Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-23 / 4. szám

3

úgy beszél, nem úgy dalol,sőt nem is úgy táncol, mint a hogy a színpadon bemutatják.

De hogyan is vihették volna a színpadra az igazi parasztot olyan irók akik a parasztot nem ösmerik, szót szóba véle nem öltögettek, sőt a legtöbbje még a színét se látta. Ha látta is némelyik, csak a külsőségek ragadták meg figyelmét, nem pedig belső tartalom. A paraszton meglátták a subát, csizmát, gatyát és pörge kalapot, de az egyéniség, a jellem nem kötötte le figyelmüket, pedig a magyar paraszt szive- lelke temérdek kincset rejteget.A gondos kutató drága gyöngyökre akadhat ott. De persze, a paraszt se a subáján viseli a lelki kincseit.

Nemes érzelmeket, nagy eszméket és mélyen járó gondolatokat visel szivében a magyar paraszt. Ha mindazt ös- mernék azok, a kiknek a paraszt lelki kincseit ösmerni kellene és napvilágra hordanák, a nemzeti irodalom ujjaszületnék.

Meg kell ösmerni a magyar parasztot, hogy aztán véle foglalkozni lehessen. Különösen azoknak kellene megösmer- ni, a kik segíteni akarnak rajta, a kik a nép fejealját volnának hivatva megigazgatni néha-néha: az uraknak.

Hogy mily kevéssé ösmeri hazánkban az ur a parasztot és viszont, úgy vélem, elég találó lesz az alanti jellemzés.

Ha a városi ember, (az ur) kikövetkezik a tanyára vagy falura, csak a paraszt ötlik a szemébe. Előtte legfőbb csak az tűnik föl, hogy az egyik subája cifra, a másiké meg rongyos. A beszédjük viselkedésük egyformának tetszik, pedig ez a látszat csupán, mert a subán belül egészen más ember vagyon, aki a falu, vagy tanya társadalmában, hol előkelőbb hol alárendeltebb állást foglal el. De a városi ember nem tesz különbséget a gazda, zsöllér és cseléd közt, mert az ö szemében valamennyi csak — paraszt.

Ha a tanyalakó vagy a falusi ember bekövetkezik a városba a torony alá, ahol a városi urak igazgatják a nép feje alját (sőt néha ki is ráncigáiják a feje alul), az egyszerű ember nem igen tud különbséget tenni köztük, mert akár az írnokba, akár a polgármesterbe vagy más kisebb-nagyobb rangú hivatalos nagyhatalomba botlik is, — előtte valameny- nyi — ur.

Ez a nagy tévedés alkotja azt a mély űrt, a mely e két osztályt egymástól elválasztja. A tudatlanság, egymás nem ösmerése.

Ez a kutforrása a legtöbb bajnak, de különösen ez az oka a kölcsönös bizalmatlanságnak, mely maga is kész veszedelem olyan országban, amelynek jövendő sorsa a társadalmi osztályok egyetértő együttműködésében rejlik.

Ezért pusztul a magyarság minden vonalon. Ezért nem képes szárnyait kibontani a nemzeti erő és öntudat. Ezért nem áll a vezető, úri osztály mögött az erkölcsi erőtartalék, a nép.

már egy pár napra való eledel s mi lesz azután? Azután?.... Majd csak megsegít a jó Istea Mindkét kezével megragadta nagyanyja kezét s mintha Istentől bocsánatot akarna kérni nemes hazugságáért, égnek emelt tekintettel szólt:

— Ne aggódjál, lelkem, öreganyám, van a kamarában bőven mindenből, az udvaron is fukos egy pár csirke, azután meg nem azért van a kis kertünk, hogy abban is meg ne teremjen valamicske. Te csak légy nyugodt, Klárika gondját viseli az öreg anyjának, nem lesz az szükiben semminek.

Az öreg asszony áldólag tette kezét a gyermek fejére.

Másnap reggel nem az édes anyja csókja ébresztette fel Klári álmából. Egy pajkos napsugár lopódzott be a szobába s felszáritva a gyermeknek álmában ontott könnyeit, végig csókolta szemeit, orcáit s mikor kis fitos orocskáját kezdte csiklandozni, Klárika felnyitotta égszínkék szemeit s hirtelen kiugrott az ágyból. Sietve felöltözött s látva, hogy nagyanyó még alszik, hozzá látott a tisztogatáshoz. Nagyon nehezen ment eleinte a dolog, de nagyon hamar beleszokott mindenbe. Ablakában csak úgy virított a szegfű, meg a roz- m.aran, mint azelőtt s a ház is valósággal ragyogott a tiszta- ságtól.Egész nap nagyanyó körül volt,hol ezt hol azt hozta el neki, ha a nap lement, kivezette az udvarra a nagy diófa aló, ott kellemes volt már a levegő s a madarak vidám dalát hallhatta legalább, ha a természet többi szépségében nem gyönyörködhetett is. Jó hosszú ideig nem is volt panasz semmiben. Klárika jó kis gazdasszony volt, takarékosan bánt el

mindennel s a szomszédok is igen sok ételt hordtak össze az elárvult két lénynek. De hát ez nem tartott örökké s lassan- kint kezdtek elmaradni a könyöradományok. Klárika jól látta ezt s tudta, hogy most már nemsokára beköszönt az ínség. Mi lesz aztán? Egész éjjel ébren ült ágyacskájában s végre elhatározta, hogy dolog után lát. Másnap reggel, miután kitisztogatott s nagvanyónak bevitte a reggelit, nesztelenül és szó nélkül elosont. Minden jobb módú házba bekopogtatott, nem adnának-e neki munkát.

— Oh, te kis babszem, hát ugyan mit is tudnál te dolgozni ?

S hol nevettek rajta, hol meg megsajnálták s vagy egy darab kenyeret, egy almát sőt néha még egy fillért is adtak néki. iviarika hálássan fogadott mindent, bár arcát elborította a szégyen pírja s nem egy keserves könyet hullatott. Hiszen ö dolgozni akar és nem koldulni. Ha kicsiny is a kisebb házi dologhoz ért. Mire haza jött, köténykéjében jócskán volt eledel, de kis szivét nagyon megnehezítette a bánat. Nagyanyó is duzzogott.

— No, te ugyan jó soká nem néztél utánam; hol bolyongtál ?

— Bocsáss meg, nagyanyácskám, a szomszédék Sárija csalt el a rétre és már oly régen nem voltam kinn, észre se.n vettem, a mint a pillangókat iiztiik, hogy a nap már magas, fenn jár az égen; de most itt vagyok s addig csókolom öreg anyámat, a mig ki nem mondja azt a két szót: “Nem haragszom !“