Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1902-10-09 / 41. szám
V ember nemesebb eszméjébe vetett hitünket. * ■* * Elmondjam-e, ne mondjam-e az eseményeket? ^Vagy csa^ annyit mondjak, hogy a déli nap ragyogását sötét fellegek borították el? A hősi honvédsereg, a mely a kilenc oldalról támadó ellenséggel szemben is győzedelmeskedett: megtöretett s a hadsereg elképzelhetlen nehéz menetelés ntán az ellenség kezébe került. A háború oroszlánja megláncoltattak! Világos téréin a százszoros ha Iáit látott hősök szemében könyek árja fakadt fel. Kardok törettek két té, ágyuk nómultak el s futott, a ki futhatott. Hazátlanná lett a magyar hazájában. De legszerencsétlenebbek azok, a kik Haynau kezébe kerültek. Ök az igaz ügy bajnokai, kiknek egyéb bűnök nem volt, mint hogy azt a földet, a melyen születtek, igazáén szerették, sötét börtönök falai közé kerültek, a melyből a halál szabaditotta ki őket. Készen voltak a halálra. Nem féltek, nem remegtek, mert tudták, hogy Isten elött nem bűnösek, mert azért az érzelmekért harcoltak, a melyeket Ö oltott az emberiségszivébe! Szeptember 21—26 ig tartott az itélkezés. A hadbíróság már 21-én go lyo általi halálraítélté Kiss Ernőt s Yécseyt pedig akasztófára. 26-án itélték el a tizenegyet s pedig tizet akasztófára, Schweidelt golyóra. Ké söbb Dessewft'yt és Lázár Vilmost golyóra kegyelmezték. * Olvasom, olvasom a szomorú históriát. Október hatodika volt a kivégzésnek a napja. A négy hős tábornok egyszerre fogadta a lövést. Nyitott szemekkel, bátran fogadták a halált. Az akasztófán Pöltenberg halt meg előszűrés Damjanich utoljára! Nem, oh nem remegtek e hős, nagy férfiak. A mellettük álló lelkészeket ök vigasztalták; mert azok, a .kiknek vigasztalni kellett volna öket, zokogtak, ( s maga Damjanich mondotta azt a saját lelkészének: “Miért sir tisztelendő barátom, hisz a kit kezében tart, szintén igazságért feszittetett meg!” * Októker hatodika valóban nagypénteke a magyar nemzetnek, mert e napon zúzták szét a nemzet millióinak reménységeit és e napon “fesziték meg a szent szabadságot!“ Mindenki sirt, zokogott és imádkozott, ki látta e nagy hősöket bitón függeni. Sírjatok ti is, ejtsetek egy könyet, mert mindnyájunk halottai ök. E- des anya gyermekét még hem szerette úgy, mint e hősök szerették a szabadságot. Honfi még nem szerette úgy honát, mint e dicső férfiak, s ember nem halt meg még ártatlanabbal, mint e tizenhárom!, De vájjon meghaltak-e ök? Oh nem! Ha valaha emberek neve, tette, emlékezete él a nép ajkain; ök élnek örökké a magyar nép szivében. Az ö nevük, emlékezetük, kitörölhetlen betűkkel van be Írva a magyar nép szivébe. Kunyhókban s palotákban. Az Urnák a templomában, ott vannak ök. A levegő, mely éltet bennünket, ö róluk susog nekünk, mert szabadság van a levegőben. Testük porrá lett, de lelkűk él és minden igaz magyar szivében van abból egy szemernyi, a mely arra indít, arra ösztönöz bennünket, hogy az ö szent elveiket, az emberiség szabadságáért való szent lelkesedésüket és égő hitüket mi is ápoljuk, oltalmazzuk, s érte. ha kell, meghalni is készek legyünk! Különösen nekünk, idegenbe szakadt magyaroknak van égető szükségünk arra, hogy az ö szellemük szeretete égjen szivünkben. Sok, végtelen sok alkalom csábit mindnyájunkat arra, hogy feledjük el a négy folyó és hármas halom hazáját. És e fenyegető bajjal szemben csak a nagyok emléke iránti kegyelet és a nagy események éltal felkeltett lelkesedés lehetnek sikeres gyógyszerek. Minket, a kik az édes haza földét az élet terhének nyomásai alatt elhagytuk, sokan hazaárnlóknak tartanak. Ezt a vádat igyekezzetek meg cáfolni úgy, hogy a magyar név be csületét védjétek és oltalmazzátok mindenkoron. És ezt a múlthoz való kegyelet ápolása által érhetjük el, különösen itt, ahol a nagy emberek és események tiszteletének a lángja oly magasan lobog. Soha, de soha, az életnek próbára tevő körülményei között se feledjétek el a tizenhárom emlékét. Sőt inkább ápoljátok s gyermekeiteknek is szét örökségül hagyjátok az eszmét, a melyért ök vértanúi halált haltak, a mely el nem enyészhetik soha: “Mert jönni fog, mert jönni kell, Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez, Százezrek ajakán!” Kalassay Sándor. Vasárnapi iskola. Emlékezzél meg a le Uradról, Istenedről. Elmélkedtünk a közelebb múlt 3 hónap alatt: a manna adásról, a tiz parancsolatról, az isten és emberek iránti kötelességekről, az arany borjú tiszteletéről, a szent sátorról, a Kanaánba való utazásról, a kémek jelentéséről, az érckigyóról, a Mózeshasonló prófétáról; arról, hogy szeressük Istent és neki engedelmeskedjünk és Mózes haláláról. A fötanulság az elmondottakból az, hogy Isten kijelenté magát az Izraelitáknak. Vájjon megfelelő volt e a nép magaviseleté? A nép az egyptomi szolgaságban imádta atyái Istenét. De felfogásuk felőle nem volt helyes. Uj kijelentésnek kellett jönni, hogy a nép helyesen ősmerje meg az élő Istent. A próféták által jelenté ki magát az Ur, Mózes is ezek közé tartozik. De ez a kijelentés nem csak élő szóval történt. A vele való benső közösség utján ismerhetjük meg teljesen. A jó ember egész élete Isten önkijelentése az emberben. S igy kellene haladni hitről hitre, diadalról diadalra. Egy embert nem ismerhetünk híven a róla szóló leírás alapján, hanem csak akkor, ha vele együtt őlünk; ép igy ismerhetjük meg Istent. Az egyptomi szolgaságból kihozta az Ur az izraelitákat. Ott nemcsak testileg voltak sanyargatva, de attól is lehetett tartani, hogy erkölcsileg züllésnek 'indulnak. Isten más vidékre vezette őket, hogy uj néppé tegye őket, A pusztában küzdve a szegénységgel, éhséggel, szomjúsággal, ellenséges néptörzsek közt, mérges kígyók martalékául kitétetve: megismerték az Urat. Nagy próbáknak tette ki őket, hogy közelebb vonná magához. Zúgolódtak, mert nem volt kenyerűk. Nem volt ut és mód, hogy eledelt biztosítsanak clyan sokaságnak. Isten mannát és íürjet adott nekik. Megtanultak könyörögni a mindennapi kenyérért. Azután kijelenté nekik akaratát a tiz parancsolatban. S ezzel egyszer smind Isten vezette a nép életét, Az Ur minden emberhez szól: “tedd ezt”. A mindennapi életnek vallásossá kellett lenni. Az Isten és emberek iránti kötelességek nem terhelik meg rendkívül a rendes életfofytatást, mivel az Istennek és felebarátainknak van szentelve. Ez uj mozzanat volt a vallásos életben. “Engedelmeskedni jobb, mint áldozatot hozni. Igazság legyen áldozatod s az Urban helyezd bizalmadat.“ A bálvány istenek törvény és józan gon- • dolkozás ellenesek. Más mozzanata volt az isteni kijelentésnek a zúgolódó és lázongó nép megfékezése. Ismételten visszakivánhoztak Egyptomba. Más vezetők, más istenek után óhajtoztak. Aranyborjút imádtak, nem akarták elfoglalni az ígéret földjét a kémek viszszaérkezte után, elfordultak Mózestől, ötét ócsárolták. S az Ur mégis eltűrte a népet, Nem szoros igazsága, de véghetetlen irgalma szerint bánt velők. Meghalgatta Mózes imáját a nép érdekében s atyai szive lett nyilvánvalóvá a néphez. Az Ur irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra; irgalmas marad ezer iziglen, megbocsát hamisságot, vétket . és bíint, de nem hagyja a bűnöst büntetlenül, smegbünteti az atyák álnokságát a fiákban és a fiák fiaiban harmad és negyediziglen. (II. Móz. 34. r. 6—7.) Ilyen istent nem ismertek a pogányok. az ö isteneik irgalmatlanok s kegyetlenek voltak. TÁRCA. Október (i. Támadjatok fel földi istenek. Támadjatok fel porlö zsarnokok! Tiétek e nap; ünnepeljetek: Hisz az igazság jajszóval zokog! Oh csak kiáltsatok vad lángra gyűl va; Legyen e zajtól a pokol tele; Zajongjatok mámorba fulva, Hogy sírotok megrázkodjék bele. Kiáltsatok!... Mi még szótsem lelünk: Óh néma, néma a mi bánatunk. Egy rémes árny jár föl s alá velünk S e rémes árnytól összeborzadunk. Megnépesttl a múlt idők homálya, És újra látunk. Óh mi borzalom! Szörnyű rémképeit élénkbe tárja Egy hantolatlan, régi sirhalom. Szó nincs, a mely lefesse, mint esett Bakók által a végső jelenés. Óh mért, hogy elfeledni nem lehet, Mitől megáll a szív, az érverés? Köny nincs elég kisérhi bánatunkat; Boszu e földön nem terem elég! A szönyü nap mohos múlttá avulhat! Emléke mégis izzó tűzzel ég. Bitón a hősök, szentek, Istenek? A vérpadon, mint holmi banditák? És lenn a földön annyi szörnyeteg Bíborban éh és tapsol a világ! Hősök a vérpadon, bakók a fényben. Szörnyű dolog és mégis oly igaz. És nincs sehol a kinos, néma éjben Csak egy sugár, csak egy kicsiny vigasz. Könyek között üljünk-e ünnepet? Vagy átkozzuk a zsarnokok hadát! Ám megboosát a szív, de nem feled, A mig szeret igazságot, hazát. Haló porukból bár virág fakadna; Sírjuk felett a lég ködös marad. Kialhatik szivünk minden haragja! Sötét borúban állni fog Arad! De álljon is! Maradjon szent a nap, A mely nekünk egy golgotát adott. Derű sugár mosolygjon, nem szabad ■Felednünk azt a gyásznapot. Szent jel legyen előttünk a bitófa, Oly szent legyen, miképen a kereszt. Az szent jel a Jézus halála óta; Hős vértanuk avatták fel emezt. Sirjuk fölé hintsünk virágokat; Szivünkbe« éljen hála, tisztelet. Olyan csodás, nagy volt az áldozat, Hálánk ahoz méltó nem is lehet. Hálánkra áldás kél a szent porokból, Az éj szabad hazát szül reggelül; Erő terem a szétzilált romokból, S a régi fény e honra földerűi. S ha jő az ellen, úgy lehet hamar S a hon riadva harci vészre kél: Aradra megy tanulni a magyar, Mert ott a föld, a lég csodát regél. Sikolthat a vihar & szörnyű éjben, A hon, miként a szirt, szilárd marad; És győzni fog ezer vihar s veszélyben, Mig példaként előtte áll Arad. ' , SZILVA BÉLA. “CTta.2: á-su.n^. Az “Am. Hagy. Ref. Lapjának” eredeti tárcája. Irta,: H-TiT-lZ. Zúgott a keleti szél, erősen hullott az eső. Igazán épen őszi idő volt, mikor megjött a parancsolat violaszin pecsét alatt, hogy a keleti kirándulók New Yorkból nem pénteken estve, mint eredetileg tervezve volt, hanem csütörtökön estve indulnak, hogy már a szombaton délutáni ünnepélyen és az esteli közvacsorán is részt vehessenek. Azt hittük, hogy Tévén bankárnak tényleg sikerülni fog legalább is száz tagból álló kiránduló társaságot összehozni: de bizony alig voltunk 30—35-en, a kik meghallottuk a Kossuth hivó szavát: “Kossuth Lajos azt izente, Elfogyott a regimentje.” S a helyett, hogy mindnyájan elmentünk .volna, szépen otthol maradtak még azok is, a kiket szerettünk volna ott látni az ünneplők között. No de sebaj. Az ünnepély náluk nélkül is meg volt s mi, a kik a mész sze távolból is elzai’ándokoltunls Cle velandba, hogy leboruljunk az ö nagysága előtt, boldogok vagyunk s életünk egyik legkiválóbb napjának tartjuk azt a napot, a mikor Kossuth szobra előtt láttuk ölelkezni a föld lsét szabadságszeretö népét: az amerikait és a magyart. Hejh pedig de megszenvedtünk ezért a boldogságért. Őseink karaván vándorlása nem lehetett nehezebb és fárasztóbb, mint az a 28 órai ut, mig New Yorkból Clevelandba eljutottunk. Az ut kezdete vidám volt. A humor, jó kedv itt is, ott is felsziporkázott s még éjfél felé is kerülte az álom a “magyar kocsiban” a szemeket. Csak a szövetkezet titkára. Szlovenszky Ferenc aludta át az u tat. Neki mindegy volt, a hogy fejét lehajtotta, nem akart tudni a világról, pedig Heveryéls ugyancsak
