Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1901-05-23 / 21. szám
• két szövetségnek, a mely az alapítás elején létezett. E sorok írójának volt alkalma egy ilyan irányú támadást mindjárt az alapítás elején vissza utasítani s kifejezni azt az elvet, a melynek megvalósítása végett az egyesület megalapítását szükségesnek tartottuk. B. Kovács János ur, a bridgeporti szövetkezetnek érdemes s általában nagyra-becsiilt alelnöke,az Amerikai Nemzet őr 1896ÍIC évi 451k számában megjelent cikkében bírálta az egyesületet. Én a 4Óik számban feleltem s szó szerint, ezeket írtam: “Mi sem egyik sem másik szövetségnek vagy egyletnek nem akarunk verseny társa lenni, semmit se szóltunk soha ellenük sőt ha szabad magamat igy kifejeznem, valamit, — habár ismeretlenül is — cselekedtünk azoknak érdekében. De abban minden józan, gondolkodású ember megenged nékünk, hogy nekünk, kik itt egy vallásfelekezet szolgálatában állunk, jogunk van ahhoz, hogy híveinket minden tisztes eszközzel összetartsuk, éppen úgy mint más felékezetek teszik azt. Nem csak jogunk, de kötelességünk ez. Ha gondoskodunk híveink szellemi táplálékáról, akkor a kezünk alatt levő eszközökkel gondoskodnunk kell földi életükről is. Gyakorlati célja tehát az egysületnek az, hogy azokat, a kik testvérek, a hitben, reményben és a szeretetben, összetartsa.“ , Ezt a gyakorlati célt feledtük el. Ezt megértették a mi híveink s tömegesen sorakoztak a kibontott zászló alá, nem azért a haláleseti díjért, a melyet az egyesület fizet, hanem azért', hogy ne legyünk “oldott kévék“. De mikor az az irányzat kapott lábra, a mely az egyesületet nem tekintette ■N másnak, mint többi szövetkezetekkel hason célii társulatnak: az érdeklődés megcsappant s erőt vett a sziveken a “ki ad többet“ féle gondolkodás. Mi keveset adtunk — s a hívek más táborba állottak. így fogván már fel a helyzetet, okvetlen szükségesnek tartom, hogy egyesületünk hü tagjai 'ismertessék meg az egyesületen kivid állókai azt a felfogást, mely megteremtette egyesületünket Mondjuk el, hogy nem azért kell pártol- niok ezt a mi társulatunkat, mert az éppen annyi vagy több segélyt ad mint a többi szövetkezetek, hanem azért, mert az ‘református“ s arra van hivatva, hogy a kik egy vallásfelekezetnek tagjai, együtt intézzék ügyeiket s olyan tekintélyre tegyenek szert az összetartás által, a melyből megismerik idegen ajkú testvéreink is, hogy mi is munkásai vagyunk az Isten országának. Nézzük csak meg, mit tesznek a katholikusok. Igaz, hogy ők sem tartanak össze valami nagyon, de mégis senki nem olvashatja megilletődés nélkül azokat a sorokat, melyeket a “Szabadság“ e heti számában egy clevelandi egylet tesz közzé. A fentebbi felfogásnak volt hirdetője az a lap, a melyet zátonyra juttatott a kislelkiiség s igy előidézte egyesületünk kebelében a számbeli szaporodásnak megállapodását. Lehet az eszme bármilyen jó, bármilyen nemes, ha a- postolai nincsenek, nyomtalanul fog elenyészni. Szükség van tehát arra, hogy egyesületünk magasabb szellemi iránya nem csak a tagok, hanem a sajtó által is pro- pagáltassék. Szükség van arra, hogy mindenek lássák meg a Vasárnapi ének.-----A XXXV. zsoltár dallamára.----Imádunk óh nagy Istenünk! Jövel hozzánk, maradj velünk, Mindnyájunk Atyja, várva várunk : Te vagy a mi megvédő várunk! Erőtlenek, gyarlók vagyunk, Mi magunkban nem bizhatunk. Hozzád esdünk: jövel, segélj! Bizodalmunk csak benned él. Világ teremtő Istene, Gyarló elménk hogy’ értene? Hogy’ foghatnánk fel utad végét: A világok végtelenségét? Munkáid mindenütt nagyok: A porszem és a csillagok, A vízcsepp és a tengerek Egyformán hirdetik neved. Ha ránk köszönt a virradat: Dicsérjük nagy hatalmadat. Ha fönn a nap, vagy jő az estve, Rád gondolunk, Lelkedhez esdve. És megtanít múló napunk, Hogy árnyékok, semmik vagyunk.... Nyugodalmunk csak addig él, Mig tőled oltalmat remél. Jóságod is csak végtelen, Elömlik árjn mindenen. Ember jósága mint a semmi. .. . Hol tudna lelkünk megpihenni, Meleg sugár hol gyulna ránk, Ha nem te nálad, jó Atyánk? Jövel, töltsd bé a sziveket Szeretettel, óh Szeretet! Kegyelmed mindennél nagyobb: El még a bűnöst sem hagyod. Nem sújtasz kárhozatba minket, Sőt megbocsátod vétkeinket! Óh add, óh add kegyelmedet! Gyógyítsad a fájó sebet. Hála gyanánt fogadd el itt Szemünknek hulló könyeit! Csécsi Imre.- — ■F" ■■
