Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-12-19 / 51. szám

s

ványhoz. Egyszerre vasmarokkal valaki hirtelen karomat fogta meg, keményen, erősen tartottá, mint egy harapófogó.

Emberi kéz volt, melynek tulajdonosát azonban még nem láthattam.

Hangosan felkiáltottam. Szabaddá igyakeztem tenni magamat, a megragadoft kezet hevesen magamtól taszítottam

Érintésénél észleltem, hogy az jéghideg volt, olyan, mint egy halotté- Csontos 5 ujjaival, emberfeletti erővel újra megragadta karomat és a ruhaállvány mögé vonszolt.

Ekkor arról nehány női ruha esett le; végre tehát láttam, hogy az egy rozzant, rossz ágynak szolgált “spanyol faí”-ul.

Az ágyon magán pedig megnevez- hetlen valamibe, tán ruhába burkolózva egy elaszott, k’ csíny, sovány alak feküdt, mely félig elhalt torkából összefüggés nélküli szótagokat és szavakat hebegett.

4 ‘Zsiványok!.... Rab.... rab.. rab rablók!

......... ara.. arr.. nyom, aranyom!... .Ezüstöm! ,....... Lá....lá

. ...ládám!.........Segítség!___ara

.... ara.... aranyom!....... Rab ....

rab__rablók!.......... Szegény öreg

asszo.... asszony!---- ara---- aranyom!____Kegyelem! .... Hagyjatok!__ Hagy----ja.... hagyjatok!__Tolvajok!”---------------Kétségbeejtő jajvaszéklése egy sa- sajátszerü hangvegyülék által szaki ttatott meg: “Mama” hallatszott majdnem komikus hangon egész közelről. Jó ég! Gö csszerü erőlködésben engem tartandó, az öreg asszony egyik csomagomat, melyet még mindig egyik kezemben tartottam, markolta meg. A bábuk egyikét kapta meg véletlenül derekán és ez han- goztatá selyempapir burkolata alatt a “Mama “szót. Mégis szép. találmány az a beszélő bábu!

Bármily különös is volt a situatio hirtelen ép oly grotesként tűnt föl nekem akkor, mikor a bábu beszélni kezdett.

Az egy “mama“ szó az öreg asz- szonynál csodálatra méltó hatást gyakorolt. Deliriumban —bizonyára nem volt eszméleténél — azt hitte, én szólítottam mamának.

(Folyt, köv.)

Gyermekkori emlékeimből.

Irta: Kovács IE íredre

Hej, boldog órák, szép emlékek!

Még most is gyorsabban dobog szivem, arcom mindig kipirulni érzem, ha a gondtalan gyermekkorra vissza emlékezem. Eszembe jutnak a jó paj tások; emlékemben fel-feltünik olykor-olykor egynek már elmosódó arcvonása. Eszembe jut a sok csintalan pajzánság, a mit elkövettünk, mihelyt jó szüleim gondos szemei előtt nem éreztük magunkat. Sárban vízben tiszta ruhával, mezítláb vagy csizmában lnbiczkolni, porban hemperegni, fára mászni, csűrben, fákon vagy a hatalmas arányú faharanglábban madarászni, katonásdit játszani és nem tudnám hamarosan felsorolni, hogy mibe nem fogtunk.

Az erdőre madarászni menni nekünk csak egy gondolat volt; persze nem ritkán az is megtörtént, hogy egyik-másik le is esett a fáról s úgy hogy a kalapjainkban hordott vízzel élesztgettük fel. De azsrt otthon egyikünk se‘szólt volna róla egy szót

a világért sem, ha csak valami kékes fekete folt vagy karcolás volt az arcon ,kezeken és lábakon, vagy az elszakadt ruha el nem árulta, a mikor aztán vége hossza nem volt a val latásnak, ijesztésnek, olykor a virgácsnak. Azonban nem azért voltunk jó cimborák, hogy elmaradjunk egymástól; ha pedig együtt voltunk, mindjárt főztünk, terveztünk valamit, amiért aztán aznap, vagy másnap kilakoltunk. Szegény, jó öreg édes anyám, beh sokszor ie nyugtalankodtál miattam, de féltettél, de őriztél! Ha száz életem volua is, szeretetedet, gondoskodásodat mégsem tudnám meghálálni.

Az sem volt utolsó eset, mikor szü- leimmezöre menvén, legkisebb fiú testvéremet, a négy éves Gyulát re- ám bízták s én nekem ö rá volt szegénykére legkissebb gondom, mihelyt szüleim akapun kifordultak. Hogy hogy nem történt, ma sem tu- I dom, de alig negyedóra múlva, hogy magunkban maradtunk, az én kis Gyula öcsém egy kávátlan kútba esett a szomszéd udvarán. Mert azt csak mellesleg jegyzem meg, hogy a magunk portáján nem sokáig maradtunk; úgy gondolom, ott nem Ízlett úgy a játék, mint a szomszéd udvarán, a hol alig nehány perc a- latt összegyülekezett a gyermekhad. A szerencsétlenségben az volt a szerencse-, hogy megláttuk s igy zajt ütve, hamarosan kerítettek az elösietö emberik egy létrát s azon mentek le érte a deszkával kirótt kútba. Szegényke el volt áléivá, mig nem a vizet kieresztették belőle és meleg ágyba téve hozták életre. No de ki is kaptuk ám érte a magunkét mindnyájan, mighexn valahogyan kereket oldhattunk. Már öreg este volt, de egyikünk sem mert haza menni, csak tisztes távolból kacsintgattunk az olykor kinyilló kapura.

Hát még mikor karácsony este kántálni, husvétban öntözködni, meg névnapokon rigmust mondani jártunk. Akkor virradt ám meg mi nekünk! Alig vártuk, hogy karácsony este a templomból kijöjjünk, már ugv lestük az első csillag feltűnését, mintha legalább is nap vagy holdfogyatkozást várnánk.

A leckémet muszáj is volt, de szerettem is megtanulni, de sohajob- nem tudtam, mint az ily alkalmi rigmusokat, melyekből még ma is tudok nem egyet. Hogy pedig a leckémet mindig megtanultam, arra csak egy bizonyságot hozok fel, a mit soha el nem fogok felejteni. Egyszer valamelyik szüle apámra valami miatt megharagudva, valahol pana- szolkodott, vádaskodott reá. Miklós Gyula, a későbbi országos borászati kormánybiztos, akkor járási főszolgabíró, volt az iskola látogató. Utasítva volt e vagy nem, elég az hozzá, hogy egyszer meglepte apámat, a mint mi az iskolában tanultuk az arany á-b-c-t, ö pedig kint az udvaron fát aprózott.

—No, domine spectabilis — szólt az iskola látogató rövid köszönés után, de a melyből apám megértete, hogy most nem a régi jó embere áll vele szemben, — hát maga fát vág.. és az iskolás gyermekek?

Szegény édes apám meglepetten és alázatosan fogadta a köszöntést s a fejszét letéve igy válaszolt:

—Azok bent vannak, nagyságos uram. Méltóztatik talán besétálni az iskolába?

—Igen.

Bejöttek.

—Isten hozta szerencsésen!:—hangzott feléje nyomban a felállott gyermeksereg ajkairól az üdvözlet.

—Üljetek le!—intett kezével az iskola látogató, miközben fürkészve jártak szét szemei.

—Melyik az első fiú az iskolában?! volt hozzánk első kérdése.

Apám intett nekem. Mert én voltam az első. Alig 11 éves gyermek.

Felállottam.

—Mit tanultál ma, kis fiam? kér- dé tőle kitelhető nyájas hangon.

—Magyarország történelméből,

Nagy Lajos királyról.

—Mondd el!

S én nem azért voltam az, a ki vol tam, hogy megijedtem volna; és elmondtam elejétől végig egy szó vétek nélkül.

—Jól van: hogy hívnak?

Megmondtam. Azt hiszem ma, igy gondolkozott magában: ez a tanító fia, azért tudja. Kérdezzünk meg csak még egyet, tudja-e az is.

ügy is tett. De kénytelen-kelletlen meg kellett elégednie a látottak és hallottakkal, a minek legcsatta- nósabb bizonyítéka az én kezembe nyomott ezüst forintos volt.

És én voltam a világon a legboldogabb és leggazdagabb gyermek.

Apámnak pedig az elmenetelkor oly csattanós parolát adott, hogy még most is a fülemben cseng.

Szegény apám azért itt többé nem volt megelégedve; a kővetkező tavaszon minden marasztalás dacára helyet változtatott s nem is bánta meg még ma semElmult a nyár, meg az ősz is. Jött a karácsony.

A hóvilágos esti szürkületben több helyen felhangzik az izzadt vagy fagyos ablakok alatt a karácsonyesti ének. Nómelyik csapat engedelmet is kér a tisztelkedésre. Persze, hogy megengedik. És a“Krisztus urunk áldott születéséről” száll az ének a magasságba, sok ablak alól oly ci- kornyásan, hogy szinte rá sem ismerünk. Bent a barátságos meleg szobában pedig hallgatják kalaplevéve áhítattal, úgy hogy még a friss, meleg kalácsot majszoló apróság szája is megáll-s anyjukhoz szaladva, lapulnak meg és valami angyalok énekének hajlandók venni a zengő hangokat:

Ha egy-egy szívesebb házi asszony hivó szavára bekerültünk a házba, kaptunk ám dicséretet, meg kalácsot, és a mi a fö: krajcárt, néhol nem is egyet-kettöt, de hármat, négyet is.

Megköszöntük az adományt illendően és eltettük o kéznél levő kis vá szón “acskó”-ba.

És megyünk tovább is és mondjuk lankadatlan lelkesedéssel, vége felé rekedt torokkal, ki tudja, már ma este hányadikszor;

“Ez az Ur Jézus igaz Messiásunk” stb.

Mikor aztán vége lett a kántálás- nak, kezdődik az osztozkodás az apró krajcárokon. Egynek jut 15—25, néha azonban több is, a szerint, a mint hárman, négyen, vagy öten osztozunk. De meg is érdemeltük, meg is szolgáltunk érte. Majd kicsattan arcunk a hideg miatt; ki. csíny csizmánk a hótól egészen átázott.

Mikor épen vége felé vagyunk az osztozkodásnak, az utca közepén, a község háza előtt jön reánk szemközt az ifjú tisztelendő ur, tisztes, hosszú papi kabátban, hosszú pipával szájában, sétabottal kezében. Mi illedelmesen köszönünk neki, 'ö kérdez tölünk valamit és megy tovább. Nézi, vizsgálgatja, mintnj lelkész,, miként töltik hívei a karácsony estét. Némelyik házába be is köszönt, és fogadják szívesen, szeretettel. Én is utána kullogtam Szarka Antallal, meg Andó Miskával az öreg suszterhez, Pavlik atyushoz, a hogy mindenki nevezte, épen vacsoráját fogyasztotta, Tetszik tudni, nemcsak az assszony, de a gyermek is kiváncsi. Szépen oda is állítottak a kályha mellé, mig a lelkész amajsztram- mal az asztalnál diskurálgatott.

Meg is kínálta a házi asszony a lelkészt friss belessel, majsztram pedig illemtudóan az épen asztalán levő csipke vízzel és alma borral.

—Ha a szőlőt megette a filoxera, igyunk csipke viz, meg almabor,— szólt az öreg csizmadia felső gömöri tót dialektusban. —Majd iszunk még bort is nemsokára, — szólt a lelkész, —hiszen Pavlik uram is, én is, és más is ültetgetjük, oltogatjuk már az uj szőlőt. A kurátor urat ép e héteu vettem rá, és egyszerre egy egész hold földet fog az ünnep után megrigoliroztatni.

—Soká lesz az, már én nem érem megaztat, majd hasznát veszik az unokák.

—Jó az isten, —feleié a lelkész — miközben megizlelé a kínált csipke vizet, melynek azelőtt még hírét sem hallotta.

—Hogy tecik?

—Jó lehet, a ki szereti és megszokja, —szólt a lelkész, miközben egy darabka bélest tett szájába, nyilván azért, mert a csipke viz nagyon fanyar volt.

Mi gyermekek ez alatt a kályha körül nézegettük a krajcárokat s ha egyik-másik elejtett egyet, kaptunk utána mindnyájan, de különöse Pavlik uram inasa; szóval megmelegedvén, rendetlenkedtünk.

Az öreg suszter rendre is utasított bennünket és nyomban megkérdezte élete párját:

—Klára, adtál e már annak az i- nasnak enni?

—Adtam már egy grulyát.

—No hát agyál még neki egyet, hadd legyen néki is karácsony, oszt mars ki!

De már erre a szóra mindnyájan kifelé igyekeztünk, mert az öreg lábtyümüvósz egy épen keze ügyében levő kaptafa után nyúlt, a mit mi úgy sejtettünk, hogy most nem azért tett, hogy dolgozzon vele.

Kivel aztán megint mienk volt a hatalom. Ferkó, az inas, meg akarta velünk osztani az asszonyától kapott egy sült krumplit, de mi a zsebünkből egy ott talált kalácsdarabot adtunk hozzá neki, mit ö mohó vágygyal be is kebelezett.

Meg is evett volna még ö több kalácsot és krumplit is. Szegény, ö kántálni sem mehetett, ha eresztették volna is, mert mint árva gyermek nem járt iskolába és nem tudott énekelni. De nem is eresztették mert neki sok dolga van ilyenkor. Ezt a fejelést hazavinni az egyházfinak, azt a talpalást a kisbirónak, ezt a gyermekcipőt a tanítónál, azt a kordovánt a bábának. Természetesen jól ráparancsolt a mestere, hogy ott ne hagyja a munkát, a hol meg* nem fizetnek- Fát, vizet behordani.