Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-02-07 / 6. szám

kell magát éreznie, azok közt t. i. kik csak azért futnak, fáradnak, a mi múlandó, a mi földi.

S ez elhagyatottsághoz gyakran még ki sértések is társulnak. Nagyon könnyen meglep először is a kételkedés. Hinni az igazságban s ezt hirdetni, még ha egyedül állunk is: erős próbakő. Csuda-e hát, ha a jelen kor többféle kisértései közt megszólal egy—egy hang: “bizonyos vagy-e abban, hogy az igazság részeden van, s a többiek csalódnak, nem pedig te?“

A. kételkedésnek, az ingadozásnak természetes következése, hogy akaratunk, buzgóságunk meglankad, szivünk el fásul.

Szükségét érezzük annak, hogy törekvéseinkben, mások velünk rokonszenvezenck, buzdítsanak, vigasztaljanak, se- gitsenek, mert igy egyesülve elháríthatjuk az akadályokat.

S mily leverő az egyedüliség, ha még a sors csapásai, az élet nehéz leckéi is meglátogatnak! Bizony már ekkor nagy erőre, nagy segedelemre van szükségünk. “Isten velünk van!‘ Nem vagyunk egyedül, ha ö velünk van ! Ezt az Istennel való -közösséget, benne vetett bizodalmát el ne veszítsük, nem leszünk soha egyedül.

Ha csak saját erődre kell támaszkodnod, a kételkedés könnyen rabul ejt; de, ha Isten velünk van, mit árthat nekünk az ember. Ha a mi ügyünk Istentől van, semmi azt meg nem győzheti, ha pedig a mi ügyünk csak önző etnbe- beri célt szolgál, az magától elvész.

mazás és csúfolódás is megszűnt, mikor egy szép napon a molnárlegények csűrön vizesen hozták a karjaikon Hajdú István özvegyét, ott fogván ki a Kükiillöböl a malom a- latt.

Nagy munkába került három orvosnak is, mig ismét életrehozták, de felgyógyulta után sem lehetett egy szót sem kivenni belőle, hogy mi kergette a víznek, hanem most már csakugyan vissza vonulva, gyászoló özvegy módjára élt a kis fiával.

Hajdú Pali még szoknyás kis fiú volt, midőn özvegy anyja nevelése alá került, de ugyancsak nem látszott meg rajta az asszonyi kéz. mert lépten-nyomon kitört belőle apjának szilaj vére.

Reggeltől estig a mezön nyargalt, nyergeletlenül ülve meg a csikót, vagy pedig háborúsdit játszott a falusi gyerekekkel, úgy, hogy esténkint anyja alig győzte borogatni a hősies küzdelemben nyert kék foltokat.

Nyers, szinte durva volt mindenkivel szemben, csak a tiszteletes ur leányával, a kis göndör hajú Jucikéval tett kivételt.

Csudálatos volt az a lovagias gyöngédség, melylyel a korán fejlődött, vásott kamasz a gyönge kis leányt körülvette ; gyakran napokig elmászkált a legszéditöbb szikla- csúcsokon, csak hogy egy szál gyopárt tűzhessen kis barátnője sötét hajába.

Hajduné, kiből a legtemplomjáróbb istenes asszony lett elszörnyülködve látta fia rakoncátlanságait, kit pedig titokban már az Isten szolgájának szánt.

VIKTÓRIA és EDWARD.

Anglia eltemette elhunyt királynőjét és üdvözölte uj királyát. A trónváltozás simán ment véghez, a mit az nem is lehet másként oly alkotmányos országban, minő Anglia.

Viktória temetése emlékezetes esemény volt. Emlékezetessé tette az angol nép mély gyászán kívül a világ összes müveit nemzeteinek részvéte és a végtisztesség módjának rendkivülisége.

A temetésen ott volt a német császáron és trónörökösön — Viktória unokáján, illetve dédunokáján kívül — három király; a belga, portugál és görög uralkodó; kilenc trónörökös, egész csapat királyi herceg és a francia, holland, török és bolgár kormányok hivatalos küldöttségei.

A temetés három részből állott. Az első rész február elsején folyt le, a mikor a koporsót az “Alberta“ hajó negyvenhat tengerihajó sorfala közt vitte Wight szigetről Portsmouth angol kikötőbe. Ilyen impozáns tengeri gyászme- netre nem volt eddig példa.

Február másodikán ment végbe a temetés márodik része. A koporsót különvonat vitte Londonig. Azután impozáns gyászmenet kisérte London utcáin át a másik pályaudvarig. Több millió ember gyűlt egybe, hogy még egyszer kegyelettel adózzon az elhunyt uralkodónak. A koporsó ágyu- talpon volt elhelyezve,melyet nyolc almásszürke vont. E

gyászkocsi körül a királyok és hercegek lovas csapata képezett diszkiséretet. A pályaudvarból ismét különvonat vitte a koporsót Windsorig, hol a St. George kápolnában az angliA Jucikával fentartott nagy barátság is gondba ejtette, félt, hogy a fin örökölte valakinek a rossz vérét s asszony bolondja lesz teljes életében.

Az egész falu szentül hitte, hogy özveg\ Hajdú István- né megbolondult. midőn egy szép őszi napon Fehérvárit odaadott a püspök elé, hogy ó áttér fával a katholikus hitre.

De az asszony tudta jól, hogy mit tesz s csak egyedül tért vissza, mert a fiát ott hagyta a püspök védőszárnyai a- latt, hogy neveljen belőle alázatos hü szolgát az Istennek, kit esküje örökre megvédjen minden asszonyi megrontó praktikától s imádkozza le valakinek égrekiáltó szörnyű vétkét, ha ugyan a hitvesgyilkosnak még van bünbocsánat.

i *

Embernyi legénynyé serdült fel Hajdú Pál, midőn egynyári szünidőre első Ízben haza került.

Otthon édes anyja is alig ismert reá. Szép, szelíd, leányos arcán nyoma se volt a gyerekkori csatározások emlékjeleinek, modora is csendes lett egész a félénkségig.

Naphosszat a szobában ült könyvei között s csak mikor csendes este borult a kis falura. indult el sétálni, hogy ne kelljen emberekkel találkoznia.

Útja akaratlanul is legtöbbször a papilak felé vitte s édes remegés futotta át szivét, valahányszor a léces kerítésen kicsendült egy bánatos nőiének, a Jucika édes hangja.

Jucikát még egyszer sem látta, egyfelől anyja óvta a régi barátság felújításától, másfelől a szigorú öreg pap tiltotta el leányát a hitehagyott fiútól.