Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-02-07 / 6. szám

* dön, sem az örök létben számunkra idvesség nincsen: köte­lességünk hitünket sértetlenül, szentül megőrizni. — Oh! bontakozzunk ki ezen közönyösségből, mely a vallásra néz­ve korunkat jellemzi, mert ebből elégedetlenség és nyugta- lanitó háborgás származik. Óvakodjunk a vallástalanságot és hitetlenséget terjesztő hamis prófétáktól. Ne bocsássuk be ezeknek mérges szavait szivünkbe, hogy megöljék bol­dogságunkat. Tartsuk meg a vallást, melyet édes Idvezi- tönk a világ üdvösségére jelentett ki. Csak ezen vallásból érthetjük meg kötelességeinket; ebből látjuk emberi ren­deltetésünk magasztos célját; ez által lehetünk az örök élet részeseivé. Ragaszkodjunk azért liiven, szent vallásunk igazságaihoz. Mutassuk meg beszédünkben cselekedetünk­ben, egész életünk'által, hogy keresztyének, hogy Krisztus követői vagyunk ;mert akivégig m eg marad, az *2 . __________ .A.S egyecülliség. Az egyedül létei kétféle: külső és belső. Midőn nincs körültünk senki azt szoktuk mondani ,egyedül vagyunk';de ez azért nem mindig a valódi elliagyatottság. Az a halász, a ki éjjeleit a tengeren tölti, ha nem is hall egyebet, mint a hullámok moraját, ha szeretteire gondol, nem érzi magát e- gyedül. Az a katona, a ki az őrsön, fegyverrel a vállán, fönn viraszt, az éjszaka csendes magányában sem érzi magát egye­dül, mert érzi azt,hogy nyugvó társainak élete felett őrködik. Az a munkás ember, a ki lámpája mellett éjjel, vagy az a bá­nyász, a ki a föld mélyében pislogó mécsese mellett dolgo­zik, nem érzi magát egyedül, mert szerettei számára szerzi Fái haza megy. liiivöskés szeptemberi reggel volt, de még egész nyári pompában ragyogott a tiszteletesné asszony hires virágos kertje. A tarka verbénák, a csokros kövér violafejek ugyan hullogatni kezdték szirmaikat, de felettök már ott bólonga- tott: az őszi rózsa s külön gruppokban fehérlett a karcsú tubarózsaszálakon a sok kábitóan illatos, feslö bimbó. Judith a papleány ott ült künn a kis kerti pádon, mely felett lugasként borult össze két terebélyes somfabokor. Gyönyörű barna szemei nedvesek voltak, mintha megé­rintette volna a korai harmat s szomorú némasággal tekin­tettek Pálra, ki egész görnyedtem állott előtte kispapi kék- reverendájában. A szép. nagy fiit búcsúzéban volt, otthon az udvaron már várta a kocsi, mely az állomásra viszi, hogy visszatérjen a fehérvári szürke szemináriumba. Juditlmak arcán pedig csak pereglek végig a könyek, de egy szó nem jött ajakára, hogy Istenhozzádot mondjon régi játszótársának. Erezte, ha most megszólalna, kitörne szerel­mes szive egész vihara s vétkes beszéddel csábítaná Pált, hogy dobja el magától azt az előtte oly szörnyű ruhát, mely annyira elválasztja tőle, még ha a közelében is van s marad­jon otthon és legyen az övé, egyedül az övé. De ajkai csak némán mozognak s nem tud utána kiálta­ni a fiúnak, midőn az egy hosszas, gyöngéd kézszoritás után kihaladt a kis kerti kapun. meg a holnapi kenyeret. Igen, igen a ki szeret és a ki szeret­tetik soha sincs egyedül! Ellenben a legnagyobb sokaságtól környezve is inkább elhagyatottnak érezheti magát az ember, mint egy nagy siva­tag közepette. Ha idegen földön oly emberek közt vagyunk, kik előttünk egészen ismeretlenek; vagy ha ismerősek is, de nincs szivökben vonzalom mi irántunk; ha kezet szoríta­nak is velünk, de ezt is csak hideg közönynyel tesizik s vi­szont, ha mi őket nem tudjuk vonzalommal fogadni, nem fakad szivünkben szeretet, vagy legalább a bizalom: bizony akkor érezzük magunkat valóban egyedül! Ez a második egyedüliség, a nehezebben elszenvedhető, a legrettentöbb. Tudni, érezni azt, hogy nincs, a ki minket igazán szeretne, ki sorsunkban résztvevő szívvel osztoznék: ez a legszerencsétlenebb állapot. S milyen soksor kell nekünk ilyesmit éreznünk. Az, a ki az igazságnak akar «szolgálni, legyen készen arra, hogy előbb utóbb magára lesz hagyatva. Találhat rokonszenvet imitt— amott, de bizonyára nem küzdelmeinek legterhesebb napjai­ban. Az igazság sorsa az, hogy kezddetben mindig félre is­merik, első apostolait üldözik. Egy pillanatra úgy tetszik, mintha győzedelmeskednének, de csakhamar az emberi szen­vedélyek, az önzés, a himság, az önhittség összeesküvést for­ralnak ellenök.— A történelemben sok példát találunk, fenti állításunk iga* zolására. íme, ilyen egyedül állott, a Jézus is; s az ö sorsát az ö igaz kővetői sem kerülhetik ki. Ha Isten dicsőségét ke ressük, legyünk készen arra, hogy könnyen magunkra ha­gyatunk. De hiszen nem is lehet a földön keresni azt, a mi örökké való s ki ennek szolgál, okvetlenül elhagyatottnak Reszketö, szédült léptekkel indult ö is ellenkező irány­ban szobája felé, de nem sokáig juthatott. A tiszteletesné asszony, mikor öntözőkannával megje­lent a kertben, a tarka verbénák és csokros violák árnyában ott találta egyetlen szép leányát; hófehéren, lélekzetnélkül feküdt illatos párnáin, mintegy második szépséges Csipke­rózsa, ki életrekelö, szerelmes királyfin jöttét várja. * Hajdú István uram este még jól megvacsorázott, meg­csókolta fiatal szép felesége rózsapiros száját, azután ki­ment a tanyára, hol másnap hajnalban kezdődött volna a cséplés, ha ö kigyelme el nem szenderedik örökre egy kazal tövében, hová pár órát aludni dőlt le. Jött a doktor, a halottként, de bizony ezek is csak azt láthatták, hogy végkép itt hagyta Hajdú István *zép kövér asztagjait, a mi olyan iszákos emberrel, kinek kezéből még éjszakának idején sem hull ki a kulacs, a rekkenö forróság­ban hamar megesik. Özvegyét, három vármegyének legszebb asszonyát, úgy tartották vissza erőszakkal, hogy a koporsó után ne ugorjon a sírba. Mégsem átallották a dologkeriilö vén asszonyok azt a rémitö pletykát suttogni, hogy Hajdú uram még vigan szo­pogathatná a kulacs nyakát, ha az asszony nem öntött volna borába olyan port, melyet patkányirtásra kapott valamelyik városi doktortól. Vizsgálatra nem került a dolog, mert a szép asszonynak hatalmas pártfogói voltak a hivatalbeli urak közt, s a rágal-

Next

/
Thumbnails
Contents