Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1902-09-04 / 36. szám
atkeménynyé fagytak raj- Ua legalább kielégítően tápattunk volna, de nem volteledelünk, mint kétszersült s huskivonat. e hosszú emberfeletti szenven, emberlakta vidékre jutót - De a csukcsok ellenségként ik bennünket és minden éberét- és elövigyázatunkat meg feszítenünk, hogy áldozataiíssünk ez alattomos vadembejc. ehring szoros felé már barátibb vidékre jutottunk. Az itt {ó törzseknek olykor alkalmuk nerikai bálnavadászokat lát- és ezért? kevesebb gyanúval k a fehér emberre mint a csuk.trick helység öt vagy hat iram xsbör kunyhóból áll, melyekbe tt uralkodó bűz miatt európai r nem képes belépni. Nincs se eleségünk, se kutyát adhatunk; kaptok majd az Ejfokon — volt a törzsfönök venzeretö válasza kérdésemre. De íj szaki fok 10 napi járóföldre zik Erktricktöl. erencsére pénzért és pálinkáért hagyta magát lágyítani a beetes törzsfönök és kaptunk anyeleséget a magunk és kutyáink aára, hogy nem kellett éhen ztulnunk. hségtöl és fáradságtól elcsigázfolytattuk nehéz utunkat. Szegére idejekorán eljutottunk a incsin öbölhöz, még mielőtt a jég rolvadt volna, ellenkező esetben iytelenek lettünk volna a telet a .enetes helyen tölteni. Lz Éjszaki sark felé közeledve, átságosabb embereket találtunk, ttünk tőlük félig megromlott eledet, melyet azonban oly étvágyai fogyasztottunk, mint a legizle,ebb csemegét. Az Éjszaki fokon ztet és szirupot is kaptunk — mit lóságos diadalörömmel fogadtunk sőt egy san-franciscoi hírlapot is, az, hogy kétéveset. Egy körülmény lep meg mindin:bb, t. i. az, hogy innen legkisebb intkezést se tartanak fenn az orosz iodalommal. Csakis amerikai bálivadászok látogatnak el ide néhaapján, hogy csereüzletet kössenek benszülöttekkel. Vasárnapi iskola. A rézkigyó. IY. Mózes 21. r. 1—9 v. “Miképen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, a képen fel kell magasztaltatni az ember Fiának. Hogy valaki hiszen ö benne, el ne veszszen, hanem örök életet vegyen.” (Ján. 3. r. 14—15 v.) Az Ur azzal bűn tété meg az izraelitákat, hogy 40 esztendeig vándoroljanak a pusztában, mert elmulasztották elfoglalni Kánaánt a kémek visszatérte után. A hitetlenség volt bűnök: az Ígért áldás elmaradása lett büntetésök. Hit nélkül nem vehettük el Isten áldását. Ez volt az Ur ítélete: “E pusztában hullanak el a ti holttesteitek és pedig mindazok, a kik megszámláltattak a ti teljes számotok szerint, húsz esztendőtől fogva és azon felül, a kik zúgolódtatok ellenem, nem mentek be arra a földre.” (IV. 14. r. 29—30 v.) A vándorlás ezen esztendei nem csupán büntetés, de egyszersmind nevelő iskola is voltak. A sivatagban, ellenséges törzsek közt nehéz utazás közben megérett a nép arra, hogy örömét találja az- Ígéret földében. Nem az a fontos, hogy elérték - e az Ígéret földét, hanem az, hogy elökésziiltek az Istennel való boldogító közösségre. A felolvasott lecke a vándorlás, a 40 esztendő végéről szól, mikor már készültek, hogy éjszak felöl menjenek be Kanaánba. Első kisérletök dél felöl meghiúsult s most Edom körül nagy kerülővel akartak bemenni a Jordán vizén keresztül. I. Győzelem a kanaániták felett. Ezek országa Judeától délre feküdt; királyuk meghallotta, hogy jön Izrael a kémek után, ellentállott az idegeneknek és foglyokat ejte közülök. A nép az istentől kért segítséget és hogy meg is nyerjék azt, fogadást tettek: “Ha valóban kezembe adod e népet, prédára vetem az ö városait.” S mert mindent az Urnák ajánlottak fel, kérésök teljesítve lett és a nép nem is tartott meg magának semmit, | mindent elpusztított. Csak azért gondolkozott igy Istenről, mert nem ismerte öt helyesen Izrael. Önmagában kegyetlen, erőszakos, pusztabeli nép volt, vallásos nézeteit a körülötte élő népek módosították. Később szelidebb lett az ellenséggel szemben. Mikor a Samaria beliek nem akarták Jézust befogadni, mikor útban volt Jeruzsálem felé, Jakab és János igy szóltak: Uram, akarod-e azt, hogy parancsoljuk, hogy tűz szálljon alá az égből s megemészsze ezeket, mint Illyés is cselekedett?” De Jézus reájok fordulván, megdorgálá őket, mondván: Nem tudjátok, minémü Jélek legyen ti bennetek. Mert az embernek lia nem azért jött, hogy elvesztené az embereknek lelkeket, hanem hogy megtartaná.” (Luk. 9. r. 54—56 v.) Jézus által ismerjük meg helyesen Istent, mint mennyei Atyát. A fentemlitett apostolok az Illyés szellemében akartak eljárni, holott a Jézus tanítványainak nemesebben kell vala érezniük. Jézus nem elveszteni, de az embert megtartani jött. tüzes kígyók, A nép most délfelé utazott, hogy megkerülje Edom földjét, mert ezen nem lehetett keresztül menni Igen elkedvetlenedtek és türelmetlenek lettek ezen ut miatt. Valószínűleg ez volt a legnehezebb és legveszélyesebb ut, melyet még meg kellett tenniök a pusztában. Ez a vidék úgy van leírva, hogy futó homok, számtalan hullámzással megszakítva, vízfolyásokat ntánozva. Ezen síkságon 50 mértföldnyire visz az ut, a rettenetes “szirokkó” szél és a szörnyű pusztulás nyomán keresztül. Száz mértföldet tettek ezen keresztül az izraeliták, igen kellett szenvedniük ős számok felette megapadt. Ily kétségbeesésökben szóltak Isten és Mózes ellen. Nem volt manna, mint az előző években. Csak a jelennek éltek, nem figyeltek a jövendőre. Ez volt az elégedetlenség oka. Az istenfélő ember könnyebben elviseli a szenvedést a jelenben, ha a jövendőre függeszti tekintetét. A pusztá! ban Kanaán felé fordítja szemeit. E nevelöiskolában látja a jövő vívmányait. Midőn utat tör a bányában, az lelkesíti, hogy a szikla mögött rejtett kincset talál. A viharos tengeren keresztül utaztában meg vigasz falja, hogy majd csendes kikötőbe érkezik. Pál apostol e tekintetben szép példát ad. “Azért nem restelkedünk, sőt annak felette, ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal mindennap épül. Mivel a mi nyomorúságunknak egy szempillantásig való könnyűsége a dicsőségnek felette igen-igen örökké való állandóságát szerzi be nekünk. Mivelhogy nem azokra nézünk a melyek láttatnak, hanem a melyek nem láttatnak: mert a melyek láttatnak, idő szerint valók, de a melyek nem láttatnak, örökké valók.” (II. Kor. 4. r. 16—18 v.) Arábia északi részén van egy kigyófaj, úgy hívják, hogy kobra; a lakosság igen fél tőle, nem meri elpusztítani, hogy egy miatt az egész kigyó törzs bosszút ne álljon rajtok. Harapása igen mérges, égető fájdalmat okoz az egész testben. Ezért nevezik “tüzes kigyó”-nak. A nép úgy tartotta, hogy az ö zúgolódásuk és türelmetlenségük miatt büntetésül bocsátotta rájok az Ur. Jónak-rosznak kútfejéül az Urra hivatkoztak. Vagy büntetés, vagy jutaloinképeri lettek küldve. Éhínség, dögvész, háború nem tehetett nagyobb pusztítást, mint ezek a kígyók. Nagy lehetett bűnök, jöttek Mózeshez, kiáltottak az Úrhoz. A rézkigyó. Mielőtt ezt elkészítették volna, a nép már bünbánatot tartott, esedezettoaz Úrhoz bocsánatért és szabaditásért. Bevallották, hogy vétkeztek, és imádkoztak az Úrhoz. Mózest is kérték, hogy könyörögjön érettük. É- rezt-ék, hogy szükség van egy valakire, a ki nagyobb, mint ök. hogy közbeujáró legyen. Nem lázongtak többé, nem engedetlenkedtek, megalázták magukat, ezért aztán fel is magasztaltattak. Mózes könvörgött s az Ur megparancsolta neki, hogy csináljon egy tüzkigyót. S azt mint jelt emelje fel. Ha valakit megmar a kigyó, nézzen fel a rézkigyóra és megél. Midőn erre Jézus hivatkozott, előre jelezte, TÁRCA. Készülök a másvilágra. ALkonyodik, nő az árnyék, Hegytetőn van csak sugár még. Völgy alant ül szürke ködben, Hotlik a láb, szív megdöbben. Keskeny árkot vont az élet, Túl azon még egy se lépett... Közelemben van az árok, Tán egészen szélén járok, Óvakodva, félve lépek... Oly múlandó ez az élet! Vége lesz tán nemsokára. Készülök a másvilágra. Régi múltnak avult képe, A lelkemnek áll elébe... Nézem hosszan ezt a képet, Ha találnék rajta szépet! A mi kis fény volt is rajta, l’or belepte, eltakarta... Törölgetem, porolgatom, Könnyeimmel áztatgatom. Tán eíötűn régi fénye, 8 átvilágít a sötétbe. Lelkem útját hogy meglássa!.... Készülök a másvilágra. Száll a fecske, daru, gólya, Nincs ezeknek pártfogója. Csak az Isten, a jó Isten Őrzi, védi őket itt lenn, 8 ő ad nekik erőt, szárnyat. Ha magasban útra szállnak. Készülődő lelkem szárnya Emelj föl a magasságba! A jó Isten kegyelmével Engemet is elvezérel... E kegyelmet esdve, várva, Készülök a másvilágra! Dörnény József. Hazafelé. A külvároson át tartottam hazafelé. Öreg este volt már, lehetett úgy kilenc óra is. Valami meleg köd ereszkedett alá, hóolvadás után a még nedves föld ebbe a lenge, szürkés takaróba burkolódzott, hogy meg ne fázzék. Nyomott, rósz kedvű voltam s a külvárosok szokott, siralommal teljes levegője ránehezedett a lelkem re s a nyomornak és bűnnek eme fojtó hangulata egészen elfogott. A szűk utcákon végig feküdt a szegénység szaga s úgy tetszett nekem, mintha minden viskóból valami kínos, tompa sóhaj hallatszanék. Itt laknak a nagy város áldozatai, azok a szerencsétlen, agyonkinzott, holtra fáradt, beteg emberek. Csodálatos vonzó ereje van a városnak. Húzza, vonja magához az embereket, fölhasználja munkaerejüket, kiöli lelkűkből a nemes indulatokat, helyüket betölti nagyvárosi bűnökkel s aztán visszadobja őket a szemétdombra. De a lelkűk már ki van égve, erkölcs helyett ledérséggel, hit helyett könnyelmű hitetlenséggel, természetesség helyett nagyzolással és látszathajhászással, megnyugvás helyett vad elégedetlenséggel, becsületes szorgalom, törekvés helyett irigységgel és mások kárát kereső indulattal van teli. Szomorú hely ez nagyon. Itt boldogtalan emberek laknak. Előttem két alak ment. Majdnem egyforma gyorsan haladtunk, mert csak apródonként fogyott a távolság közöttünk. A mint egy sárga betegfényü lámpa mellett elhaladtak, láttam, hogy az egyik középkorú, szegény munkás asszony lehetett, a másik, leánya, egy mezitlábos vézna, 7—8 éves teremtés. Az asszony valami nagyon súlyos terhet vitt a fején; hangjá nak el-elfulása, s nyögésbe hajló beszédje elárulta, hogy alig bírja tér hét, pedig ugyancsak iparkodik vele. De még nagyobb teher lehetett a lelkén. Hangjának kesernyés, fanyar izéről, rekedt, durva színéről egyszerre észre vettem, hogy ez az asszony sokat veszekedett, sokat átkozódott, s hogy nagyon, de nagyon elégedetlen a sorsával. Hisz eddig csak nyomorban, roskasztó munkában és szenvedésben volt része. Mellette haladt fáiig futva, félig lépve, sápadt, vézna leánykája. Any ja kötényébe fogódzott s úgy aprított nagy szaporán fázós lábaival. Oly igazi gyermek volt e gyermek. Derűs, ábrándos, ártatlan lelkét még nem forrázta le a valóság dérhullása. Meg volt elégedve, tudott hinni álmaiban s valami odaadó, önfeledt bizalommal hitt szülőiben. Felsőbb, varázshatalmu lénynek tartotta káromkodó, iszákos apját s házsártos, átkoződó anyját. Gondtalan, boldog életet élt, naiv gyermeteg hitével. Valami megható volt ez a szomorú ellentét anya és leánya közt. A leányka folytonosan fecsegett. Üres, gyermekes dolgokat, minden összefüggés nélkül, melyek félig aznap történtek, félig csak Ö maga képzelte. Mit csinált testvéreivel, mit játszottak, sirt-e a kicsi, kit és mit láttak aznap. Olyan öntudatlan, szent odaadással fecsegett ez a gyermek, mintha anyjának legfőbb gondja volna öt hallgatni s boldog volt, hogy beszélhetett. Aztán egész észre vétlen átcsapott az ábrándozásba. Milyen szép babát látott a gazdag szomszéd lányánál. Neki is olyan lesz. Mari néni megígérte, hogy vesz majd neki labdát. Majd ha elmúlik az olvadás s poros ut lesz az utca aj-
