Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-12-18 / 51. szám

m

gyakran fel tett magának: Mit tenne Jézus ? És mikor szembe állott azokkal, a kik hosszú időn át ellenségei voltak a templomnak, igyisóhajtott fel: Oh mester, tanitsd meg a te egyháza dat, hogy jobban kövesse a te nyomdokaidat! Nyert e Maxwell Henrik erre a kérdésre feleletet ? Fognak-e a városi egyházak arra törekedni, hogy jobban kövessék a Jézus nyomdokait? Yajjon rá lépnek-e a szenvedésnek, az önfeláldozásnak útjára ? A Szentlélek pedig ott lebegett a város felett. Ne fordulj el tőle. Oh város. Soha sem volt a lélek közelebb ahoz, hogy megújítsa a világot, mint most.

— 54 —

Jézus Krisztus: Elhagyja az ember az ö anyját és apját. Felicia és István a Mestert követték, jobban, igazabban szeretve öt. Égi érzelmek szentelték meg ezt a szövetséget.

E szerelmi történet után, a mely egyik része lett a telepi tvény dicsőségének, Maxwell Henrik Chicagóba jött. Vele volt Winslow Rachel, Page Virginia, Rollin, Powers Sándor,Marsh elnök. Az alkalmat az a gyűlés szolgáltatta, a melyet a telepitvény termében a püspök és Dr. Bruce rendeztek, a ki végre meggyőzte Max wellt, hogy helyes dolog lesz át jönni Chicagóba erre a gyűlésre a raymondi tanítványoknak.

A püspök erre a gyűlésre meghívta a munkanélkülieket, azokat a nyomorultakat, a kik már elvesztették az Isánbe és az emberekbe vetelt hitet is; anarchistákat, hitetleneket, szabad gondolkozókat s azokat, a kik egyáltalában nem is gondolkoznak. Az egész város leggonoszabb, legreményteleuebb, legveszélyesebb s a legtöbbet csalódott eleme jelent meg itt. Ezekkel állott szembe Maxwell Henrik s a tanítványok serege, mikor a gyűlés megkezdődött. És mégis a Szentlélek, Istennek lelke lebegett e város felett, bárha nem tudták is mindenek, a kik várták annak kitöltetését. A gyűlésen mindenki azt látta, hogy az a jelszó,, a mely a telepitvény homlokzatát ékesítette: betölti az egész várost s ez a szó hangzik mindenütt: Mit tenne Jézus?

Mikor Maxwell Henrik e telepitvény ajtajához lépett, mélyen megindult s vissza gondolt arra a fiatal emberre, a ki már sok-sok idővel ezelőtt beszélt a raymondi első templom isteni tiszteletén.

Vájjon helyeslést talált-e az ö kívánsága a keresztyén tanitványságért ? Vájjon az a mozgalom, a mely raymondból indult ki, be fogja-e tölteni valamikor az egész országot. Chicagóba jött barátjaival, hogy lássa, lehet-e erre feleletet találni ilyen nagy városban. Néhány perc múlva szembe áll a néppel. Azóta, mikor először beszélt a vasúti gyár munkásai előtt, megerősödött ebben az irányban is. De most segítségért könyörgött. Bementek, ö, a püspök s a többi tanítványok s érezte, hogy most megy át földi életének legnagyobb tapasztalatán. Úgy érezte, hogy ez a gyűlés felelet lesz arra a kérdésre, a melyet olyan

— 50 —

volt a város különböző részeiben. Egész életében a Dr. Brlire templomának volt a tagja.

A férfi arcán zavar látszott. Az arca halvány volt s az ajkai reszkettek a mig beszélt. Miért mehetett át Penrose Clarence reá nézve ilyen idegen érzéseken.

— Az a lövési história. Önök már tudják. Bizonyái'a olvasták azt. Az a család az én házamban lakott. Iszonyú ez az eset. De nem ez a fö oka az én látogatásomnak. — Habozott s aggódva nézett a két férfira. A püspök szemében még mindig szomorúság volt. Nem segíthetett rajta, de azt gondolta, hogy ez az-elegáns férfiú mennyi jót tehetne s valószínű, hogy ezt a szörnyű tragédiát is megakadályozhatta volna, ha feláldozott volna valamit kényelméből, a fényűzésből azért, hogy megjavítsa azoknak a helyzetét, a kik ebben a kerületben élnek.

Penrose a doktorhoz fordult.

— Doktor! — szólt szinte, kiáltva s gyermeki félelemben.— Azért jöttem, hogy elmondjam, hogy minő szokatlan tapasztalatom volt. Ezt csak valami természet fölötti hatalom tudja megmagyarázni. Emlékszik rá, hogy én is megígértem, hogy úgy cselekszek, mint Jézus cselekednék. Azt gondoltam,én szegény bolond, hogy ez az Ígéret magi is valami keresztyéni dolog. Sokat adtam az egyház és a jótékony intézetek javára, de soha se éreztem meg s nekem az adakozás semmi áldozatba nem került. Az ellenmondások poklává lett azóta életem, a mióta ^zt az ígéretet megtettem. Leányom, Diana, hiszen ön emlékszik reá. szintén meg tette az Ígéretet. Az újabb időben sokat .kérdezősködött tőlem a szegényekről s ezek lakóhelyéről. Kötelességem volt, hogy feleljek. Tegnap estve egy olyan kérdést intézett hozzám, a mely elszomorított.Van-e nekem házam ott,a hol ezek a szegények laknak s olyan szépek, olyan melegek-e azok, mint a mienk ? Önök tudják, hogy a gyermekek hogy szokták az ilyen kérdéseket feltenni. Egészen megzavarodtam, így feküdtem le. Lelkiismeretem azonban nem hagyott nyugodni. Úgy tetszék, mintha az utolsó ítélet napját láttam volna. Amaz örök biró előtt állottam. Mit tettem ? Ez volt a kérdés. Hány bűnöst látogattam mega börtönben ': Minő szolga voltam ? Mi van azokkal a lakásokkal, a hol a szegény népek

— 51 —

majdnem halálra fagynak télen s majd meg sülnek nyáron ? Gondoltam e rá jók vagy csak a házbért vettem el tőlük ? Mit áldoztam ? Úgy cselekednék-e Jézus, mint én ?

Megtörtem Ígéretemet! Okosan használtam e fel pénzemet, műveltségemet s társadalmi befolyásomat? Úgy használtam-e* fel, hogy áldás legyen az emberi közösségre, hogy a szenvedést enyhítse, örömet szerezzen a szükölködöknek s reményt a csalódottaknak ? Sokat nyertem. Mennyit adtam ?

Mind ez épen úgy tűnt fel előttem, a mint most önöket látom és önönmagamat. Képtelen voltam látni ennek a látomásnak a végét. Elmémben össze zavarodott a kép a szenvedő Jézus képével, a ki ujjával reátn mutatott s a többit elfedte a homály s beborította a sötétség. Huszonnégy órája már, hogy nerm aludtam s ma reggel a lapban azt a lövést láttam meg, amely a szénraktárnál történt. A részleteket borzalommal olvastam el.. Nem voltam képes fel se kelni. Érzem, hogy bűnös vagyok az Isten előtt.

Penrose hirtelen megállóit. A két férfiú jiedig egymásra tekintett. A Szentléleknek minő ereje indította meg ezt az önző, elegáns, müveit férfit, a ki ahoz a társasághoz tartozott, a mely gond nélkül, a nagy város nyomorúságával mit se törődve futja meg élet útját, mint az, a ki egyáltalában nem törődik azzal, hogy szenvedjen a Jézusért.

Olyan szellem jött e szobába is,a mely egykor betölté Maxwell Henriket és a Nazareth Avei tenpilomot. A püspök Penrose vállára tette a kezét és igy szólt:

— Testvér! Az Isten igen közel volt hozzád. Köszönjük ezt meg neki.

— Igen, igen — szólt Penrose. Leült egy székre s kezébe hajtotta fejét. A püspök imádkozott. Azima után Penrose nyugodtan felkelt s azt kérdezte: El fognak önök jönni velem ahoz a házhoz ?

Feleletül a püspök is, Dr. Bruce is a felső kabátját vettefel s elmentek Penroseal a meglőtt ember családjához. Ez volt a kezdete amaz uj és idegenszerü életnek, a melyre Penrose Clarence lépett. Attól a perctől fogva, a mikor belépett a nyomorúságnak házába, a mikor először látta a szenvedést, az ön-