Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-12-04 / 49. szám

— 33 —

Martha volt. Rövid, göndör haja leány. Zenét lehelt körülötte minden. Épen el volt merülve a gyakorlatba,

— Nos Mártha, ez az a püspök, a kiről annyi sokat beszéltem. Tessék itt leülni s megkóstolni ezt a süteményt.

így Felicia és a püspök megebédeltek és a püspök, a ki az igazat megvallva, hetek óta nem élvezett ilyen ebédet, szivböl örült uj felfedezésének s alig volt képes háláját kifejezni az ügyes szakácsnőnek.

, — Gondoltam, hogy úgy fog izleni, mint azok a nagy ebédek, a melyekben egykor az Auditóriumban részt vett — mondta Felicia mosolyogva.

— Sokkal jobb ez. Azok az Auditoriumbeli bankettek csali komédiák voltak. No de most el kell jönnöd a telepitvényre. Szeretném, ba megnéznéd mit csinálunk ott. Nagyon örülök, hogy itt találtalak s azon is, hogy ilyen módon keresed meg kenyeredet. Kezdem most már megérteni a te tervedet. Végtelen nagy segítségünkre lehetsz. Mert csak nem gondolod, hogy itt-fogsz élni és ezekkel az ételekkel végezni missioi munkát ezek között a népek között.

— Ezt tervezem, — felelt Felicia. Ez az én hivatásom. Ne tölt sem be ezt ?

— Igen, igen. Igazad van. Az Isten áldja meg azokat, a kik hozzád hasonlók az érzelemben . Mikor elhagytam a világot —a püspök mosolygott ezen a frázison — sokat beszéltek egy “uj asszonyról.” Ha te vagy az, ime megtérek most mindjárt.

— Hát még mindig tud bókolgatni,nem tudja elfeledni még Chicagónak ezen a helyén se ? - Nevetett Felicia és a püspök szive már nagyon meg volt nehezedve, örült, hogy újra hallja ezt. Jól esett neki ez a jóizü kacagás. Az Istentől származott az.

Felicia meg akarta látogatni a telepitvényt s igy vissza ment a püspökkel. Feliciát egészen meglepte, hogy mit tehet a pénz és a megszentelödött ész. Mig az épületet bejárták, lelkesülten beszélgettek. Felicia maga volt a megtestesült buzgóság. Maga a püspök is végtelen csudálkozott ezen.

Lementek a pincébe. A püspök kinyitotta az ajtót, a mely mögött egy asztalos gyalujának hangja hallatszott. Ez egy kicsiny, de jól berendezett asztalos műhely volt. Égj tiatal em— 40 —

ez. A Jézus a bűnösökért jött. Én mindent meg teszek értetek. Oh Istenem, add nekem e két embernek a lelkét.

A püspök imádkozni kezdett. Ez az imádság az emberekhez intézett kérésnek a folytatása volt, Mig imádkozott, Burns kezébe hajtotta fejét. Könnyezett. Hol volt most anyjának az imádsága ? A püspök imájának az erejét növelte. A másik ember, a ki a püspököt nem ismerte,” még most se indult meg. Oda támaszkodott a kerítéshez. De mikor az imát hallotta, a szivét boritó jég kéreg felpattant. Miféle erő hatotta meg e brutális, durva, érzéki férfiút ? Csak az élet könyvét vezető angyal tudná ezt megmondani. Ugyanaz a természet feletti erő, a mely Sault Pállá tette, a mely működött a Maxwell Henrik templomában és a Nazareth Avei templomban: most e félre eső helyen mutatta meg erejét, a két elveszett, istentagadó embernek az ujjászülésében. A püspök imája megtörte a sátán hatalmát, a mely e két emberen évek óta uralkodott már s elzárta őket az Istennel való érülközéstöl. A jelenet őket is mélyen meghatotta.

A püspök elhallgatott s először sem ö, sem a másik kettő nem tudta megmérlegelni, hogy mi történt. Burns még mindig kezébe hajtotta fejét s úgy ült a kövön. _ A másik ember olyan arccal nézett a püspökre, a melyen a bünbánat és az öröm kifejezése voltak olvashatók.

A püspök felállott.

— Jertek, testvérek. Az Isten jó. Ma éjjel a “Telepitvényben fogtok aludni. Én megígérem.hogy munkát keresek nektek.

A két ember hallgatagon követte a püspököt. Mikor a Telepitvényhez értek, már két óra elmúlt, a püspök beengedte őket s majd szobát adott nekik. Az ajtóban egy percig habozott. A mint nagy, parancsoló alakja ott állott az ajtóban, az arca liallvány volt, fáradt az éjjeli megpróbáltatástól, de úgy tetszék, mintha isteni dicsőség vette volna körül.

— Az Ur áldjon meg titeket testvéreim — szólt s megáldva őket eltávozott.

Reggel szinte félt az emberekkel találkozni. Az éjszakai tapasztalat nyomai még nem tűntek el. A püspök megtartotta Ígéretét, munkát szerzett nekik. A Telepitvény házmesterének egy segítőre volt szüksége, miután a munka megszaporodott.

— 36 —

IX-IK FEJEZETT.

‘‘Igazságosság jár Ö előtte s megtart minket az Ő nyomdokain.”

A püspök nem hordott sok pénzt magával s a motozó ember esküvel állította, hogy csak ilyen keveset talált. A míg esküdözött, a pisztolyos ember rákiáltott: vedd el az óiáját, mindent vegyünk el; igy végezzük a munkát legjobban. A motozó ember épen a láncot kapcsolgatta ki, mikor léptek zaja hallatszott. Épen erre jöttek.-—Vissza a kerítés mögé ! Még félig se kutathattuk ki. Hallgasson, ha azt nem akarja, hogy.........

A pisztolyos ember érthető mozdulatot tett pisztolyával. Társa pedig huzta-vonta a püspököt a piszkos utcán át a kerítéshez. Mind a hárman ott állottak, mig a lépések, zaja el nem hangzott.

— No meg van már az óra ? — kérdezte a pisztolyos ember.

— Nincs. A lánc megakadt valahol. — A kutató ember ismét esküdözött.

— Szakítsd el akkor.

— Ne, ne szakítsátok el — szólt a püspök. Most szólalt meg előszűr. — A lánc egy kedves barátom ajándéka. Nagyon sajnálnám, ha elszakadna.

A püspök hangjának hallattára a pisztolyos ember egészen megrémült. Mintha csak saját fegyverétől sebesült volna meg. Kezének hirtelen mozdulatával, a püspök fejét a világosság felé fordította s egy lépést tett közelebb. Akkor társának nagy meglepetésére durván igy szólt.

— Hagyd azt az órát. Elvettük a pénzét. Ez elég.

— Elég — ötven cent.........

Mielőtt a kutató ember többet szólhatott volna, már a másik reá szegezte pisztolyát s úgy mondta:

— Hagyd azt az órát. Tedd vissza a pénzét is. A püspök az, a kinek útját állottuk. A püspök, hallod i!

— 87 —-B*h, »íit tesz az % Az elnök se volna elég jó ilyen esetben.

— Azt mondóin, tedd vissza azt a pénzt, vagy öt perc múlva keresztül lövöm a fejed.

A kutató haramia még egy percig habozni látszott az események e hirtelen változata miatt. Majd hirtelen visszadobta a püspök kezébe a pénzt.

— No most eressze le a kezét uram. A pisztolyos ember is leeresztette lassan a fegyvert, de azért a másikat folytonosan figyelemmel kisérte. A püspök lassan eresztette le elfáradt tagjait s kíváncsian nézett a két emberre. A félhomályban nagyon nehéz volt megkülönböztetni az alakokat. Most már valószínűleg szabad vol*, de azért még se mozdult.

— Most már elmehet ön! A késedelem az ön kárára válik. Az az ember, a ki beszélt, megfordult és leült egy köre. A másik ember bosszúsan ütögette botját a földbe.

■— Még egy ideig maradok — felelt a püspök. Leült egy darab deszkára, a mely a kerítésről volt letörve.

— Önnek meg kell becsülni a mi társaságunkat. Néha nagyon nehezen szabadulnak meg az emberek mi tölünk — szólt az a ki állott s durván nevetett.

—Hallgass—kiáltott a másik. A pokolnak utján haladunk. Ez biztos. Jobb társaságra van szükségünk mint mi vagyunk és az ördög.

— Ha valami segítségre van szükségetek, úgy csak forduljatok hozzám — szólt a püspök nemesen és szeretetteljesen. A kövön ülő ember a sötétségen át a püspökre tekintett. Egy percnyi szünet után lassan beszélni kezdett, mint az, a ki némi gyötrődés után elhatározza, hogy szólani fog.

—Emlékszik-e ön arra, hogy engem látott volna valamikor?

— Nem — szólt a püspök. A világítás nem a legjobb s jól még meg se nézhettelek.

— Ismer ön engem ? Az ember hirtelen levette kalapját, felállt a köröl s megállóit a püspök előtt. Csak nem érintették egymást.

Az ember haja szénfekete volt. Kivéve egy tincset a feje tetején. Ez fehér volt. A püspök abban a percben, a mikor ezt látta, megindult. Tizenöt év előtti események emléke támadt fel előtte. Az ember segített emlékezetén.