Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-05-29 / 22. szám

2 r ■ , * 1 ;..... I 9. ) A Mercer sburg akadémia. Fel-! Böbb nevelő intézet fiuk számára. 10. ) Massanutten akadémia. Ez; az intézetünk a legifjabb. 1899-ben alapittatott s Woodstockban , Va. van elhelyezve. A missiói munkálkodás terén is megkülönböztetjük a bel és külmis­­siót, úgyszintén a kikötői missiót. A belmissiói munkálkodás 98 mis­siói egyházra terjed ki. Ezek közül 2 cseh, 10 magyar, s 2 német s angol; a többi angol. Évenkint mintegy 15 ezer dollárba kerül ez a munka. A külmissiói munkálkodás kiter­jed Japánra és Khinára, hol 11 férfi s 8 női missionáriusunk működik. Japánban, mint már jeleztük, nagy tekintélynek örvendő iskoláink van­nak. A jótékony intézetek közül első helyen kell felemlitenünk az árva­házakat . Ezekről már közöltünk la­punkban ismertetést. Ilyen intéze­teink: a Bethany árvaház, amely Wimelsdorfban van elhelyezve, a St. Pál árva ház, Butler, Pa-ban. A fort waynei árvaház. Főni os az elaggott lelkészek és lel­kész özvegyek elhelyezésere és segi­­tésére alakult intézet; a Bethesda di­­akonista otthon, Clevelandban, dia­­konistákat képez a szeretet törvé­nyeinek a gyakorlására. Ezzel az in­tézettel összeköttetésben van egy kórház is, a hol clevelandi testvére­ink segítséget kaphatnak, ha lelké­szük igazolja, hogy ök egyháztagok. Az Alliance, O. diakonista otthon és kórházi társulat hasonló célok megvalósítására alakult 1900-ban, de már is nagyon áldásos munkát végez. A közmivelödési intézetekhez tar­tozik az egyház könyvkiadó vállala­ta is, a mely részint angol, részint német könyvek és lapok fentartásá­­ról gondoskodik. Ez a vállalat na­gyon szép haszonnal dolgozik. V ala­mint a Sunday-School board^ is, a mely a vasárnapi iskolákat látja el a szükséges nyomtatványokkal. Egy­házunk közönségét 16 lap s folyói­rat szolgálja s igyekszik a Krisztus­hoz vezérelni. íme ilyen a mi egyházunk. Szeres­sük és becsüljük meg. Kalassay Sándor. Vasárnapi iskola. A vétkes hazugság. Cselek. 4. r. 32. v. — 5. r. 11. v. “Levetvén a hazugságot, szóljon igazságot minden ember az ő feleba­rátjával, mert egymásnak tagjai va­gyunk.“ (Efer. 4. r. 25. v.) Az első keresztyének állhatatosak voltak a könyörgésben s egymás i­­ránt jó szívvel, testvéri szeretettel vi­seltettek. De nem sok idő múlva besiklott a kígyó is eme szép testvéries körbe s ha nagyobbra növekedhetik vala, ez veszélyesebb lett volna, mint a zsi­dók részéről jövő üldözés. Ez volt a csalás, a képmutatás lelke azok közt a kik vallomást tettek Jézusról. Kü lönös, hogy ez a gonosz irányzat nem mutatkozott addig, a mig nem kellett áldozni vagyonukból a köz­jóra, ^mániás és Safira a templomban voltak mint rendesen, olyan komoly imádkozásban és hi vek az úrvacsorá­ban, akár Péter vagy János, vagy Barnabás. Ez tettetése volt keresz­tyéni érzületűknek. A keresztyénnek, mielőtt áldozna az urnák, hinnie kell az ö nevében. Egy gondolat, egy érzés, rokonszenv, testvériség: ezek a Jézus Krisztus­ban való hit gyümölcsei. A családi, fia, apa s testvéri élet lelke uralko­dott köztök. Eme lélekkel soha sem ér fel az adomány, de annyit ad, a mennyije van. E tekintetben nem volt törvény az adakozás mérve, sem ígéret az adakozás jutalma felöl. Ön­kéntes megnyilatkozása volt a ke­resztyének első szerelmének, a kik a Krisztusban és Krisztusért éltek. Azon életmód, a melyet Jézus az ö 12 tanítványával folytatott, példa le hetet t a testveriességre. Mily sokat tanulhatnának ebből a keresztyének napjainkban is. A jó­tékonyság gyümölcseinek összegyűj­tésére irányuló tervezeteket nem ki­csinyelhetjük. Bizottságokra, gyüj­­töivekre s más ilyesmire van szüksé­ge az egyháznak is. Ám ezeket, mint megannyi gépezeteket mozgatni is kell; a sokféle beszéd, a misisió gyű­lések, összejövetelek élesztgetik azi áldozatkészség tiizét. Holott tulljdonkép a valódi ke­resztyéni érzület természetes folyo­mányának kellene lenni az adako­zásnak. A különös utána járás, bűz gólkodás azért szükséges, hogy az áldozatkészség napról napra meghoz­za gyümölcsét. Az első keresztyének példája fele­melő hatással van az áldozatkészség­re. Nekik mindenek köz vala. S vaj jón nem ad-e ez igazat azoknak, kik napjainkban a vagyonközösségről ál­modoznak? A felelet a Cselek. 4 r. 32 versben van megadva: És senki a va gyonát nem mondja sajátjának. A vagyon közösségre vágyók pedig igy szólnak: A tied az enyém, vagyis va gyónódat meg kell én velem oszta­nod. Nincs jogod a saját birtokod­hoz. Ez a felfogás keresztyénellenes, ez az önzés és nem a másokon is se­gíteni kész ember jelszava. A ke­resztyén azt mondja: Az enyém a ti­ed. Erre nincs törvény, erre a szere­tet indít. Önkéntes megnyilatkozása ez az isteni jognak a gyöngébb test­vérek megsegítése végett. Az apos­tolok sem kényszeritették az első ke­resztyéneket, hogy eladják jószágju­­kat. A vagyonközösség alapja e sze­rint nem a külső, de a belső, a szív törvényétől függ. • S évezredek múlva is vannak és lesznek keresztyének, a kik magok­tól elhozzák vagyonukat a keresztyé­ni, a krisztusi szeretet oltárára! Jó­zsef Cyprus szigetéről eladta földjét s az árát átadta a tanítványoknak közcélra. Ananiás és Zaphira utánozták e példát, de csak egy részben. Midőn pénzzé tették a birtokot, megszólalt szivükben a világ lelke: S vájjon ki visel ránk gondot, ha idősek leszünk; Vájjon nem jogosan tarthatjuk-e vissza annak egy részét? Mégis ép úgy dicséretet szerezhetünk, mint József! Ekkor jött a csalfaság méltó büntetése. Hazudtak nem az ember, de Isten ellen, vagyis hazudtak a szentlélek ellen. Bűnök az volt,, hogy nem akartak adni annyit, mint a hogy ígérték. Megpróbálták a hívekkel elhitetni j azt is, a mit nem adtak. Vigyázzatok, hogy kisértetbe ne j j ussatok! Virág István. II Mssiói italosán jelentése a közelmúlt 3 esztendőről. Nincs terünk a teljes közlésre, csak a főbb pontokat fogjuk kiemelni. Őszinte hálával a Mindenható és az egyház egyedüli láthatatlan feje, a Jézus Krisztus és a Szentlélek se­gítő kegyelme iránt, elismeréssel a hiv gyülekezetek, vezetők s tagok s a különböző hivatali testületek ál­dozatkészsége iránt Megemlékszik az egyházat ért nagy veszteségről, — mivel Dr. Peters — a tiffini 0. egyetem tudós elnöke s jelentésen kívül legyen mondva, a magyar egyházak szószólója, a ki 17 éven át tagja, 12 éven át elnöke volt a belmissiói hatóságnak, meghalt. Hálás és áldott emlékezetben él ez egyházban igaz keresztyén, minden jóra serény és tevékeny és közhasz­nú életéért. A missionáriusok közül csak egy halt meg ifjan, még a pálya kezde­tén. E hatóság elnöke: Dr. Eshbach fre derickstowni, Md. reí. lelkész; tit­kár: Dr. Barkley gettjsburgi lel­kész, pénztárnok a közpénztárnál: Stein, a templomépitési alapoknál Boush egyszersmind az ügyvéd is.. Püspökök: Dr. Fouse Ohio s Pitts burg synod, Rev. Whitmer Eastern és Potomac synodból, ez utóbbi a mi jólelkii szószólónk mindenütt s bár idős ember, nem ismer csüggedést és fáradságot. Egy pár szavával, egy megjelenésével csendet, békességet teremt a legnyugtalanabb gyüleke­zetben is. Hogyan? Az ö igaz keresz­­tyéhi szerető atyai szivével. Dr. Dechant a nyugati részekben eső egyházak felügyelője. Van az egyház körében is, — a mi oda haza teljesen ismeretlen —szer­vezve egy állás, “tieid secretary“­­nak hívják, körülbelül úgy mond­hatjuk: a hadakozó missionárius, a ki a püspökökkel felváltva hol egy, hol más egyházban megjelenve, lel­kesít, buzdít az adakozásra a belmis­­sio érdekében. I Mindannyian nagy tapasztalásu és éles itélö tehetséggel megáldott fér­fiak: fáradhatatlan kitartás és lángo­ló buzgalommal. TÁRCA. Ezsaiás mám. (Folytatás.) Az is prédikáció volt a maga tal­pán, a. mit elnyugodott Fekete Já­nos uram felett tartott. Ez a Fekete uram arról volt neve­zetes, hogy valamikor ö hozta ki Ézsaiás uramat a debreceni kollégi­umból rektornak. Szokás volt ugyan is a régi kálvinistáknál, hogy taní­tónak valamely theologiát végzett ifjat. kerítettek, a ki is két-három évig oktatván az iskolás gyerekeket, ez alatt nemcsak a bölcsességet verte beléjük, hanem némi kis pénzecskét is összekuporgatván, azután saját tudománya gyarapítására külföldi egyetemekre mehetett, hogy ott böl­csességgel még jobban megrakodva, majdan mint lelkipásztor szolgálhas­sa az anyaszentegyházat. Az ilyen tanitót rektornak hívták s Ézsaiás uram is előbb rektor volt abban a vámosban, a hová később papnak is megválasztották. No, hát ez a Fekete uram volt az, a ki annak idején kiszállította Deb­recenből az akkor még ifjú Ézsai­­ást. Igaz, hogy valami nagy fáradsá­gába nem került, mert épen búzát vitt Debrecenbe eladni s az üres sze­kéren egyúttal haza hozta az uj rek tort is, kinek három pipaszárán és egy keszkenőbe kötött motyóján kí­vül egyéb holmija nem igen vala. De azért sohasem felejtette el Ézsa­iás uram az emberséget s háláját most párját ritkító halotti gyászbé­­szédben rótta le. Közel járt már Fekete uram is a századik esztendőhöz, s a hívek szen­tül meg voltak róla győződve, hogy az öreg tiszteletes most bizonyára Mathuzsálemröl veszi fel a' leckét s megint a hosszú élet minémüségéröl fog elmélkedni. De felettébb csalat­koztak. Ézsaiás uram még csak a szájára sem vette most az érdemes Mathu­­zsálem nevét, hanem rátért a régi görög és római hősökre, s kétségte­lenül bebizonyította, hogy minde­gek felett, valamennyi közt Hektor volt a legkülömb, a kivel virtusra nézve semmiféle vitéz sem verse­nyezhetett volna. Mikor mindezeket a hallgatóság nagy lelki megkönnyebbedésére nap­nál tisztábban bebizonyitotta Ezsai­ás uram, emigy fejező be hatalmas halotti beszédét: Áztat nevezem én igazán Hektornak, O A ki engem ide kihoza rektornak! Ámen. I * * * Ilyen tudománynyal ékeskedett Ézsaiás uram, a mely az ö hirét-ne­­vét messze földön elterjesztette. De koránsem elégedett meg beszé­dei furfangos mivoltával: méltó volt ahhoz az elmondás is. Ebben is kü­lönféle fortélyai valának. Legkedve­sebb mulatsága' prédikálás közben ez volt: Mikor ugv/meleg nyári délutánon­ként a Hóreb hegye magosságának magyarázatába beletikkadt hívek ét­keztek a padokban csendesen bóbis­kolni s egyiknek-másiknak a szeme már le is ragadt, Ezsaiás uram el­kezdte oroszláni hangját lassankint lejebb-lejebb szállítani, mig utoljára, csak úgy duruzsolt már, mint vala­mi óriási vén darázs. S eme csendes dongás valami rendkívüli altató erő­vel birt, elannyira, hogy nem sokára még a legéberebb hívek is édesded sznnyókálásba merültek. És csak ezt leste az öreg. Mihelyt észrevette, hogy no, most már na­gyobbrészt elaludt a nyáj, akkor hirtelen felcsapja iszonyú hangját s olyat kurjantott, mint a behomót: “Serkenjetek keresztyének, mert o­­lyanok lésztek, mint az Ákháb zsákja!” » Bezzeg lett is aztán általános ser­kenés, hogy a felriadt hívek ijed­tükben majd kiugráltak a padokból. Ezsaiás uramnak pedig lön nagy gyönyörűsége. Ha valami elveszett, avagy megta­láltatott, azt is sziveden kihirdette Ézsaiás uram a katedráról, még pe­dig nemcsak amúgy szárazon, ha­nem úgy, hogy méltó legyen az el­hangzott szent beszédhez. Egyszer szokása szerint a város alatt lévő legelőn sétálgatván, egy kenyeres tarisznyát talált, melyet böszáju zsebébe gyömöszölvén, más­nap felvitte magával a katedrába. Rákeritette a sort ilyeténképen: “Megyek, mendegélek a gyepen, hát egyszer csak látom, hogy valami fejérlik előttem. Azt gondoltam, hogy juhászkutya, háta mint oda érek, akkor látom, hogy egy kenye­res tariszanya. Ez ni!” Azzal kihúzta a tarisznyát, magas­

Next

/
Thumbnails
Contents