Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-12-18 / 51. szám

— -49 —

V

— Nem ez a legiszonyatosabb a dologban — szólott a püspök. — Az az iszonyatos, hogy ennek az embernek már hat hónap óta nem volt munkája.

— Miért nem mennek ki a vidékre lakni az ilyenek ?—kérdezte újra a pap növendék.

Az, a ki különösen a vidéki munkások helyzetét tanulmányozta, meg felelt erre a kérdésre.

A szerint, a ki a kérdéssel foglalkozott, a vidéken nagyon kevés állandó hely van munkások számára s a legtöbb esetbe* csak olyanok kapnak foglalkozást, a kiknek nincsen családjuk. Tegyük fel, hogy egy embernek felesége és gyermekei betegek. Hogy menjen az ilyen vidékre 1 Vájjon képes-e megfizetni a költözködési dijat is. Valószínűleg ezer és ezer oka voll erre ennek az embernek is, hogy ne menjen el más helyre.

— Feleség és gyermekek vannak ez esetben — szólt Brucené. — Iszonyatos dolog ez! Hol van lakó helyük t

A püspök felvette a lapot. — Nos, csak három utca innen az u. n. Penrose kerület. Azt hiszem Penrose a házak felének a tulajdonosa. Ott vannak a legnyomorultabb lakások az egész városban. És ‘Penrose egy egyháztag!

— Igen, a Nazareth Avei templom tagja - felelt Dr. Bruce szomorúan.

A püspök felállott az asztaltól. Alakján egy szent fogadás tükrözött vissza. Már már a mit olyan ritkán tett, kárhoztató szókat akart ajkára venni, mikor a csengő megszólalt s a lakosok közül egy az ajtóhoz ment.

— Szíveskedjék megmondani a püspöknek és Dr. Brucenak, hogy szeretném látni őket. A nevem Penrose. Penrose Clarence. Dr. Bruce ismer engem.

Az asztalnál reggeliző család minden szót hallott. A püspök jelentőségteljesen nézett Dr. Brucera s mindketten felállottak az asztaltól s kimentek a fogadó szobába.

— Jöjjön be Penrose — szólt Dr. Bruce s a látogatót bevezették a fogadó szobába. Bezárták az ajtót. Egyedül maradtak.

Penrose Clarence a legelegánsabb férfiak egyike volt az egész Chicagóban. Családja arisztokratikus, gazdag s kitűnő társadalmi állású. Maga is gazdag volt s több háza és házhelye

. * 1 XII. FEJEZET.

“Add el minden marhádat s oszd el a szegények között s jutalmad lesz a mennyeknek országában. És jer, kövess engémet.”

Mikor Maxwell Henrik beszélni kezdett a telepitvénybe össze gyűlt sokaság előtt, valószínű, hogy soha se volt ilyen hallgatósága. Az bizonyos, hogy Raymondbaii ilyen fajta népek nein találhatók, még a Rechtangleben, a legrosszabb helyen se volna ennyi gonosz elem, mint itt.

Miről beszélt ? Már tudta a tárgyat. Elmondotta a lehető legegyszerűbben azt, hogy minő eredménye lett a fogadás tételnek Raymondban. A hallgatóságban mindenki tudott anynyit, a mennyit a Jézus Krisztusról; volt valami fogalmok az ö jelleméről. Nem is a Jézusnak, hanem a keresztyénség külső megnyilatkozásának voltak ezek ellenségei és annak a társadalmi rendszernek, a mely teljes ellentétben állott a Jézus tanításaival s teljesen nem egyezett meg a Nazarethi próféta személyével és egyszerűségével.

Azért érdekelte őket mindaz, a mit Maxwell Henrik beszélt. Mit tenne Jézus 1 A kérdésre először társadalmi szempontból felelt meg nagy vonásokban beszötte ide a raymondi esetet. A hallgatóság'élénken figyelt, sőt határozottan érdeklődött is a dolog iránt. A mint Maxwell Henrik tovább beszélt, olyan arcokat látott, a minőt hiába keres a nagy gyülekezetekben. Igen ritkán, látni ott ilyen valódi megihletödést.

Mit tenne Jézus \ Tegyük fel, hogy ez volna jelszava nemcsak az egyházaknak, hanem az üzlet embereknek, politikusoknak, újság íróknak, munkásoknak, a társaság tagjainak: menynyi ideig tartana a világ megújhodása. Mi okoz a világban zavart ? Az önzés. Senki se győzte még le magában az önzést anynvira, mint a Jézus. Ha az emberek öt követnék, tekintet nélkül az eredményre, a világ uj életnek örülhetne.

Maxwell Henrik soha se gondolta volna, hogy minő ön— 52 —

feláldozást, a melytől eddig csak olvasott, de személyesen nem ismert: uj életet kezdett. Egy újabb hosszú történet lenne az, a mit ö tett ezzel a bérházzal attól kezdve, a mikor úgy tett, mint Jézus cselekednék. Mit tenne Jézus az-amerikai bérházakkal, fia akár Chicagóban, akár más nagy városban lenne neki ilyen? Mindazok, a kik el tudják képzelni, hogy Jézus mint felelne meg erre a kérdésre, könnyen elképzelhetik, mit tett Penrose.

Mielőtt a tél keménységének a tetőpontjára lépett volna, -sok olyan dolog történt, a mik összefüggésben állanak ez esemény főhőseinek, a tanítványok kicsiny seregének történetével.

Történt egyszer, a véletlen folytán, hogy mikor Felicia eg;y délutánéi akart távozni a telepitvényröl, Clyde István kinyitotta az asztalos műhely ajtaját s ki jött az alsó ajtóhoz, épen idejében, hogy Feliciával találkozzék. Felicia karján egy kis kosár volt. A kosárban linóm sütemény, a melyet a Penrose kerület egyik pékjéhez vitt minta gyanánt.

—Tessék megengedni, hadd vigyem a kosárt—szólt István.

— Miért mondja, hogy tessék ? — kérdezte Felicia, mi közűén átadta a kosarat.

— Valami mást is szeretnék mondani — felelt István félénken tekintve Feliciára, m -ut mindig szerette, amióta látta, s ama naptól pedig főként, nagyon, a mióta belépett a püspökkel az asztalos műhelybe. A gyakori találkozás csak fokozta ezt az érzelmet.

— Mi mást ? — kérdezte Felicia ártatlanul.

— Nos — szólt István, egészen Feliciálioz fordulva s olyan tekintettel nézve szemei közé, a mely a legékesebben beszél az egész világon. — Szeretném azt mondani, hadd vigyem a kosaradat, kedves Felicia.

Felicia soha se volt szebb életében. Egy darabig úgy ment, hogy rá se tekintett a férfira. Nem volt titok előtte sem, hogy ö is régen Istvánnak adta már szivét. Végre feléje fordult, az * arca tűzben égett s úgy mondotta: Nos, hát mért nem mondod akkor ?

— Vihetem ? — kiáltott fel István, de olyan gondatlanul kapta el a kosarat, hogy majdnem felborult az egész.

— Igen — szólt Felicia, — csak vigyázz a süteménj re.

— 53 —

— El nem ejtenék belölök egy darabot az egész világért kedves Felicia — szólt István. Hogy mit beszéltek még, az az ö magán ügyük. Nekünk nincs jogunk fejtegetnünk azt, az azonban tény, hogy az a kosár azon a napon nem jutott el rendeltetési helyére. Az is tény, hogy a püspök, mikor az nap a telepitvénynek egyik elhagyottat)!) helyén járkált, azt hallotta, hogy egy ismerős hang ezt kérdezi: ,

— Mond csak Felicia, mikor szerettél meg engem ?

— En csak egy gyalu forgácsot szerettem meg először, a mely a füled mellett a hajadba kapaszkodott, tudod, a mikor a műhelyben láttalak — mondta a másik hang, jó izü tiszta nevetéssel, hogy szinte jól esett hallani.

A püspök most hirtelen eléjük került.

— Hova mentek azzal a kosárral ? — kérdezte komolyan.

— Visszük. Hova is visszük Felicia ?

— Kedves püspök, visszük haza, hogy kezdjünk. . ..

— Nos, hogy háztartást kezdjünk vele — fejezte be István, segítségére jővén a megszorultnak.

— Igéd ? — szólt a püspök. — Kernelem engem is meghívtok az elfogyasztására. Én már ismerem a Felicia föztjét.

— Püspök, kedves püspök — szólt Felicia, a ki nem akart kevélykedni a boldogságával — ön lesz mindig a legkedvesebb vendégünk. Nos örül ön

— Igen, örülök — felelt a püspök, úgy magyarázván Felicia szavait, a mint ö kívánta. Egy percig szünetét tartott, majd nemesen mondta:

— Az Isten áldjon meg mindkettőtöket. — Szemébe köny szökött s szivében imádság fakadt. És elhagyta őket, hogy örül jenek.

íme az igaz, tiszta valódi szeretet, a melyről dalt énekelnek a szomorúság emberei s azok, a kik a bűnnek keresztjeit hordozzák. Valóban ilyen a tiszta, igaz szeretet . Ez a férfi és nö kéz a kézben fognak járni a nagy város nyomorúságának, a jaj - jai között, egymást erősítve, a világ szomorúságainak szemléletében megerősödött szerelemmel. Az ö nyomdokait fogják követni, mert öt szeretik, áldást terjesztve maguk körül ama nyomorultak között, a kik velük érintkeznek. Ezért mondta az Ur