nagyon stlrü dőer volt az ut két oldalán. Óvatosan közeledve észrevettük, hogy a négy német az ut melletti árokban meghúzódva figyel és leskelődik a tábor felé. Két hatalmas fa mellett húzódtunk meg, oly közel hozzájuk» hogy minden szavukat megértettük. Pajtásom értett németül és azt mondta, hogy a kormányzó úrról beszéltek és a nagy jutalomdijról, melyet az osztráktól fognak kapni. Dühösen markoltam meg fegyverem és csak arra gondoltam, hogy majd adok én nekik jutalmat.

Valami tizenöt perc múlva láttuk, hogy a kormányzó ur kocsija közeledik. Egy néhány tiszt ur elkísérte egy darabig, de még jó darabon voltak tőlünk, mikor visszafordultak. Fegyveremet megvizsgálva dobogó szívvel vártam a követke— zendőket. Mikor a kocsi hozzánk ért, a négy német előugrott az árokból és kettő a lovak zablájához kapott, a másik kettő pedig a kocsist és a kormányzó urat vette fegyverével célba. Pajtásom és én céloztunk és lőttünk és a két német átlőtt fejjel esett az ut porába. Pár pillanat alatt a másik kettő is le volt fegyverezve és arcukon a halálfélelem ijesztő rémével állottak Magyarország édes apja előtt, aki haragtól villogó szemekkel mérte őket végig. Jelentettem neki, hogy mi történt, mire őhozzám lépett és melléről leakasztva a rajta levő vitézségi érmet igy szólt:

— Fogadja hadnagy ur, mint hálám és elismerésem csekély jelét- Ezt a két gazembert kisérje vissza a táborba és adja át