Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-07-17 / 29. szám

*

Megbocsátja-e Isten az esküszegést ?

E kérdések elhangzása után egy fiatal követ állott fel. Egyike a függetlenség leglángolóbb barátjainak s az ablakon kimutatva igy szólt: “Látjátok azt a hatalmas, szép fenyőt. Tegyük fel, hogy megesküdtünk, hogy addig végrehajtunk valami dolgot, a mig a levelek a fán maradnak, de ha a levelek lehullanak,köt-e még akkor is esküvésünk?

E beszédben ugyan az a logika volt, a melyet Knox János használt, a mikor Mária királynőhöz e szavakat intézte: Királynőm, ha a hercegek túl hajtják hatalmukat s nem teljesitik a törvényt, kétségtelen, hogy bűnhődniük kell.

A törvényszék tágas csarnokát a tetszés zaja töltöttebe s mig idebent ezek történtek, a legdramatikusabb esemény volt közel. Lent az utcán gyorsan vágtatva jött egy porral belepett lovas. A mint a törvényszéki épülethez ért, leugrott lováról. Ljsá got hozott. A Lexington mellett vívott csata hírét hozta. E csata egy hónappal ezelőtt történt, de csak most jutott el a hírrel ide. Az újság hallattára a meleg déli vér forrongásba jött se lel késül tség e tüzében neveztetett ki egy bizottság, a mely elkészítse annak a nyilatkozatnak a szövegét, a mely szerint Mecklenburg népe szabadnak és függetlennek nyilvánittatik.

Május 20-án a gyűlés újra összeült ts a következű javaslat olvastatott fel és fogadtatott el:

1) Ha Nagy Británia közvetve vagy közvetlenül vagy bármily morcon és formában akadályozni kívánja jogainkat: e tartomány, Amerika és az egész emberiség jogai ellenségének nyilvánittatik.

2) Mi, Mecklenburg megye polgárai ezennel feloldjuk magunkat ama kötelék alól, a mely bennünket az anyaországhoz kötött, megszabadítjuk magunkat az angol koronához való viszonyainktól s felbontsunk minden politikai viszonyt azzal a nemzettel, mely eltapodta jogainkat és szabadságunkat s Lexington mellett embertelenül öntötte az amerikaiak vérét.

3) Szabad és független népnek nyilvánítjuk azért magunkat, a kiknek meg van a jogunk arra, hogy szabadok, legyünk s egyedül az Istent s az általános kongressust ismerjük el feljebb valónknak s függetlenségünk biztosítására, ezennel ünnepélyesen Ígérjük, hogy együtt fogunk működni s életünket és javainkat áldozzuk a • legszentebbért, becsületünkért.

4) Ezennel elfogadjuk régibb törvényeinket, de nem ismerjük el, hogy Nagy Britania uralkodójának valami joga és kiváltsága és sértet lensége lenne mi közöttünk.

5) E tartomány polgári és katonai hivatalnokai feljogosittatnak, hogy ugyanazon hatalmat és tekintélyt gyakorolják, mint azelőtt. E gyűlésnek minden egyes tagja mint békebíró működik, a kiknek jogukban áll a törvény szerint Ítéletet hozni az eléjük hozott peres ügyekben, arra törekedvén, hogy a békét fentartsák, a megyében egységet, viszhangot teremtsenek s a szabadság szeretőiét ápolják mindaddig, a mig egy általánosabb és jobb szervezetű kormányzási rendszer lesz alapítható.

6) E végzések egy másolata a Philadelphiában ülésező Continental Congresshoz átteendö s annak tagjaival megismertetendő.

E határozatokat Charlotte népe előtt felolvasták. A törvényszék épü letét nagy tömeg vette körül, hogy hallja ezeket a határozatokat. A küldönc, a ki az okmányt Philadelphiába hozta, útjában többször is megállóit s felolvasta azt, A philadelphiai kongressust nagyon meglepte ez a határozat, Epen ekkor fogalmaztak meg egy kérvényt a királyhoz, a melyben azt mondják, hogy nem azért léptek harcba, hogy Nagy Britaniától. elszakadjanak s függetlenné tegyék a kolóniákat. Az elnök azért elismerő levelet küldött Mecklenburg megye népéhez.

A mecklenburgi függetlenségi nyilatkozat ma már nem létezik. Elveszett abban a tűzben, a mely 1800- ban McKnitt James Sándor házát elpusztította. Ö volt a bizottság titkára és az okmányok őre, A tiiz után

ö készítette el ez okmány hü másolatát s ez a North Carolina! egyetem kincsei között őriztetik. Az okmány aláíróinak nevét az állam ma is a legnagyobb tiszteletben tartja s május 20-ika North Carolinában nemzeti ünnep. A föünnep Charlotteban foly le, a mikor, is a legkitűnőbb szónokok tartanak hazafias szónoklatokat.

Vasárnapi iskola.

Alapige: II. Mózes XVI: 4—15.

A lecke felosztása: I. A nép zúgolódása és a manna. II. Az Er dicsőséges megjelenése a felhőben.

Az Egyptomból megszabadult zsidóság eljutott már a Sinai pusztának határára. Mózes az Istennek em here átvezette őket a Veres-tengeren s a népnek ajkán dicséretmondó ének zengett. Nagy az Ur, a Jehova, ki minket megszabadított. Öli de a népnek érzelme hamar változik. A lig hogy belépnek a pusztába, a pusz tai utazásnak harmadnapján már a zúgolódás szava kél a dicséretmondó ajkakon, mert a “Marah” vizei keserűek valának s nem olthatták el szomjúságokat a Máráh forrásainál. De az Ur méghallota a szolgái ajkán fakadt imádságot s Mózes egy fát do bott a vízbe s az megédesedék s majd el jutának Elimbe, hol “tizenkét forrás és hetven pálma fa volt s itt tábort ütőnek, hogy kipihenjék az uta zás fáradalmait.”

Szükségük is volt a pihenésre, és az erő gyűjtésre, mert ipie alig hogy elindulnak és bejutnak a Szin pusztájába, a mely Elim és a Sinai hegy között van, éhség támada rájok. Oh ki tudná megmondani, melyik kínosabb: az éhség-e vagy a szomjúság? Mind a kettőt nehéz elviselni s a legiszonyúbb halál lehet, a melyet az éhség és szomjúság okoz! Csufláljuk e hát, hogy Izrael népe újra zúgolódásba tör ki s azt kiáltja: “Bár meghaltunk volna az Ur keze által Egyp tóm földén, mikor a húsos fazék mel lett ültünk vala”, mert azért hoztatok ki minket a pusztára, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg!?

Oh az éhség adta nekik e keserű szavakat ajkaikra!

De hát elfeledték e már az Urnák irántuk való irgalmát és szerelmét? Hát olyan régen látták e szeretet jeleit, hogy most már vehetnek szabad sá°'ot arra, hogy kárhoztassák vezén két s átkozzák az Urat?

Nem, nem! Az Ur gyakran megmutat á már jóságát Izrael gyermekeinek s ezért átok, panasz, zúgolódás helyett az imának, a könyörgés Szávának kellett volna hangzani ajkaikról. íme, most is, dacára annak hogy vissza vágynak az egyptomi hu sós fazekak mellé s a szenvedésekkel s nélkülözésekkel teljes szabadságot felszeretnék cserélni a kényelmes, a bőséget szolgáltató szolgasággal: az, Ur mégis segítségül jön. Manna hull alá az égből, a manna sem nem a földnek terméke, se nem emberi művészet alkotása. Egy arab orvos, “Avicenna” a következő leírást adja róla:

“A manna nem egyéb, mint harmat, a, mely a kövekre vagy bokrokra hull s megkeményedik, mint a méz s olyanná lehet összekeményiteni, mint egy kukorica szemet. Az arábiai sivatagban ma is ismerik a mannát s főleg Junius hónapban gyűjtik össze.”

Volt hát mit enni s a nép, mely lecsillapitá éhségét, újra hálát adott a Jehovának. A hála annál nagyobbvolt, mert az ur húst is adott tápláltatásukra, mivel estére fürjek sokasága boritá el a tábort.

Mi is gyakran járunk a Szin pusztájában. Eletfolyásunk nagyon hasonlít a zsidó nép vándorlásához. Most megszabadulunk a szolgaság házából; átmegyünk a Veres tengeren, de holnap már ott állunk a Máh ra vizeinél s keserű könnyeket hullatunk a reánk Szakadt megpróbáltatás miatt.

De szabad-e azért felednünk, hogy az a ki örömet ád, ad vigasztalást is. Szabad-e azt hinnünk, hogy ö, a ki bal kezével, megostoroz, nem elég erös arra, hogy jobb kezével megszabadítson? Nem, mert ö minket is elvezet az Elim vizeihez s éhségünket lecsillapítja s a mannával bizonyos-TARCA.

A legboldogabb mi.

Az ‘-Am. Magy. Ref. Lapja” számára angolból fordította: Szöxvjri Sándir.

Hatvan éves volt. Erről mindazok, a kik kételkedni szeretnek, meggyőződhetnek a rendelkezésükre álló születési bizonyítványból. Az arca és alak ja azonban olyan volt. a melyről a szakértők azt mondják: „jól táplált." Arca nem volt se bibircsós, se redős. A haja még fekete, szemei lángolók, az orra északi jellegű, merész metszésű s az arca élénk piros. Ajkán jóságos mosoly ül folytonosan s ez nem is csoda, hiszen hatvan év alatt már rá szokott a mosolygásra és a szives becéző szavakra. Széles vállai fölött hatalmas feje uralgott; karjai és kezei erősek, munkára szokottak s a járása még mindig gyors. Földmives családból származott, uy érmék korában a friss levegőn növekeáett fel s megtanulta szeretni a madarak énekét, a széna illatát, a tehén leheletét, a 'rágokat, a melyek a patak partját ékesijtték s a pusztai élet ezer és ezer a városban soha nem élvezhető gyönyörűségeit. Az újdonságok mindig nagy hatással voltak reá; hangjára, szavaira, tekintetére s tetteire egyaránt.

Hatvan éves volt és megtartotta leány nevét, s a gyülekezet, a melyhez tartozott, hálát adott érte a jó Istennek s nevét imáiba foglalá már 35 esztendő 0ta4

Minden nyáron egy hónapra átment E. Londonba, hol nyári lakása volt, hogy ott pihenjen a tenger parton vagy kint a mezőségen. Hol egyik, hol másik szomszédja kisérte el. rendesen az, a ki á gyülekezetben az év folyamán a legtöbbet csalódott s a kit a többiek a legkevesebbre becsültek. Egyszer Dudds Sára volt a kiválasztott; rósz hirii nő volt, de azért ő meghívta. Oh bárcsak vele mehetnék igy sóhajtott Sára, mikor egyik szomszéd ezt az eshetőséget felemlítette- szeretném Hallani, hogy engem kérne. És ő kérte a leányt s a leány felelt.

„Sári, te níindig olyan szives voltál, mikor segítségre kértelek, ki fogsz-e most is segíteni. Elmegyek a szünidőre, száz mértföldre innen, hogy a félszigeten levő nyári lakásban töltsem el ezt s szükségem van egy barátnőre, a ki velem jönne. Látod, nekem szükségem van valakire, a kivel beszéljek, a ki rendbe tartsa a házamat s hiszem, hogy mi ketten jól össze egyezünk. Remélem, nem utasítasz vissza — kedvesem?

Szegény Sári. A meghívás ime megtör

tént és ő kész volt azt elfogadni, azt gondolván, hogy ez nagy kegy s ezért hálás is volt. A nyári lakás, a „cabin” a mint a félsziget lakók nevezték, sokat változott építése kezdetétől s mióta első lakója benne lakott. Deszka falain idegen szerű történetek voltak felírva, némelyik pajkos, némelyik rósz, mások azonban szépek, megindítók valának: de ezelőtt soha-'se hallották egy olyan léleknek a kiáltását, a mely önmagát találta meg.

„Oh kisasszony ! Oh kisasszony ! Rósz, nagyon rósz vagyok s nem vagyok méltó arra, hogy lábaihoz üljek!

„No no Sári, add ide kezed. Nekem I még van reményem.

Az idő repült. Sári mindinkább erősödött a jóban s ha néha-néha elfeledkezett magáról, azonnal hallotta a szót: Nekem még van reményem! És e szók hallattára újra visszatért az elhagyott ösvényre.

* #

*

L. kisasszony—-csak nevezzük igy—nem volt barátja a kora ifjúságban kötött házasságnak, de a házasok tudták, hogy benne egy jó akaró nemes barátjuk van.

Cable József tizenhét éves suhanó volt mikor megnősült. Husvét másodnapján esküdött örök hűséget Foster Lizának, j Pünkösd vasárnapján már megindították I egymás ellen a váló pert. L. kisasszony

meghallotta ezt s miután úgy is arra volt útja, meglátogatta őket.

„Egy kis a jándékot hoztam nektek a teához. kezdte meg a beszédet, meg akartalak lepni benneteket, mikor haza jön a férjed.

„Ne tessék többesben beszélni Jóéról és rólam.

„Szegény gyerekek! De hiszen csak együtt esztek? Semmi felelet. Remélem, segitel ezt neki megenni az én egészségemre. Csak nem akarsz rajtam bosszút ál Ián i.

Oh nem kisasszony.

Még mielőtt L. kisasszony elment volna, az asztal tiszta fehér abroszszal meg volt terítve; egy pohárban nehány szál tavaszi virág illatozott s a föld megnagyobbodottnak tetszők a csinos otthonkába öltözött gyermek asszony előtt.

— No most már szólt L. kisasszony, mikor távozni készült, remélem, hogy mikor a férjed haza jön, kedvesen mosolyogva fogod fogadni őt. Biztosan tudom, hogy a vagsora jól fog neki esni. Légy olyan jó, ha majd újra eljövök, beszéld el, hogy tetszett a főztöd. 1

„Halló Liza! ki van ott? - kiáltott gyerekes hang.

Liza nem szólt. Letilt és várt.

„Oh, bizony megint valami udvarló van ott!

Liza arca az örömtől ragyogott s u; y

°&y