Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-23 / 4. szám

2

Lujza hercegnő, 187I óta Argyil herceg fiának, Lome mar- quisnak a neje; Arthur Conaught herceg, egybekelt 1879-ben Lujza Margarita porosz hercegnővel, Frigyes Károly leányával; Lipót Albani herceg, házasságra lépett 1882-ben Ilona Waldek hercegnővel, meghalt 1884 márc. 28-án, Beatrix hercegnő, 1885 jul. 26-ika óta Battenberg Henrik hercegnek a neje.

Hosszúra terjedt dicsöségteljes uralkodása alatt népének állandó ragaszkodása és szeretete vette körül, mely most az alatvalói hűség és kegyelettel áll ravatala mellett s kiséri örök nyugodalmának helyére. Női erényei vallásossága és tiszta erkölcsössége által rászolgált életében az egész világ tiszteletére, halálában minden érző ember gyászára.

Parasztok, és Tarák..

Sok írással foglalkozó ember bíbelődött már a magyar paraszttal. írtak róla vonzó, kedves történeteket, a melyekből megtudta ország-világ, hogy a magyar subában jár, a melyet nyáron ki, télen befordít, fején pörge kalapot, lábán pedig csizmát visel, a könyeret szalonnával őszi, ha bort iszik, becsöcscsint, vagy becitilingöl, s ilyenkor kötözködö, izgaga természetű vagy pedig nótás, vig fickó, aki a mulatozást kivilágos kivirradtignál alább nem adja. A kalapján ár- valányhaj leng, a kezében rézfokost forgat. Szeretőt is tart,

Klárika története.

Busan szól a régi templom harangja;a faluvégröl hosz- szu menet halad a temető felé. Szerette mindenki, kit most nyugalomra visznek s megsiratja majd az egész falu népe. Csak azok nem sírnak, kik legközelebb állanak hozzá; a koporsó mögött haladnak, egy vén anyó, és egy angyali szépségű, hat-hét éves leányka. Az öreg, világtalan anyó nem sir, mert azt reményű, hogy nemsokára együtt lesz leányával; neki úgy tetszik mintha az most csak elmenne valahová mész szire és nemsokára magához várja az anyját, ki úgy is már nagyon öreg. Klárika sem sir; váljon nem érti azt, hogy a- nyuska örökre elment? vagy, ha kicsi szive összeszorul is egy kicsit a mély szomorúság láttára, mely öt környezi, erőt vesz talán magán, hogy annyi ember előtt ne mutassa, mily nagyon bánatos ? Csak mikor ott künn, a zöldgyepes hantok között, egy mély gödörbe lebocsájtották a koporsót, melyben az ö anyuskája pihent, Klárika is zogogott, de csendesen, összeszorult ajkakkal és aranyfürtös fejét odatámasztotta nagyanyja kérges kezéhez. Elment a falu népe, csend volt mindenütt s most Klárika is kézen fogta világtalan nagyanyját. Erezte, hogy most már neki kell gondoskodnia róla, de hogyan, azt még maga sem tudta, hiszen olyan zsenge gyermek volt. A házban oly üres volt minden; a kicsiny szobában még érezhető volt a sok virág illata, melyet a jó szomszédok hoztak, egv-egy virágszirom ott hevert a földön és Klárika mindmegannyi drága emléket, gyűjtötte össze azoakit elkendőz, elgyiirüz, farsangkor pedig beköti a fejét. A társadalmi állása szerint biró, gazda, kisbiró, csikós, bojtár, gulyás, kanász, kocsis vagy béres. Az érzelem világa a mélységes szeretet s gyűlölet. Szóval érdekes alak a magyar paraszt mindenképpen, akiről érdemes irni tárcákat, elbeszéléseket, különösen ha az eféle irkafirkának jó ára is van azok előtt, akik a parasztot nem ösmerik.

De nemcsak könyveket írtak a parasztról, hanem fölvitték a világot jelentő deszkákra is. A szinész urak lobogós inget-gatyát, rámás csizmát húztak, az orruk alá kukora vagy hetyke bajuszt ragasztottak s azt pötykén kihúzták, a fejükre csapták a pörge Kossuth-kalapot, rézfokost ragadtak a kezükbe; a színész-asszonyságok nemzeti szinü pántlikát fontak hajukba, derekukra pruszlikot, hozzá bokorugró szoknyát, a lábukra pedig piros csizmát húztak, s aztán kiállottak hetykén a cifra városi nép elp, szavaltak, daloltak, táncoltak és azt képzelték, hogy most már bemutatták tökéletesen a magyar parasztot.

Rakásszámra születtek az úgynevezett népszínművek, de aztán Tiszavirág módjára megest csak letűntek a színpadról, kikoptak még a legmesteribb alkotások is a színházak műsorából, anélkül, hogy jelentősebb nyomot hagytak volna maguk után.

Mi az oka ennek ?

Az, hogy a népszínműben csak a csárda, az alakokon csak a jelmez, a párbeszédekben pedig csak a szó magyar, a többi pedig szemen szedett hazugság. A magyar paraszt nem

kát. Amennyire kicsiny erejéből tellett, rendbe hozta a házat, ételt hozott nagyanyjának s mire mindent elrendezett már a hold is feljött és ezer meg ezer csillag ragyogott az égen. Klárika odaült nagyanyja elé a kis székre, fejecskéjét annak térdére fektette és bánatos arccal nézett az égre.

—' Lelkem, nagyanyácskám, most már csak ketten vagyunk.

— Úgy ám, gyermekem ! szólt az öreg asszony s tovább morzsolta olvasóját.

De, ugy-e, anyácska már azóta fenn van az égben. Évikéhez vágyott ugy-e? Lásd én is úgy mennék közéjük, de nekem itt kell lennem veled. Ki vetné meg ágyad, ki adna ételt’ ki ápolna, ha megbetegszel ? Hiszen úgy szeretlek, lelkem, nagyanyám, oly jó, oly engedelmes leszek csak te aztán ne hagyj itt. Csak maradj velem s ha rossz leszek, verj meg, szidj meg én hálás leszek azért is, én szeretni foglak nagyon.

— Jó gyermek voltál te mindig, Klárikám, de mindez nem elég. Szegények vagyunk s már sem tudjuk, hogy mit eszünk holnap. En vak vagyok, nem dolgozhatom, te meg kicsiny vagy még ahhoz, hogy dolog után láss, igy csak jobb volna, ha én is elmennék oda, a hol szeretteink együtt vannak s rajtad majd csak megkönyörülnének a nemes szivü emberek.

Biz, erre Klárika is gondolt már s kicsiny eszét mintha a sors egyszerre megérlelte volna, egyszerre oly erősnek, oly bátornak érezte magát. Tudta, hogy a kamarában alig van