Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-02-07 / 6. szám

*

dön, sem az örök létben számunkra idvesség nincsen: kötelességünk hitünket sértetlenül, szentül megőrizni. — Oh! bontakozzunk ki ezen közönyösségből, mely a vallásra nézve korunkat jellemzi, mert ebből elégedetlenség és nyugta- lanitó háborgás származik. Óvakodjunk a vallástalanságot és hitetlenséget terjesztő hamis prófétáktól. Ne bocsássuk be ezeknek mérges szavait szivünkbe, hogy megöljék boldogságunkat. Tartsuk meg a vallást, melyet édes Idvezi- tönk a világ üdvösségére jelentett ki. Csak ezen vallásból érthetjük meg kötelességeinket; ebből látjuk emberi rendeltetésünk magasztos célját; ez által lehetünk az örök élet részeseivé. Ragaszkodjunk azért liiven, szent vallásunk igazságaihoz. Mutassuk meg beszédünkben cselekedetünkben, egész életünk'által, hogy keresztyének, hogy Krisztus követői vagyunk ;mert akivégig m eg marad, az

*2 . __________

.A.S egyecülliség.

Az egyedül létei kétféle: külső és belső. Midőn nincs körültünk senki azt szoktuk mondani ,egyedül vagyunk';de ez azért nem mindig a valódi elliagyatottság. Az a halász, a ki éjjeleit a tengeren tölti, ha nem is hall egyebet, mint a hullámok moraját, ha szeretteire gondol, nem érzi magát e- gyedül. Az a katona, a ki az őrsön, fegyverrel a vállán, fönn viraszt, az éjszaka csendes magányában sem érzi magát egyedül, mert érzi azt,hogy nyugvó társainak élete felett őrködik. Az a munkás ember, a ki lámpája mellett éjjel, vagy az a bányász, a ki a föld mélyében pislogó mécsese mellett dolgozik, nem érzi magát egyedül, mert szerettei számára szerzi

Fái haza megy.

liiivöskés szeptemberi reggel volt, de még egész nyári pompában ragyogott a tiszteletesné asszony hires virágos kertje.

A tarka verbénák, a csokros kövér violafejek ugyan hullogatni kezdték szirmaikat, de felettök már ott bólonga- tott: az őszi rózsa s külön gruppokban fehérlett a karcsú tubarózsaszálakon a sok kábitóan illatos, feslö bimbó.

Judith a papleány ott ült künn a kis kerti pádon, mely felett lugasként borult össze két terebélyes somfabokor.

Gyönyörű barna szemei nedvesek voltak, mintha megérintette volna a korai harmat s szomorú némasággal tekintettek Pálra, ki egész görnyedtem állott előtte kispapi kék- reverendájában.

A szép. nagy fiit búcsúzéban volt, otthon az udvaron már várta a kocsi, mely az állomásra viszi, hogy visszatérjen a fehérvári szürke szemináriumba.

Juditlmak arcán pedig csak pereglek végig a könyek, de egy szó nem jött ajakára, hogy Istenhozzádot mondjon régi játszótársának. Erezte, ha most megszólalna, kitörne szerelmes szive egész vihara s vétkes beszéddel csábítaná Pált, hogy dobja el magától azt az előtte oly szörnyű ruhát, mely annyira elválasztja tőle, még ha a közelében is van s maradjon otthon és legyen az övé, egyedül az övé.

De ajkai csak némán mozognak s nem tud utána kiáltani a fiúnak, midőn az egy hosszas, gyöngéd kézszoritás után kihaladt a kis kerti kapun.

meg a holnapi kenyeret. Igen, igen a ki szeret és a ki szerettetik soha sincs egyedül!

Ellenben a legnagyobb sokaságtól környezve is inkább elhagyatottnak érezheti magát az ember, mint egy nagy sivatag közepette. Ha idegen földön oly emberek közt vagyunk, kik előttünk egészen ismeretlenek; vagy ha ismerősek is, de nincs szivökben vonzalom mi irántunk; ha kezet szorítanak is velünk, de ezt is csak hideg közönynyel tesizik s viszont, ha mi őket nem tudjuk vonzalommal fogadni, nem fakad szivünkben szeretet, vagy legalább a bizalom: bizony akkor érezzük magunkat valóban egyedül!

Ez a második egyedüliség, a nehezebben elszenvedhető, a legrettentöbb. Tudni, érezni azt, hogy nincs, a ki minket igazán szeretne, ki sorsunkban résztvevő szívvel osztoznék: ez a legszerencsétlenebb állapot.

S milyen soksor kell nekünk ilyesmit éreznünk. Az, a ki az igazságnak akar «szolgálni, legyen készen arra, hogy előbb utóbb magára lesz hagyatva. Találhat rokonszenvet imitt— amott, de bizonyára nem küzdelmeinek legterhesebb napjaiban. Az igazság sorsa az, hogy kezddetben mindig félre ismerik, első apostolait üldözik. Egy pillanatra úgy tetszik, mintha győzedelmeskednének, de csakhamar az emberi szenvedélyek, az önzés, a himság, az önhittség összeesküvést forralnak ellenök.—

A történelemben sok példát találunk, fenti állításunk iga* zolására. íme, ilyen egyedül állott, a Jézus is; s az ö sorsát az ö igaz kővetői sem kerülhetik ki. Ha Isten dicsőségét ke ressük, legyünk készen arra, hogy könnyen magunkra hagyatunk. De hiszen nem is lehet a földön keresni azt, a mi örökké való s ki ennek szolgál, okvetlenül elhagyatottnak

Reszketö, szédült léptekkel indult ö is ellenkező irányban szobája felé, de nem sokáig juthatott.

A tiszteletesné asszony, mikor öntözőkannával megjelent a kertben, a tarka verbénák és csokros violák árnyában ott találta egyetlen szép leányát; hófehéren, lélekzetnélkül feküdt illatos párnáin, mintegy második szépséges Csipkerózsa, ki életrekelö, szerelmes királyfin jöttét várja.

*

Hajdú István uram este még jól megvacsorázott, megcsókolta fiatal szép felesége rózsapiros száját, azután kiment a tanyára, hol másnap hajnalban kezdődött volna a cséplés, ha ö kigyelme el nem szenderedik örökre egy kazal tövében, hová pár órát aludni dőlt le.

Jött a doktor, a halottként, de bizony ezek is csak azt láthatták, hogy végkép itt hagyta Hajdú István *zép kövér asztagjait, a mi olyan iszákos emberrel, kinek kezéből még éjszakának idején sem hull ki a kulacs, a rekkenö forróságban hamar megesik.

Özvegyét, három vármegyének legszebb asszonyát, úgy tartották vissza erőszakkal, hogy a koporsó után ne ugorjon a sírba.

Mégsem átallották a dologkeriilö vén asszonyok azt a rémitö pletykát suttogni, hogy Hajdú uram még vigan szopogathatná a kulacs nyakát, ha az asszony nem öntött volna borába olyan port, melyet patkányirtásra kapott valamelyik városi doktortól.

Vizsgálatra nem került a dolog, mert a szép asszonynak hatalmas pártfogói voltak a hivatalbeli urak közt, s a rágal-