Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1903-08-20 / 34. szám

o

1 hogy a magyarországi reformátusig legnagyobb része ismerné a „Heidel bergi káté“ t. Az én ifjú koromban, 33 év előtt én még tanultam, azóta azonban országszerte mindenfelé más más kátékat tanulnak, (legtöbbnyire Nagy Péterét) és a tisztes Heidelbergit országszerte félretették. A tizenhatodik és tizenhetedik század stílusa ma már részben érthetetlen, részben komikus hatást kelt s ezért van az, hogy a biblia fordításokat is mindig át kell dolgozni a korok és változó ízlések szerint, mert ugy-e bár, kacagást keltene az a templomban, ha textusunkat Károli Gáspár régi fordításából olvasnók fel igy: ,,Nem marad az ö nemzetségéből egyetlen falrahugyozó sem.“ Pedig valamikor a iimagzatot igy nevezték. A káték is átdolgoztatnak tehát, azonban a hitvallás megmarad érintetlenül, mert az a bibliában foglalt jézusi elvek essentiáját adja. S a „helvetica confessio“-ot a hozzáértők ma is ugv olvashatják, mint olvasták akkor, midőn szerkesztették, azonban hogy ez is emberi csinálmány és módosítható, nem szenved kétséget. Sőt miután a kor halad és azzal a vallás elveinek is kell haladnia, ha csak nem akar nyűg és bilincs lenni az emberek lelkén, kívánatos még a hitvallás revíziója is, amihez az otthoni egyház kényelemszeretetből nem nyúlt hozzá, az itteni presbyterianus egyház azonban azt is megtevő, hogy a Kálvin által tisztán a genfi viszonyok által parancsolt elkárhozási szigorítást ma már meghaladottnak jelenté ki. Csak a Korán az. mely nem tűr megalkuvást s ezért pusztul el a török ség, — a keresztyénség halad a korral s a protestantizmus, mely a szabad vizsgálódás alapján áll, a Szent-írást is kritikai szemmel nézi

Ezért nem tudom, tájékozatlanság vagy félrevezetés akar lenni, midőn Kalassay ur hit^ alapjául ,,az egész Szentirást“ fogadja el. Ha úgy van, akkor mért eszik disznó karmonádlit és nyulpecsenyét, hiszen Mózes mindkettőt eltiltá (III. könyv, XI. 6., 7.), miért nem hajtatá végre magán a circumcisiót, mért tisztittatja házát carbollal és szappannal, a helyett, hogy venne ,,a háznak megtisztítására két madarakat, cédrusiSt, veres gyapjat és isopot“ (III. 14. r. 49.) stb. stb. Épen Kálvin Já

nos az, ki az Instructiókban, mely élete működésének a legfontosabb eredménye és leginkább letisztult, bölcsészi magyarázata a keresztyén vallás alapelveinek, egyik íötörvényül a szabad vizsgálódás elvét állítja föl, mely e szerint nekem megengedi, hogy akármely más felekezet elveit elfogadjam teljesen s mihelyt ez nem frivolságból, tudatlanságból, vagy önző indokokból, hanem igazi, szilárd és hosszas megvizsgálás alapján történt erős hittel, — jó kálvinista vagyok.

Legyen tehát Kalassay ur és társainak hitelvi alapja a „Heidelbergi káté“, melyet talán mint fiatalabb ember, nem is tanult, az enyém, ki helvét hitvallású vagyok és a még hátralevő kis időre az is maradok, a helvetica confessio, melynek alapelveit átültették a „Westminster Confession of Faith“-be a puritánok, kiset itt Amerikában, tovább fejlődésükben presbyteriánusoknak nevezünk.

S ezért mondom, ellenkezőleg Kalassay úrral: „presbyteriánus vagyok, — mert református vagyok“, azaz ref. presbyteriánus.

III. Kuthy ur kinyilatkoztatásai.

Kuthy Zoltán ur a műit hó végén itt járván Youngstownban, azon hó 30-án az egyház gondnoka Luterán György házában a nevezett gondnok és Oláh György egyháztag által megkérdeztetek, hogy mi a különbség a presbyteriánus és a református vallás között, miután a „Reformátusok Lapja“ ezt mindig hirdeti, de annak kifejtésével mindig adós marad, — a következő nyilatkozatot tette:

„A presbyteriánus egyházban a harangozó, vagy az elder osztja az úrvacsorát, a ref. egyházban pedig a pap. A presbyteriánus egyház a keresztelésre és a confirmatióra nem fektet súlyt. Ezenkívül még más különbség is van a kettő között, de ez a fö.“

Ez volt nyilatkozatának lényege, mint az a nevezett két egyháztagnak kezeim között levő Írásbeli bizonysá gából kitetszik.

Két dolog közül egy bizonyos : vagy tudta Kuthy Zoltán, hogy a’ mit mond, nemigaz, vagy nem tudta. Ez utóbbi eset nem szégyen, de ekkor beválthatta volna azt, mondván:

— Édes barátaim, én nem tudom,

mi a különbség, azonban kérdezzék meg a papjukat, ö talán tudja.

Ekkor nem máradt volna azon szégyenben, hogy megrágalmazott egy tiszteletreméltó vallásfelekezetet, mely iránt az ö egyháza, a new yorki oly nagy hálával tartozik, mint a hogy fennebb saját müvéből idéztem. Nem tudni valamit, nem szégyen, — mindent nem tudhat az ember, s hogy Kuthynak fogalma sincs a presbyterianus egyház szervezetéről és lényegéről, mi sem bizonyítja jobban, mint hivatkozott cikkében a „New-York Presbytery“ (new yorki egyházkerület) ilyen fordítása: „a new yorki presb. ref. egyházak tanácsa.“ Aki tudja, mi a különbség az egyházmegye vagy egyházkerület és az „egyházak tanácsa“ között, érti e fordításban a hajmeresztő tájékozatlanságot is. Aki tehát a dologhoz nem ért, vallja be egyszerűen és ne akarjon tudósnak látszani ott, a hol csak hallgatnia lehetne.

Azonban itt a hozzá nem értésen kívül a legnagyobb roszakarat is játszott szerepet, a tudatos félrevezetési szándék, mert Kuthy ur soha senkitől sem hallhatta, annál kevésbbé láthatta, hogy a presb. egyházakban a harangozó osztott volna úrvacsorát, mert hiszen a presb. egyházak legtöbbjének harangozója nincs is. Azonban, hogy ö az általa oly igen gyűlölt egyházat, melynek csak létezéséről tud, de lényegéről nem, lehetőleg dehonesztálja, — a harangozóval, a nem létező harangozóval osztatja ott ki az úrvacsorát.

Lássuk most már, hogy van a valóságban a dolog, a hivatalos presbyterianus kiadvány szerint: (The constitution of the Presbyterian Church in the U. S. of America). A 147. lapon e sorok olvashatók:

„There be only two sacraments ordained by Christ our Lord in the Gospel, that is to say, baptism and the supper of the Lord: neither of which may be dispensed by any, but by a minister of the word, lawfully ordained.“

(Magyarul: „A mi Urunk Krisztus által egy evangéliumban csupán csak két sacramentum rendeltetett el és pedig a keresztség és az úrvacsorája, melyek senki más által nem adhatók, mint a törvényesen felavatott lelkész által.“)

Tulajdonképen itt meg is állhatnék, mert Kuthy ur meséje már is megvan cáfolva, azonban ha már benne vagyunk, mért ne derítsük föl az egészet teljesen. A 155. lapon ott olvasható, mikép kell a papnak megmagyaráznia az úrvacsora jelentőségét, imádkoznia, megáldania a kenyeret és bort, aztán vennie és megtörnie a kenyeret, s vennie a serleget és átadnia mindkettőt az áldozóknak.

Némely presbyteriánus templomban az a szokás, hogy a pap átadja az eldereknek a tálcát és kelyhet s ezek viszik a hívekhez, beadván a pad elején azokat s a hívek adják kézröl-kézre és maguk vesznek belőle. Ez tisztán célszerűségi szempont némely helyen, másutt azonban a hivek ép úgy kijönnek helyeikről, mint nálunk és a pap tartja eléjük a tálat, melyből ki-ki vesz magának. Sehol sincs azonban az, még a legparányibb egyházban sem, hogy az elderek hozzányúlnának a kenyérhez és ők adnák darabonként a híveknek, még ha az elder papi jelleggel is bír, mint számos presb. egyházban van. S annak, hogy nem a pap ad személyesen minden darab kenyeret a hivő kezébe, meg van a maga értelme, mert hiszen úgy Pál I. Cor. levelében, melyet idézni szoktunk, mint Máthé XXVI. részében határozottan az van, hogy Krisztus igy szólott tanítványaihoz: „Vegyétek és egyétek“ — teháta tanítványok magok vették és adták át egymásnak a Mester által megáldott és megtört kenyeret s nem Jézus adott egyes darabokat mindegyiknek külön-külön. Ha tehát az íráshoz szószerint ragaszkodunk, akkor megint a presbyteriánusoknak van igaza, midőn a hivek maguk veszik a megáldott és megtört kenyeret, mint vették a tanítványok akkor. Egyébként, hogy a protestáns vallásban mennyire a szimbolikus cselekmény játsza a főszerepet és nem a betű szerinti cselekedet, az is bizonyítja, hogy előre fölvagdalt kenyeret viszünk az Ur asztalára és nem ott tördeljük darabokra. Ki mondja azért, hogy Krisztus rendelését nem töltöttük be?

A mi a keresztséget illeti, fennebb már megemlitém azt is, de nagyobb világosság kedvéért idézem a 148. lapon levő szöveg magyar fordítását:

„A keresztség az Uj-Szövetség sacramentuma, elrendelve Jézus Krisztus által, nem csupán a rnegkeresz-TARCA.

Aratáskor.

Irta: G. Diószegit y Mór.

„Érik a, hajlik a buzakalász. . . M Végigcsendül a tarlón, a marokszedök nótája. Az égen csak egy felhöfouor sincsen. Szelíd, kék boltjáról pazarul hinti sugarait a ragyogó nap. Ott járok a buza-fordulón. Egy részén még fennáll a lehajtott fejű kalásztenger, a többi részén már sorban állanaka learatott keresztek. Zizeg lábam alatta tarló, amint végigkalandozok a dűlőn. Aratók raja nyüzsög a még levágatlan táblákon. Izmos férfiember nekisuhintja kaszáját a félig dőlt, aranysárga buzaszár nak, megfeszülnek az izmok a karjain, a mint nekivág, homlokáról gyöngyöző cseppekben hull a veríték, de kaszájának suhintása után,

' szép sorban dől le a buzaszál, mint a könyvben a szép, egyenes betűsorok. Nyomban utána marokba sze dik görbe sarlójukkal az arató leá nyok. Csak úgy piheg az ingváll alatt a keblük a nagy forróságban, teli, piros arcukat bizony feketére pörkölte az izzó napsugár, csoda, hogy el nem olvasztja harmatos testüket az átfülledt levegő. És nem lankadnak. Ha lankadni kezdenének, megcsendül ajkaikon a nóta és végigszárnyal a tarlón keresztül a zizegő, susogó nádasig, hol a növekedő sarjuszénával a mrágok ezre meg milliója nyilik ismét.

Hogy is van csak?,

Érik a, hajlik a buzakalász,

Nálamnál hűbb szeretőt nem találsz, Szállj ide. szállj oda fecske madár, Kérdd meg a rózsámat, mért csapodár.

Csupa érzés a nóta. No, mert a ma rokszedök után egész közel a kévekötők, többnyire fiatal legények, akik a nctaszó mellett még serényebben kötözik kévékbe a rendbeszedett markokat. Egyikének- másikának szól abból a nótából valami. Megérzi a szive és megtelik gyönyörűséggel. Mikor elhallgat a leányok nótája, úgy félig-meddig feleletül, vallomá sül visszacseng erős, érces hangon a legények dala is:

Azt hallottam, el akarsz menni,

Más faluban más szeretőt akarsz keresni, Pedig én tégedet nagyon szeretlek,

Gyere vissza, gyógyítsd meg a fájó szivemet

Megértik egymást és szinte bizo nyos, hogy közülük egye egy pár jövőre egy kenyeren arat.

Úgy elnézem a munkát és úgy elhallgatom a nótát. Mind a kettőtől valami gyönyörűség, valami meleg érzés lepi el lelkernet.

Látom az Isten áldását, látom azt az eröfeletti, lázas munkát, és nem

hallok egy panasz szót, hanem dal csendül végig a határon, a tarlón, keresztül.

Aratás van. Most vesszük el az édes anyaföldtöl a mindennayi kenyeret.-* *

*

.... Eljutottam oda, a hová tulajdonképpen igyekeztem. Ott a nagy búzatáblák között egy darabocska az enyém. Nem telekkönyvileg, csak ahaszna. Egy része a fizetésemnek. Úgy néz ki a nagy táblák között, mint egy nagy szőnyegen egy esik. Aratja már serényen Délceg Imre az aratóm, Zsuzsival, a feleségivei. Odamegyek egészen a közelükbe és leülök egy összekötött kévére. Ritkán emelkednek a már learatott ré szén a keresztek és ritkás még a fenn álló búza is. Nekem az idén is gyen

gén ütött be az áldás. Kedvetlenül

I °

I szólok:

— Nagyon kevés kerül, Imre gazda.

Imre gazda nem hagyja félbe a dolgot, csak úgy kaszasuhintás közben felelget vissza.

— A tavaszszal, mikor kétszer is meglepte az árviz, azt mondtuk, hogy egy csöpp se lesz. Sokat elvitt, de hagyott is. Jó az Isten.

— Az a kevés szem is kihullik lm re, ami benne van.

Attól van, uram, bogy eresztös, a nrkor kevés vagyon benne, nem hullik. Három vékát számitok egy kereszt után.

— A szomszédé sokkal jobb, Imre!

— Jobb-e? Az ember sem egyforma mind. Ez is jó, a hun jó.

Többet nem beszéltünk és elgondoltam magamban, hogy ez az Imre sokkal bölcsebb ember, mintán vagyok, mert a learatott keresztekből csak minden tizenkettedik az övé és még sem békétlenkedik; a többi meg mind az enyém és nekem még sem elég. Pedig hát úgy van. Ezt is elvehette volna az Isten, a tavaszon, amikor kétszer lepte el az özönvíz;.

de ime, hagyott az aratásra is.

* *

*

....Este van. Hazafelé ballagok. Csapatokban verődve hazafelé tartanak az aratók is. Itt egy csapat már végképpen be is végezte a munkát, elöl megy egy szálas férfi, fején bazakoszoruval, e? fogja majd otthon a gazdának elmondani az aratási áldást. A hazatérő csapatokban itt is, ott is felhangzik ismét a nóta:

Éd es anyáin, de hiába neveltél.

Az károlyi kaszárnyában hervadok,

Úgy hervadok mint ősszel az fügefalevél. Édes anyám, de hiába neveltél.

Végig szárnyal a nótának utolsó akkordja is a végtelen rónaságon, aztán csendes, édes nyugalom borul mindeme — holnapig.

,,Magyar Szó”